Aki Carmelo Anthonyt is „befűzte” – visszavonult az NB I egyik legjobb légiósa

– A közvélemény megrökönyödésére három hete váratlanul bejelentette visszavonulását és felbontotta szerződését a Falcóval. Végleges a döntése?
– Abszolút, legalábbis ami a profi karriert illeti. Másfajta, normális életre vágyom.

– Hogyan jutott erre az elhatározásra?
– Hosszú folyamat eredménye. Decemberben ugyan már volt valami ritmusa a játékomnak, a Sopron és a Szolnok elleni bajnoki meccseken már tűrhetően kosárlabdáztam, de korántsem azon a szinten, amelyen szerettem volna. Még a 2019-es Achilles-ín-szakadásom után megfogadtam, ha a visszatérésemet követően nem tudok közel olyan játékminőséget hozni, mint előtte, akkor nem fogom erőltetni, nem csinálok bohócot magamból.

– Tavaly februárban a Debrecenhez szerződött és visszatért. Akkor mit érzett?
– Hogy készen állok a játékra, de három meccs után lefújták a bajnoki idényt a koronavírus-járvány miatt. Ez nyilván nem jött jól, sok találkozóra lett volna még szükségem, hogy esélyem legyen visszanyerni a korábbi formámat.


– Már az is meglepő volt, hogy akkor nem a Szolnoknál, korábbi sikerei színhelyén próbálkozott újra, de aztán ismét váratlant húzott, hiszen a 2019-es bajnok szombathelyi Falcóhoz szerződött.
– Sokat beszélgettem előtte Gasper Okorn vezetőedzővel, s nekem elfogadhatónak és vonzónak tűnt, ahogyan számítana rám. Azt terveztük, hogy a pályán erős kiegészítő szerepem lesz, kevesebb játékperccel, mint mondjuk évekig a Szolnokban volt, de az öltözőben és a csapaton belül mégis meghatározó láncszem leszek, főleg a rutinom miatt. De valójában ez nem alakulhatott ki a világjárvány miatt.

– Miért?
– Mentálisan volt nehéz Szombathelyen – de fizikailag is nehezebb volt, mint vártam, mert az elejétől kezdve keveset edzettem a srácokkal. Aztán egy teljes hónapot kihagytam sérülés miatt, majd a koronavírus-fertőzés nyomán megint kimaradt néhány hét. Egyszerűen nem éreztem komfortosan magam, de félre ne értse, nincs bajom a csapattal. Leginkább csak szenvedtem, játékhiánnyal küszködtem, nem volt velem a családom, nincs barátnőm, aki esetleg átsegített volna ezen a nehéz időszakon. Megmondom a frankót: szörnyen éreztem magam, nem volt sem szerb, sem délszláv csapattársam, akivel talán könnyebben átlendülhettem volna a holtponton. Közösségi életre esély sem volt a járvány miatt, a korlátozások okozta bezártság teljes egészében megváltoztatta a gondolkodásom. A pénz nem érdekel, de az igen, hogy egy idegen városban egyedül voltam 35 évesen. Szeretnék keresni egy lányt társamnak, sok időt tölteni a barátaimmal. Szóval, valójában nem egy, hanem sok apró mozaikdarab volt, ami nem passzolt.

– Most, hogy vége, befejezte, értékelné a pályafutását?
– Többé-kevésbé elégedett vagyok a karrieremmel, persze a lelkem mélyén tudom, talán többre is vihettem volna. Sok pozitívumot és élményt adott nekem a kosárlabdázás, s nem egy sérülés miatt szerettem volna abbahagyni.

– Végleg elszakad a játéktól?
– Nem, tervezzük, hogy otthon, Újvidéken, a barátaimmal három a három ellen majd kosarazgatunk, nagyon kapacitálnak, és mivel ez nem jár heti három-négy edzésnél többel, talán nem lesz annyira megerőltető. És máshol élni sem akarok már, távol Újvidéktől, Szerbiától. Ha mégis úgy alakul, akkor nem a kosárlabda miatt váltok. Nehéz éjszakáim vannak, még úgy is nehéz, hogy tudtam, eljön majd ennek is az ideje. Amióta eldöntöttem, hogy vége, sokat álmodom a kosárlabdával, zsákolok, nyerünk – fura „szerkezet” az emberi agy. De mindig oda lyukadok ki, hogy az előző másfél évben már nem élveztem a játékot.

– Sok helyen megfordult, játszott az Euroligában és az Európa-kupában, rengeteg trófeát nyert. Mi jut eszébe, amikor számot kell vetnie?
– A belgrádi Partizannál fiatalon, tapasztalat nélkül már európai csúcsszinten játszottam, de utána elindultam lefelé. Szolnokon újra kellő önbizalmat szereztem, s amikor a spanyol Betishez szerződtem, azt gondoltam, néhány évet játszom majd Európa legerősebb bajnokságában. Ez nem sikerült, s emiatt kissé csalódott vagyok. Ott megtapasztaltam, óriási különbség van aközött, hogy egy jelentős klubhoz alapembernek igazolnak vagy kiegészítő szerepet osztanak rád. Hiába játszottam jól a szezon végén, nem volt maradásom, vissza kellett térnem Szolnokra, mert tudtam, a kvalitásaim alapján még többre vagyok hivatott.

