Nagy idők tanúja – Hódy László

Hódy László angolul írt Not an Ordinary Life című önéletrajzi könyvét 2015. november 14-én mutatták be Melbourne-ben, a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége és a Magyar Kosárlabda Archívum Alapítvány kiadásában elkészülő magyar nyelvű változatot pedig május 30-án Budapesten. Az Osztályidegenből halhatatlan című kötet nem tükörfordítása az angol nyelvű verziónak – a 22 évet Magyarországon, 61 esztendőt Ausztráliában megélő szerző az olvasóközönség igényének megfelelve próbálta eltolni az arányokat.

Hogy az angol és a magyar nyelvű kötet birtokában kiknek ajánlanám a Hódy-önéletrajz elolvasását?

Először is a sport, a sportág iránt érdeklődőknek. Kosárlabdasportunk mai helyzetét ismerve, még a sportágban felnövőnek is szürreális, hogy egykor a magyar férfiválogatott Európa meghatározó ereje volt. Márpedig válogatottunk részt vett már az 1948-as londoni olimpián is, aztán a formálódó nagycsapat az 1952-es helsinki játékokon a legjobb 16 közé jutott, s már Páder János szövetségi kapitány vezetésével ezüstérmet szerzett az 1953-as moszkvai Európa-bajnokságon a Szovjetunió mögött. Az 1954-es budapesti főiskolai világbajnokságot megnyerte, ahogy az 1955-ös Európa-bajnokságot is – a Népstadion közepére fektetett (Németh Imre, korábbi kalapácsvető olimpiai bajnok, a Népstadion igazgatójának ötletére) hajópadlóból épített pályán 40 ezer néző előtt győzte le Szovjetuniót, s szerezte meg a magyar kosárlabdasport egyetlen aranyérmét.

Az aranycsapatból Páder János kapitány mellett Bencze János, Bogár Pál, Czinkán Tibor, Greminger János, Hódy János, Mezőfi Tibor, Papp Péter, Simon János, Zsíros Tibor, Bánhegyi László is elment már, s csupán négyen – Hódy László, Cselkó Tibor, Dallos János, Tóth László – élnek közöttünk. Úgyhogy meg kell becsülnünk azt, aki a nagy idők tanújaként még el tudja mesélni, milyen volt régi dicsőségünk.

Ráadásul nem csupán saját dicsőségéről mesélhet: ugyanis a szegedi Hódy család három kiváló kosárlabdázót adott a nemzeti csapatnak. A tízszeres válogatott Hódy János (1933–1989) is tagja volt az Európa-bajnok együttesnek, s bár porcsérülése miatt 1962-ben, 29 évesen abba kellett hagynia a játékot, a Melbourne Tigers csapatának húzóembere, későbbi támogatója volt. Az 1947-ben született 33-szoros válogatott Hódy Szabolcs egy későbbi generáció kimagasló alakja: 1967-től három bajnoki címet nyert a Honvéddal, az 1969-es olaszországi Eb-n nyolcadik helyen végzett a válogatottal, majd 1971-ben követte fivéreit Ausztráliába.

És persze az is unikális történet, hogy a magyar színekben 31-szeres válogatott, olimpiai 13. (1952), Eb-ezüstérmes (1953), főiskolai világbajnok (1954), Eb-aranyérmes (1955) Hódy László miként válhatott 1956-os emigrálását követően a világ első kosárlabdázójává, aki két ország képviseletében játszhatott két különböző olimpián. Megtudhatjuk, miként gyakorolt kegyet a Nemzetközi Olimpiai Bizottság az 1963-as baden-badeni közgyűlésén, s mit érzett az 1964-es tokiói olimpián a mi válogatottunkétól különböző csoportba sorsolt Ausztrália mezét viselve Les Hódy, amikor az „auszik” Peru elleni meccsén egyszer csak felhangzott a lelátóról, hogy „Hajrá, magyarok!” Természetesen egyedülálló az is, hogy az Adelaide Budapest csapatával sokszoros bajnok, a válogatottal olimpiai 9. (1964), pályafutását 1967-ben befejező Les Hódyt 1989 novemberében megválasztották minden idők legjobb ausztrál kosárlabdázójának, majd újra csak Hódy Lászlóként 2012. szeptember 11-én bevonult a magyar kosárlabdázás halhatatlanjai közé is.

Hogy kiknek ajánlanám még a könyvet?

