Emberfeletti erők törhetnek elő februárban – Kiss Virág már várja a soproni olimpiai selejtezőt

– Könnyen jut rendes kávéhoz Törökországban?
– A rendes kávé relatív, de igen, szinte mindenhol kapni olyat, amit otthon megszoktunk. A Starbucksnak és sok más kávézóláncnak van itt üzlete, megtaláljuk, ami nekünk is ízlik.

– Mi az, amihez a legnehezebben alkalmazkodik a török mindennapokban?
– Az ételekhez. Egyik-másik hiányzik hazulról. Nem azt mondom, hogy gyakran ennék disznóhúst – és bacont is kapni az üzletekben –, de amikor valami ebédet vagy vacsorát rendelnék, szinte mindig a kebab és a dürüm jön szembe. Viszont nagyon sok új ízt és ételt is megismertem, mondhatom, a török konyha remek. Más, fűszeresebb mint nálunk, de azért hozzá lehet szokni.

– A kétórás időeltolódás okozott változást az életritmusában?
– Amikor kijöttünk, még csak egy óra volt, és nem okozott nehézséget. Sőt annyira megszoktuk, hogy a válogatott szünetben az otthoni „mínusz két óra” volt furcsa. Ilyenkor azért belegondolok, milyen lehet nálunk az amerikai játékosoknak... Viszont most az esték azért nehezebben telnek. Hazaérünk fáradtan, sokszor már lefeküdnénk aludni, de még beszélgetünk a szeretteinkkel, akiknél két órával korábban van. Na, nem mintha baj lenne, örömmel osztjuk meg egymással a napi élményeinket.

– Fürdött már a Földközi-tengerben?
– Az első napon, amikor körbevezettek minket, elmondták, Mersin tengerpartja nem alkalmas a fürdőzésre, mert van itt egy hatalmas kikötő, és emiatt nagyon szennyezett a víz. Viszont innen húsz-harminc percre már olyan partszakaszt találni, ahol simán meg lehet mártózni a vízben, az alapozás alatt többször fel is kerestük. Szerencsére a társasházunknak van egy medencéje, ami a nagy melegekben kifejezetten hasznosnak bizonyult.

– Általában kedvelik a magyarokat Törökországban. Így van ez Mersinben is?
– Valóban, nagyon barátságosak a helyi emberek. Ha a csapattársaimmal beülünk egy étterembe, a szurkolók vagy a kisgyerekek egyből kedvesen mosolyognak ránk. Örülök, hogy ilyen befogadó közösségbe kerültünk.

– Studer Ágnessel egy házban laknak?
– Igen, egy lakóparkban élünk, ugyanabban a házban, éppen egymás felett. Nem is alakulhatott volna jobban a kinti életünk, hiszen könnyebben ment a beilleszkedés, hogy itt voltunk egymásnak. Amikor valamelyikünknek nehezebb napja van, összeülünk, együtt eszünk, filmezünk.

– Megérte légiósnak állni?
– Igen, egyértelműen. Nem egyszerű a légióslét, ám amit itt átélünk, az mind szükséges ahhoz, hogy végül azok lehessünk, akik lenni szeretnénk. Szerettem a nagyon erős magyar bajnokságban játszani, de úgy vélem, meg kell tapasztalni ezt az oldalt is. Már átérzem, min mennek keresztül a légiósaink, amikor pozitív vagy negatív impulzus éri őket. Nehéz ez az évad, de eddig szerencsére minden úgy alakul, ahogyan terveztem, és bízom benne, hogy jó irányt vehet a karrierem.

– Kijelenthető, hogy a török a kontinens legerősebb bajnoksága?
– A nem Euroliga-résztvevő csapatokban is rengeteg a légiós, ezért eleinte nem is volt könnyű felvenni a ritmust, hiszen ahol akár négy amerikai is játszik, ott teljesen más a játék képe. Magyarországon nagy hangsúlyt fektetnek a szisztémára, itt viszont más a rendszer. Különösen idegenben kell teljes erőbedobással koncentrálni, mert ahogy már mi is megtapasztaltuk, bárki legyőzhet bárkit, tehát a maga módján igen, nagyon erős a török élvonal.

– Roberto Íniguez vezetőedző októberben távozott a csapat éléről. Pontosan mi miatt? Családi okokat emlegettek.
– Nagyjából ez állt a háttérben. Az édesanyja beteg volt egy ideje, így nem tudta ellátni a csapat mellett a napi feladatokat. Egyébként amíg itt volt, azt kaptuk tőle, amire számítottunk. Európában az egyik legjobb edzőnek tartom, jó volt vele dolgozni, rengeteget tanultunk tőle.

– Milyen a kapcsolata az új edzővel, Osman Olcay Orakkal? A szakvezetőcsere miatt változott bármit is a szerepköre?
– Nagyon jó a kapcsolatunk. Bízik bennem, próbál segíteni, hogy azt adhassam hozzá a csapat játékához, ami bennem van. Egyébként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az egyik másodedző csak a centerekkel foglalkozik, ő naponta elmondja, min kellene javítanom. Többet játszom négyes poszton, kevesebbet ötösön, eleinte furcsa volt, de igyekszem élvezni a helyzetet és jól megoldani a feladataimat.