– Az Olajnál a klub egyik ikonja lett, a szurkolók Berkics Lászlóval, Cziczás Lászlóval és Báder Mártonnal egy lapon említik a nevét, tisztelik.
– Emlékszem, hogy már a 2013-as első meccsemen sok tapsot kaptam, pedig nem játszottam jól, csak harcoltam, s megmutattam, milyen vagyok, milyen a szellemiségem, és mi az, amit minden találkozón nyújtani fogok. Akkor eléggé magam alatt voltam, sok minden járt az agyamban, tipródtam, s azon morfondíroztam, talán mégsem vagyok elég jó játékos. Hamar meggyőztek, ezután jól éreztem magam az elsőtől az utolsó pillanatig. Szerencsém volt, mert ezekre az évekre esett a klub aranykora, négy-négy bajnoki címet és Magyar Kupát nyertünk, szerepeltünk az Európa-kupában, négyes döntőt játszottunk a EuroChallenge-ben.

– Azon kívül, hogy azokban az években rendre roppant erős kerete volt az Olajnak, mi volt az, amitől a sportág zászlóshajója lett a klubból?
– Élveztük a kosárlabdázást, egymás társaságát és nem volt valódi nehézség az életünkben. Báder Marci, Lóránt Péter, Fodor Márton és még sorolhatnám azokat, akikkel tényleg remek társaságot alkottunk, összejártunk, kedveltük egymást, jó kémia és erős csapat­energia jellemezte a keretet. Sohasem éreztem magam egyedül, most, a koronavírus miatt nincsenek összetartások, s ez óriási nehézség a csapatépítésben. A szurkolók imádtak, én meg imádtam nekik játszani. Könnyű volt, ez volt az álommeló a pályafutásomban.

– Sokak szerint stabil Euroliga-játékos is lehetett volna önből…
– Ezzel vitatkoznék, én nem így gondolom. A Partizannál sokadik játékos voltam az Euroligában, aztán a többi klubomnál az Európa-kupában is megálltam a helyem, volt egy ragyogó szezonom a Szolnokkal, de szerintem az Euroliga nem az én szintem, ott biztosan csak kiegészítő szerepem lehetett volna.

– Kering egy legendás történet azzal kapcsolatban, hogy egyszer óriási balhéba keveredett...
– Ez nem legenda, igaz. A szerb lapok fel is kapták a sztorit, mert akkor történt, amikor a Partizannal bejutottunk az Euroliga négyes döntőjébe. Asztalfoglalásunk volt egy pubban, és édesapámmal mentünk volna be, de a kidobóemberek nem engedtek be és belekötöttek az apámba. Megvédtem, s utána engem eléggé elkalapáltak.

– Melyik volt a legemlékezetesebb pillanata a kosárpályán?
– 2010 márciusában 3–1-es összesítéssel legyőztük a Maccabi Tel-Avivot az Euroliga negyeddöntőjében, s bejutottunk a párizsi final fourba. A harmadik és negyedik meccset Belgrádban, a mai nevén Kombank Arenában játszottuk, mindkétszer 21 ezer néző előtt. Hátborzongató volt, felejthetetlen élmény, készült is egy film arról a szezonról, de még nem mertem megnézni – tudja, a visszavonulásom óta elég érzékeny vagyok, sokszor kerülök nosztalgikus állapotba, gyakoriak a hirtelen érzelemkitöréseim. De majd ezt is megtanulom kezelni.

– Ki volt a legkeményebb ellenfele?
– Az NBA-ből érkezett Európába és még évekig kiemelkedően játszott az amerikai Derrick Brown, óriási csatákat vívtunk egymással, mint ahogy a korábbi spanyol válogatott Álex Mumbrú is kőkemény ellenfél volt. De a legemlékezetesebb különmeccset Carmelo Anthonyval vívtam. A Partizannal időnként játszottunk NBA-csapatok ellen is, s amikor a Denverrel csaptunk össze, egymást fogtuk. Nekem jól indult a különmeccs, a háromszoros olimpiai bajnok két személyi hibát kapott rólam, s szereztem több pontot. Ezután leültették a padra, ott alaposan felspannolta magát, majd miután visszatért, egymás után szerezte a kosarakat és szó szerint kinyírt...

– Magyarországon ki ellen volt a legnehezebb játszani?
– Lóránt Péter a legjobb védő, de Eilingsfeld János is nagyon erős, míg Evan Bruinsmát nehéz megfogni.

– Mit csinál majd ezután?
– Van két kávézóm Újvidéken, egy a vízparton, egy kisebb és újabb pedig a belvárosban, azzal van sok meló most, mert még új. Rengeteget biciklizek, síelek, s ha tehetem, vakációra megyek, akár néhány napra. Ilyen vagyok, úgy döntöttem, mostantól mást is kell élveznem, nem csak a munkával foglalkoznom. Éreztem, hogy a kosárlabda miatt a stressz növekszik legbelül, ez már nem jó.

– Egy időben gyűjtötte a bakelitlemezeket is...
– Ha külföldön jártam, mindig vettem néhányat, de amúgy nem vagyok nagy gyűjtő, pár száz lemezem van. Ha újra külföldre utazhatok, majd megint vásárolok. Ahogy öregszem, egyre inkább érdekelnek a retro tárgyak, ezekből tervezek többet beszerezni magamnak.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. január 23-i lapszámában jelent meg.)