Például azoknak, akik kíváncsiak a hamisítatlan történelemre. Az 1956-os forradalom előtti, alatti, utáni eseményekre a szemtanú tollából. Ahogy az Osztályidegenből halhatatlan cím is utal rá, Hódy János és László nem csupán kalandvágyból disszidált. Hiába voltak élsportolók, az 1946 utáni Rákosi-rendszer osztályidegennek nyilvánította a Szeged első cipőgyárát és -boltját tulajdonló családot. „Édesapám és édesanyám szorgalmának büntetése az volt, hogy elvették mindenünket. A kapitalista kizsákmányolónak, osztályidegennek bélyegzetteket a nép ellenségének tartották. Szüleimet börtönbe zárták, megkínozták és folyamatosan kilakoltatással fenyegették. Az egész család koldusbotra jutott, nekünk pedig egyértelműen a tudtunkra adták, nincs lehetőségünk továbbtanulni, munkát vállalni” – írta Hódy László, akit a komlói bányába vittek kényszermunkára.

Hogy az 1955-ös Eb megnyerése sem jelentett garanciát semmire, arról hősünk így mesélt: „Kitört a forradalom, s Páder János szövetségi kapitány ugyan marasztalt minket, felvázolta a jövő válogatottját, amelyben fontos szerep jutott volna nekünk is, de Jancsi kiújult tbc-je, a milánói tornán megsérült térdem, a harcok, a romok és leginkább az, hogy folytatódik a bizonytalan életünk – hol kiemelt, megbecsült élsportolók, hogy megfigyelt, veszélyes ellenségek voltunk –, eldöntötte a kérdést. November 7-én elhatároztuk, hogy fájó szívvel, de elhagyjuk az országot.” (Az akkori sportvezetőség egyébként már korábban eldöntötte, a hasonlóan sikeres labdarúgó-válogatott mellett a kosárlabdacsapatot sem utaztatja ki az 1956-os melbourne-i olimpiára.) Hogy aztán a hontalan menekültek az ausztriai táborban töltött hónapok után miként jutottak el 1957 márciusában Ausztráliába, és hogyan sikerült ott gyökeret eresztve új életet kezdeniük, szintén tanulságos történet.

És még kiket érdekelhet a kötet?

Mondjuk azokat, akik kedvelik a humoros, lebilincselő történetvezetésű sztorikat. Az az eset például, amely a könyv budapesti bemutatóján is elhangzott, s a tiszteletüket tevő egykori sporttársak – Telegdy György, Dallos János, Judik Zoltán, Banna Valér, Hódy Szabolcs, Pólik György, Gyulai Géza, Greminger János özvegye, a korábbi kiváló rövidtávfutó Tilkovszky Ibolya, Páder János Kati lánya, Kiss Lenke – emlékezetében többféle változatban él. „A párizsi tornán vettem egy meseszép bőrcipőt – annyira tetszett, hogy hazafelé tartva, a vasúti kocsi fülkéjében feltettem az ülésemmel szemben lévő csomagtartóra, s egyre csak gyönyörködtem benne – elevenítette fel az eredeti verziót Hódy László. – Ez azért volt kissé ironikus helyzet, mert cipőgyáros volt az édesapám, mégsem volt egy rendes cipőm, hiszen a háború utáni kommunizmus elvette az üzemét. Amikor aztán a vonat hirtelen fékezve hatalmasat rántott, a légáramlat kirepítette az ablakon a pár egyik darabját! Csapattársam, Bánhegyi Laci látta az arcomon, mennyire odavagyok, s felkapva a megmaradó cipőt átviharzott a szomszéd fülkébe a válogatott másik feléhez. »Mennyit mertek rátenni, hogy ki merem dobni Hódy imádott cipőjét az ablakon?« – harsogta, és azonnal el is kezdődött a licitálás arról, kinek mennyit ér meg a vaskos tréfa. Amikor Bánhegyi úgy vélte, a felajánlott összeg már elég lesz egy új párra, a kezében tartott cipőt kihajította az ablakon. Majd a felmarkolt pénzzel visszajött a mi fülkénkbe, és a kezembe nyomta azzal, »Lacikám, átszállunk Bécsben, vegyél egy új párat!« Később persze megtudták a többiek is, volt egy kis vita, de a pénzt nem adtam vissza.”

Az elhíresült sztorira reagálva Hódy László a könyvbemutatón kapott az MKOSZ főtitkárától, Bodnár Pétertől, a Magyar Kosárlabda Archívum Alapítvány kurátorától, Lugossy Norberttől, a kötetet szerkesztő és lektoráló Dobor Dezsőtől egy vadonatúj, 47-es Nike magas szárú kosárlabdacipőt.

És hogy miért tartom majd ritka becsben a könyvespolcom darabjai között ezt a két kötetet?

Mert büszke vagyok rá, hogy Hódy László többször is megemlítette: a Nemzeti Sportban róla írt ötrészes sorozat nyomán kapott impulzív visszajelzések tolták afelé, mégis érdemes lenne az önéletrajzát magyarul is megjelentetni…