– Alina Jagupova, a kontinens egyik legnagyobb sztárja a csapattársa. Milyen személyiség?
– Az első naptól kezdve hihetetlenül kedves velünk, s bár bizonyos téren visszafogottabb, nagyon aranyos, és teljesen más képet ad magáról, mint ami kívülről látszik. Remek csapattárs, jó ember, és lenyűgöző, milyen erős, és milyen megoldásokat választ a különböző helyzetekben.

– Mi a klub kitűzött célja a bajnokságban és az Euroligában?
– A bajnokságban egyértelműen a döntőbe jutás. A Fenerbahce keretére nehéz jelzőket találni, de ha eljutunk a fináléba, ott szeretnénk a legjobbunkat nyújtani és persze nyerni. Az Euroliga final fourja mindennap szóba kerül, nem kis teher a csapatnak, de nagyon jók vagyunk, igaz, többen is pályáznak a négy közé jutásra.

– Egyénileg érez fejlődést a kint töltött rövid idő alatt?
– Igen, mindenképpen, bár nem könnyű alkalmazkodnom. Magam ellen beszélek, de otthon kényelmes helyzetben voltam, pályán maradhattam akkor is, ha néha többet rontottam. Ez itt teljesen máshogy van. Egy hiba, és meg kell elégedned tíz-egynéhány perc játékkal. Arra törekszem, hogy megtaláljam a stabilitást a játékomban, hogy kiegyensúlyozott legyen a teljesítményem, ám ezt még nem értem el. De mindennap azért dolgozom maximális koncentrációval, hogy rövid időn belül ez is sikerüljön.

– Mennyire érdekli a helyi embereket a kosárlabda, mondjuk, a labdarúgással összevetve?
– A török bajnokik nagyon kevés embert mozgatnak meg, bár az euroligás mérkőzéseken azért többen vannak. Amikor a négyes döntőbe jutott a csapat, volt, hogy megtelt a csarnok. A kosárlabda népszerűsége nem hasonlítható össze a fociéval, de ez a legtöbb országban ugyanígy van.

– Megismerik önöket az utcán?
– Meg, és előfordult, hogy boltban, étteremben kértek közös képet. Nemrég az egyik bevásárlóközpontban egy úr beszélt valakivel, majd észrevettem, hogy rólam... Csináltunk is egy fotót. Egyszer pedig Ágival magyarul beszélgettünk egy üzletben, mire egy idegen férfi magyarul szólt hozzánk. Elmondta, hogy bár török, élt Magyarországon, és ha bármire szükségünk van, csak hívjuk fel nyugodtan.

– Hiányzik Magyarország? Vagy éppen jó ritmusban jött a válogatott szünet?
– Honvágyam egyáltalán nincs, a párom is sokszor meglátogat, és ugye itt van Ági is. Jó új emberekkel máshol együtt dolgozni, de ha nem lennének a válogatott összetartások, talán máshogy gondolnám. Nagyszerű volt találkozni a lányokkal novemberben, nagyon örültünk egymásnak.

– Hogyan értékeli a szlovénok és a finnek elleni Európa-bajnoki selejtező mérkőzést?
– A szlovénok ellen jól játszottunk, a hibákkal együtt is jobban, mint a finnekkel szemben. Ellenük valamiért idegesen kosárlabdáztunk, sok labdát eladtunk, rossz döntéseket hoztunk, kihagytuk a dobásainkat. A győzelmet ugyanakkor nem kell megmagyarázni, idegenben nyertünk, és építkezünk tovább. Örülök, hogy az Európa-bajnoki negyedik hely nem altatott el minket. Alázatos és sokat dolgozó csapatunk van, ennek hamarosan meglesz az eredménye.

– Sokat gondol a februári olimpiai selejtezőre?
– Nyár óta egyfolytában arra gondolok. Nagyon fontos az Európa-bajnokság, tudjuk, milyen érzés, amikor nem jutunk ki, de egy olimpiai selejtező más. Lehet, hogy többször nem is lesz ilyen lehetőség az életünkben. És én egyszerűen nem tudok nem arra gondolni, hogy Sopronban játszunk, ahol talán majd olyan emberfeletti erők törnek elő belőlünk, mint előtte soha. Mert hol, ha nem ott?

– Melyik mérkőzést látja a leginkább nyerhetőnek?
– Nagyon nehéz erről beszélni... Valószínűleg egy mérkőzést elég megnyerni, de bármi megtörténhet. Kettősek az érzéseim azzal kapcsolatban, hogy a spanyolokkal játszunk utoljára, de remélem, végül jól sül el, mert fiatalabb csapatunk van, frissebbnek kell lennünk. Igaz, ha az a meccs dönt mindenről, akkor a spanyolok előnye, hogy tapasztaltabbak a nagy tétre menő csatákban. Ami a többi mérkőzést illeti, akármilyen erős is a kanadai és a japán válogatott, a magyar csapat van olyan szinten, hogy bárkit meg tud verni. Arról nem beszélve, hogy a hazai közönség mennyit segíthet abban, hogy elérjük a célunkat: a párizsi szereplést.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. december 2-i lapszámában jelent meg.)