Dennis Rodmanért és a Bullsért rajongott az „afromagyar” stand-upos

– Az életben is olyan nagy dumás, mint a videóiban és a színpadon?     
– Annak tartom magam – vannak jó pillanataim. Szerintem a stand-upnak az a lényege, hogy fel tudod vinni magaddal a színpadra az énedet. Ez természetesebb a közönségnek is. Nagyon rossz tanuló voltam, a suliban egyetlen fekete srácként a humor egyfajta menekülés, védekező mechanizmus is volt. Ha bántottak, e mögé lehetett bújni.

– Volt hátránya a származásából?     
– Az iskolában engem is csúfoltak, ahogy másokat, de semmivel sem kaptam többet, mint, mondjuk, a szemüvegesek. Kamaszként egyszer előfordult, hogy amikor korcsolyázni mentem, s leültem egy padra, hirtelen bőrfejűek álltak körül. De csak álltak körülöttem bakancsban, nem bántottak, nyilván a lelki terror volt a céljuk. Felálltam és elmentem onnan.

– Gyerekkorában voltak jelei, hogy humorista is válhat önből?     
– A filmrendező Michael Bayről olvastam, hogy már négyévesen összeütköztetett két játékvonatot, a mozdonyok kigyulladtak és majdnem leégett a házuk. Húsz évvel később megcsinálta élete első nagy játékfilmjét, a Bad Boyst. Régi képekről és anyukám sztorijaiból tudom, hogy mindig bohóckodtam, így azt mondanám, ez a képesség talán velem született.

– Aztán csaknem karosszérialakatos lett.     
– Az ötödik kerületi Szemere utcai általános iskolába jártam, és nagyon rosszul tanultam, hetedikes koromban ki is rúgtak, mert egy hónapon keresztül lógtam, suli helyett a nyugati aluljáróban lévő játékterembe mentünk Mortal Kombatozni a cimborámmal. Az alacsony pontszámom miatt karosszérialakatosnak vettek fel, amiről akkoriban azt sem tudtam, hogy micsoda. Négy évig tanultam, de a szakma nem jutott előrébb velem, két hónapot és tizennégy napot dolgoztam benne, aztán kirúgtak – közös megegyezéssel. Mivel a suli nem adott érettségit, később, levelezőn tettem le.

– Mihez kezdett?     
– Az Expressz újságban találtam egy álláshirdetést, és elmentem értékesítőnek egy építőipari reklámcéghez 2005-ben. Hét és fél év alatt nagyon megszerettem, rájöttem, hogy érdekelnek az emberek. Beszélnem kellett velük ahhoz, hogy eladjak cégeknek olyan felületeket, amelyekre tulajdonképpen nem is volt szükségük. Más tíz perc alatt ledarálta, én órákat beszéltem telefonon, kicsit olyan voltam, mint egy pszichológus – s a munka segített a beszédkészség és a szókincs kialakításában, így sokat adott hozzá a jelenlegi színpadi énemhez. És meg is erősített, mert sokan küldtek el az anyámba, ötven hívásból harmincötször rám rakták a telefont, ehhez is hozzá kellett szoknom.

– Ebből lett a humor és a színpad?     
– Nem, előbb még hét éven keresztül ipari vécépapírt árultam, még akkor is, amikor már elkezdtem stand-uposként dolgozni. A kettőt együtt elég nehezen viseltem. Érdekes helyzet volt, hogy egyik nap vittem ki autóval a helyszínekre a cuccot bedobozolva, másnap három helyszínen felléptünk Hadházi Lacival, jött a taps, a megerősítő, pozitív energia a nézőktől, kértek közös fotót és aláírást, aztán másnap újra hordtam a budipapírt. Idővel abba is hagytam, és már több mint egy éve csak a stand-upból élek.

– Elég telített ez a piac manapság. Hogyan indult be a karrierje?     
– Négy éve sokat néztem a Showder Klubot, és úgy éreztem, én is tudnám csinálni. Egy barátom tanácsára a neten rákerestem az OpenMic-ra, a Bethlen Téri Színház tehetségkutatójára, amelyben minden próbálkozónak öt perce van szövegelni. Erőt vettem magamon, egy cetlire felírtam néhány gondolatot, és próbát tettem. Akkor még azt sem tudtam, milyen a stand-up, sokáig azt hittem, többnyire improvizálás, de ott szembesültem vele, hogy jól felépített történetekből áll. Jó, vannak extrém esetek, például Badár Sándoré – ő sohasem ír fel semmit, improvizálásra született. Az első fellépésemre egyáltalán nem emlékszem, annyira izgultam, csak arra, hogy jól sikerült. Aztán egy amatőr csapattal vagy tízszer felléptünk Budapesten, piáért hakniztunk, majd jelentkeztem a Magyarország, szereplek! tehetségkutató versenybe, amelyet a Dumaszínház és Comedy Central közösen szervezett. Az első tíz helyezettje vendégfellépő lehetett a Dumaszínházban, köztük voltam én is, tavaly pedig hivatalosan is társulati tag lettem.

