Ezt nem így kellett volna...
Ötven fölött a halál már várólistán van, cipeli az ember a poggyászában, az élre vasalt pantallók között, de valahogy nem vesz róla tudomást. Ezt nem így kellett volna, Csabi, egyszer csak eltűntél, megijesztettél mindenkit, aztán lett nagy futás, keresés, riadalom, mire rád találtak. Akkor már halott voltál. Azt mondják, ha a test porrá válik, a lélek még itt marad, itt, a földön, lesve, figyelve azt, ami történik – ami utána történik. Ha ez igaz, Csabi, te most végignézhetted, mennyien szerettek s mennyien aggódtak érted. Bohém, de precíz ember voltál, ezt mi itt, a lapnál pontosan tudjuk, hiszen százszor, ezerszer hallgattuk a monológjaidat futballról, kosárlabdáról, finom borokról, különleges ételekről, a Vasasról és Argentínáról. Lelkes voltál. Lelkes az írásban, a hétköznapokban, az élet szeretetében. S mi hallgattunk téged, s közben arra gondoltunk, Michael Jordan vagy Magic Johnson talán meglepődött volna, ha lát téged, alacsony, köpcös férfit kosárlabda-szakíróként, akiről nehéz feltételezni, hogy a félpályáról szórja a triplákat.
Mégis hiteles voltál.
Hiteles és keserű.
Mert néha elképesztő keserűség áradt belőled, valamiféle megmagyarázhatatlan fájdalom, és csak kevesen láttak beléd. Igazán beléd. Hogy mi történhetett ezen az utolsó, végzetes éjszakán, már sohasem derül ki. Éjfél körül még anyagot adtál le, dolgoztál – magányosan, az argentinoknak szurkolva. Mindig az argentinoknak szurkolva. Ha a test porrá válik, a lélek talán még érzékeli azt, ami itt, a földön történik. És mi reméljük, Csabi, hogy te még életben voltál, amikor Argentína, a Vasas mellett a másik kedvenc csapatod tizenegyesekkel bejutott a világbajnoki döntőbe.
Ez lehetett a búcsúajándékod.
De ezt nem így kellett volna. Ötven körül az ember még dolgozik, a jövőt tervezi, a szerelmet, a szeretetet hajszolja. Újságíróként maradandót szeretne alkotni.
A tested már nem kért ebből.
A lelked talán már vándorol, Csabi – s mi nehezen engedünk el.
Ezt nem így kellett volna...
Ötven fölött a halál már várólistán van, cipeli az ember a poggyászában, az élre vasalt pantallók között, de valahogy nem vesz róla tudomást. Ezt nem így kellett volna, Csabi, egyszer csak eltűntél, megijesztettél mindenkit, aztán lett nagy futás, keresés, riadalom, mire rád találtak. Akkor már halott voltál. Azt mondják, ha a test porrá válik, a lélek még itt marad, itt, a földön, lesve, figyelve azt, ami történik – ami utána történik. Ha ez igaz, Csabi, te most végignézhetted, mennyien szerettek s mennyien aggódtak érted. Bohém, de precíz ember voltál, ezt mi itt, a lapnál pontosan tudjuk, hiszen százszor, ezerszer hallgattuk a monológjaidat futballról, kosárlabdáról, finom borokról, különleges ételekről, a Vasasról és Argentínáról. Lelkes voltál. Lelkes az írásban, a hétköznapokban, az élet szeretetében. S mi hallgattunk téged, s közben arra gondoltunk, Michael Jordan vagy Magic Johnson talán meglepődött volna, ha lát téged, alacsony, köpcös férfit kosárlabda-szakíróként, akiről nehéz feltételezni, hogy a félpályáról szórja a triplákat.
Mégis hiteles voltál.
Hiteles és keserű.
Mert néha elképesztő keserűség áradt belőled, valamiféle megmagyarázhatatlan fájdalom, és csak kevesen láttak beléd. Igazán beléd. Hogy mi történhetett ezen az utolsó, végzetes éjszakán, már sohasem derül ki. Éjfél körül még anyagot adtál le, dolgoztál – magányosan, az argentinoknak szurkolva. Mindig az argentinoknak szurkolva. Ha a test porrá válik, a lélek talán még érzékeli azt, ami itt, a földön történik. És mi reméljük, Csabi, hogy te még életben voltál, amikor Argentína, a Vasas mellett a másik kedvenc csapatod tizenegyesekkel bejutott a világbajnoki döntőbe.
Ez lehetett a búcsúajándékod.
De ezt nem így kellett volna. Ötven körül az ember még dolgozik, a jövőt tervezi, a szerelmet, a szeretetet hajszolja. Újságíróként maradandót szeretne alkotni.
A tested már nem kért ebből.
A lelked talán már vándorol, Csabi – s mi nehezen engedünk el.
