Két éve elhunyt édesapjuk fentről is fogja a kosárlabdázó Sitku testvérek kezét

Minthogy idén vasárnapra esik, május 22. piros betűvel szerepel a naptárban. Ám ez a dátum gyásznap a Sitku családban, két éve annak, hogy meghalt az ereje teljében lévő, akkor 48 éves legendás kosárlabdázó, Sitku Ernő.

A korábbi 149-szeres válogatott erőcsatár akkoriban éppen azért dolgozott, hogy a Nyíregyháza Blue Sharks visszajusson az élvonalba. Erre minden esély megvolt, ám a rájátszás előtt befagyasztották az NB I B-csoportos bajnokságot (is), a csapat szakmai és ügyvezetőjeként is dolgozó Sitku Ernő pedig már a következő évi keretet tervezte.

Mígnem eljött az a szörnyűséges nap...

„A bajnokság már véget ért, edzettünk ugyan, de kissé lazább volt a program  – elevenítette fel a két éve történteket Sitku Márton, Sitku Ernő nagyobbik gyereke, aki persze kosárlabdázik, és második éve a Sopron KC csapatának játékosa. – Csapatkapitányunknál, Bus Ivánéknál voltunk azon a pénteken baráti összejövetelen. Kerékpárral érkeztem, este nyolc körül úgy döntöttem, hogy elég volt, nálunk volt a húgom, Zsuzsika is, akkoriban ritkán találkoztunk, gondoltam, megyek haza hozzá. Utólag feltűnt, hogy a házigazdát, Ivánt egy ideje nem láttam, amikor el akartam köszönni tőle, a kapuban állt összetörten, és kérte, hogy hallgassam meg. Őt már hívták a hírrel, hogy apa életéért küzdenek. Mindig is nagyon tiszteltem az egyik legrutinosabb csapattársamat, de akkor még nagyobbat nőtt a szememben, hogy elém mert állni, és elmondta, mi is történt. Később aztán jött a letaglózó hír, hogy nem tudták megmenteni édesapám életét. Az első gondolatom az volt, hogy Zsuzsika kerüljön jó kezekbe, az unokatestvéremék az anyai nagymamámhoz vitték, én pedig erőt vettem magamon, és elmentem a tragédia helyszínére, elbúcsúztam apától.”

Az akkor 19, most 21 éves játékos a szo­ká­sosnál is jobban kötődött apjához. Nemcsak apa-fia, hanem edző-, sportvezető-játékos kapcsolat is volt az övék, nem csupán az estéket beszélgették át, hanem a napi egy-két edzés ideje alatt is együtt voltak.

„Aki ismert bennünket, tudta, hogy nem szokványos szülő-gyermek kapcsolat a miénk – merengett tovább Márton, vagy ahogy az édesapja hívta, Marcika. – A kosárlabdázás volt az életünk, de otthon ritkán kerültek szóba a csapat dolgai. Nem a klasszikus családmodell volt a miénk, szüleim válása után én apával éltem Nyíregyházán, Zsuzsika anyával Székesfehérváron. Abban az évben negyedszer vágtunk bele a feljutásért vívott harcba, s a legközelebb jártunk hozzá, de közbeszólt a koronavírus-járvány. Tudom, hogy apát megviselték a történtek, mégsem láttam rajta a tragédia előjelét. Aznap reggel is edzés volt, minthogy a levezető időszakban jártunk, fociztunk, ahogy szokta, beállt közénk. Jó erőben volt, élvezte a játékot, aztán este megtörtént a tragédia. Már a jövő csapatát tervezte, érdekes, minden kulcsemberrel megegyezett a következő idényre, de az én jövőmet nyitva hagyta. Az úgynevezett fiatalszabály már élt, apaként szerette volna, hogy ezt kihasználva az élvonalban játszhassak, szakmai igazgatóként viszont számított rám a nyíregyházi csapatnál.”

A történtek után Márton Sopronban kötött ki. Akkor már egy párt alkotott barátnőjével, Varga Alizzal, aki Sopronban játszott, azóta is így van ez, momentán a felnőttválogatottnál is számít rá Székely Norbert szövetségi kapitány. De nemcsak a kedvese jelenti a mentsvárat, hiszen szinte a teljes család a leghűségesebb városban él már, a lánytestvér, Zsuzsanna is a nyugati határszélen, az immár Euroliga-győztes Sopron Basketben pattogtat.