– Feketeként benne van a műsorában az afroamerikai vonal?     
– Abszolút! Amerikában ennek a hetvenes, nyolcvanas évekre visszanyúló gyökerei vannak, gondoljunk csak Richard Pryor, Bernie Mac vagy Eddie Murphy fellépéseire. Fontos üzenete a mondanivalómnak, hogy fogadjuk el egymást, amihez a humor a legjobb összekötő kapocs. Ezt a küldetésemnek is érzem, és nagyon jó érzés, ha nyitottabbá tudok tenni embereket az előadásom végére, főleg, ha az elején azt látom rajtuk, hogy egyáltalán nem vagyok nekik szimpatikus. A humor szubjektív, mindenkinek más tetszik, de bármiből lehet viccet csinálni. Szoktam tesztelni, mert ami működik a társaságban, az jó eséllyel a színpadon is fog. És mivel én vagyok itthon az első „afromagyar” humorista, le is húztam már a témáról néhány bőrt…

– Láttam a kosaras posztjait. Játszik is?     
– Két sportág kísérte végig a gyerekkoromat: a kosárlabda és a futball. Ugyan görkoriztam, koriztam és öt hónapra belekóstoltam a bokszba is. A kosárlabda viszont megmaradt, hetente egyszer-kétszer ma is játszunk a haverjaimmal és a menyasszonyommal, aki egyébként Vinkó László, az ismert játékosügynök lánya. Ági is kosárlabdázott korábban, nem egyszer lealázott már harmincháromban, ami nem esett jól…

– Nyilván szereti az NBA-t is…
– A kilencvenes években Dennis Rodman volt a kedvencem, ma is őrzöm a 91-es Bulls-mezét. Hasonló volt a mozgásom az övéhez, én is szerettem lepattanózni, és amúgy is nagy figurának találtam. A szívemhez legközelebb az 1995 és 1998 közötti Chicago Bulls áll, Michael Jordannel, Scottie Pippennel, Dennis Rodmannel, Toni Kukoccsal, Ron Harperrel, Steve Kerr-rel. Rajtuk nőttem fel, imádtam őket, ezért is varázsolt el a Jordanről szóló The Last Dance-sorozat.

– Kit kedvel a maiak közül?     
– A Bulls ma már nem tündököl. De megkedveltem a Milwaukee Bucks görög sztárját, Jannisz Antetokounmpót. És nemcsak a játéka miatt, tetszik az élettörténete, nemrég még karórákat árult Athén utcáin, idén pedig már ő vezette a csapatát az All Star-gálán. Az álmok tényleg valóra válnak. A Golden State Warriorst is szerettem, a Stephen Curry, Kevin Durant, Klay Thompson alkotta hármasa emlékeztetett a régi Bullsra, amelyben három erős ember segítette egymást, és ha mindenkinek jól ment a játék, megállíthatatlan volt.

– Kedvencei között volt a januárban elhunyt Kobe Bryant is?     
– Kobe legenda, szerintem tízévente születik ilyen klasszis. Emlékszem a korai éveire: tigristekintet, pimaszság, játékintelligencia és mérhetetlen szorgalom társult a tehetségéhez, és ez tesz egy nagy játékost legendává.

– Kiknek a pályafutását követte a futballisták közül?     
– A kosárlabda jobban érdekel, de a brazil és az olasz labdarúgást mindig is szerettem. Ronaldót, Rivaldót, Paolo Maldinit és Roberto Baggiót… Volt Milan-mezem is George Weah nevével és számával. És összehaverkodtam Kenneth Otigbával, az FTC védőjével: éppen konditerembe mentem, ő autóval jött és megismertük egymást, ő engem a videóimból, én őt a pályáról. Szoktunk együtt kosarazni, és mindig kibújik belőle a profi sportoló, úgy játszik a grundon, mintha NBA-nagydöntőt vívna.

– Mi a vezérelve a szakmájában?     
– Az új generációs humoristák között a legjobb kettőben szeretnék lenni. Úgy érzem, évről évre, fellépésről fellépésre fejlődök. Egykori nagy kedvencem, Hadházi Laci „előzenekarában” vagyok, Lakatos Lacit és engem visz magával. Bejárjuk az egész országot, és mellette megtanultam, mi is az elhivatottság. Minden fellépésre úgy készül fel, mintha az lenne az utolsó, és élvezi minden pillanatát. Nagy tanár az öreg, hálás vagyok érte, hogy átélhetem vele ezeket az élményeket.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. július 4-i lapszámában jelent meg.)