Harmadszor bajnok a Detroit

A Pistons harmadszor triumfált története során: 1989-ben ugyancsak a Lakerst (4–0), 1990-ben meg a Portlandet (4–1) püfölte el a fináléban. A Los Angeles-iek legutóbb 1991-ben szenvedtek vereséget a döntőben (1–4 a Chicago ellen); azt követően – 2000 és 2002 között – háromszor is megmászták a sportág Mount Everestjét.
Az ötödik mérkőzésen is az történt, mint a korábbi négyen: a detroitiak kőkeményen védekeztek, és az első pillanattól kezdve szinte az utolsóig 19 ezres fordulaton pörögtek, ami ellen a Lakers nemigen találta meg a megfelelő ellenszert – hogy finoman fogalmazzunk. Az arany-lilák a "közelebbi" és a "távolabbi" palánk alatt sem tudtak mit kezdeni az energikus, ütő-vágó, minden labdáért körömszakadtáig harcoló, náluk ráadásul sokkal elszántabb michiganiekkel, ehhez jött még az ismételten finalistához méltatlan, hogy ne mondjuk, gyatra dobóforma (41.3 százalék a mezőnyből), úgyhogy tényleg nem ment Shaquille O’Nealéknek.

Az első periódusban még hét ponttal vezettek a vendégek, a második elején is még úgy, ahogy tartották magukat, az öltözőbe menet azonban már 55–45 állt az eredményjelzőn. A rugólábú Ben Wallace egyszerűen nem tudott hibázni a mezőnyból (5/5), de társai is meglehetősen precízen "támadták a gyűrűt" az első félidőben (60 százalék). Aztán roham rohamot követett a harmadik szakaszban – előbb egy 10–2-es, majd egy 10–0-s száguldás annak hajrájában –, és ezzel el is dőlt a találkozó. Meg a bajnoki cím sorsa. Az utolsó negyedben már csak az volt a kérdés, hogy megszerzi-e a Detroit a 100. pontját. Megszerezte, mintegy két perccel a vége előtt, a "maszkos ember", Richard Hamilton révén.
Amíg a kaliforniai játékosok egymást múlták alul, a túloldalon épp az ellenkezője történt, jobbnál jobb produkciókat jegyezhettünk föl. A detroiti legények nemcsak az ellenfelet, hanem egymást is űzték-hajtották. S ez nem csak az ötödik összecsapásra igaz!
Jellemző, hogy Chauncey Billups úgy lett a döntő MVP-je, hogy a harmadik meccsen Hamilton, a negyediken Rasheed Wallace, az ötödiken pedig Ben Wallace húzta az együttes szekerét. A Pistons igazi csapatként működött a playoff utolsó párharcában, mindenki hozzátett valamit a játékhoz, szemben a Lakers kosarasaival – az első "világbajnoki" címére csak papíron hajtó Gary Payton teljesítménye például egy nagy nullával egyenlő… Karl Malone produkcióját sem igen lehet értékelni, habár őneki van alibije: három mérkőzésen sérülten pattogtatott, egy meccsre – az utolsóra – meg át sem öltözött. ----