„Azt a hétvégét apánál, Nyíregyházán szerettem volna tölteni – ment vissza két évet az időben a 18 éves kosaras. – Az előrehozott franciaérettségimre készültem, de a mozgás is fontos volt, ezért apa elment, hogy a kollégájától hozzon nekem egy kerékpárt, amivel azokban a napokban közlekedni akartam a városban. Kicsit sokalltam az időt, amíg odavolt, gondoltam, beszélgetnek, a jövőt tervezik együtt, aztán apa helyett a tragikus hír érkezett meg. Évek óta távol voltunk ugyan egymástól, de nagyon apás voltam, mindenben számíthattam rá, gyakran beszélgettünk a kosárlabdázásról, de az életről is. A tanácsait mindig kikértem, most, hogy már nincs, Marcira hárul ez a szerep. Franciaországban játszottam akkoriban, nem volt könnyű, de a tragédia után úgy döntöttem, még egy évet maradok, aztán mivel Marci már Sopronban játszott, tavaly kapóra jött a legjobb magyar női klub invitálása.”

A testvérek tehát 2021 óta újra egy városban élnek, ugyan nem egy lakásban, de ha szükségét érzik, öt percen belül találkozni tudnak. Támaszt jelentenek egymásnak, ezekben a napokban, amikor közeledik a tragédia évfordulója, különösen. Sitku Ernő nem érhette meg, hogy a fiából élvonalbeli játékos, a lányából U19-es világbajnoki bronzérmes, magyar bajnok és Euroliga-győztes lett.

„Mi voltunk a szeme fényei, sokszor belegondolok abba, mennyire igazságtalan, hogy nem érhette meg a legnagyobb sikereinket, holott élt-halt értünk és a kosárlabdáért  – mondta Zsuzsanna. – Olykor érzem, hogy fentről is fogja a kezem, a halálának egyéves évfordulóján korosztályos meccset játszottam, életem legjobbját nyújtottam, szereztem 32 pontot és 70 volt a teljesítmény­indexem. Abban biztos vagyok, hogy benne volt apa keze is.”

„Visszahallottam, hogy apa halála eltérít arról az útról, amin addig jártam, és nem lesz belőlem játékos – vette vissza a szót Marci. – A kétkedőknek és neki is bizonyítani akartam, hogy nem így lesz. Bár marasztaltak Nyíregyházán, tudatosan váltottam, nyomasztó lett volna ott élni és kosarazni tovább, ahol minden emlék apához kötött. A lehető legtávolabbra kerültem, de támaszt jelent a családom, azon belül is Zsuzsika és a barátnőm. Apa halálának másnapján a nyíregyházi csapat akkori edzője, Siska János a fiataloknak tartott edzést. Mindenki nagyot nézett, amikor megjelentem a gyakorláson, s beálltam közéjük. Úgy éreztem, ott a helyem, belőlem így jött ki ez az egész. Most, hogy a Blue Sharks is NB I A-csoportos lett, játszhattam a nevelőklubom ellen. Nem volt könnyű, minden apára emlékeztetett, láttam a kifüggesztett mezét a csarnok falán, kerestem a kispadon – nem is tudtam magam függetleníteni a körülményektől. Ugyanakkor jó látni, ahogy ápolják édesapám emlékét, a város egyik kosárlabdaligete az ő nevét viseli, a halálának egyéves évfordulóján felavatták a domborművét a csarnok sportolói bejáratával szemben, a játékosok mezén ott van a sziluettje, és tudom, a kállósemjéni temetőben, a sírjánál is többször megjelennek. Nehéz lesz ez a vasárnap, de az élet megy tovább, ezekben a napokban muszáj az Alba Fehérvár elleni negyeddöntős párharcra koncentrálnom. Aztán, ha vége lesz az idénynek, az első utunk a kállósemjéni temetőbe vezet. Zsuzsi tud neki mutatni több érmet is, remélem, én sem üres kézzel érkezem.”

„Nekünk már véget ért az idény, de vannak edzések, igyekszem karbantartani magam  – így Sitku Zsuzsanna, aki, ha nem is kulcsemberként, de részese lehetett a magyar klubkosárlabdázás legnagyobb sikerének, a Sopron Basket Euroliga-győzelmének. – Ezekben a napokban különösen sokszor eszembe jut apa, sajnálom, hogy nem érhette meg a sikereimet. Mindenesetre így is szenzációs volt átélni a nemzetközi porondon elért győzelmünket, azt, hogy ilyen fiatalon tagja lehettem a soproni sikercsapatnak. De így, hogy már nincs apa, semmi sem olyan, mintha tőle is megkaptam volna a gratuláló nagy ölelését.”

Nemcsak a gyerekeinek, Sitku Ernő az egész kosárlabdatársadalomnak hiányzik nagyon – erről kezeskedhetünk.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. május 21-i lapszámában jelent meg.)