Egy pontgyáros Minneapolisból

Tabella, fordulóról fordulóra

Az amerikai kosaras elég kacskaringós út után érkezett meg a Rába-parti gárdához, ám ennek ellenére roppant hamar beilleszkedett a Zsebe-alakulat gépezetébe, s játéka minden kétséget kizáróan a 2003–2004-es magyar bajnokság egyik legkellemesebb meglepetésének bizonyult. A 22 bajnoki találkozót követően 24.5-ös meccsenkénti pont- és 5.5-ös gólpasszátlaggal büszkélkedő, higanymozgású fiatalember a vasi gárda egyik edzése előtt szívesen állt a Nemzeti Sport rendelkezésére.
– A játékát elnézve ön valószínűleg a kosárlabdázásra született. Esetleg már a génjeiben hordozta a sportág alapjait?
– Nos, ha arra gondol, hogy kosarascsaládban születtem, akkor nagyot téved. Nálunk otthon inkább az irodalom volt a központi kérdés, és nem a sport. Nem véletlen, hogy a keresztnevemet is egy tizenkilencedik századi amerikai költő tiszteletére választotta édesanyám.
– Akkor hogyhogy nem mint jeles írót, hanem mint kitűnő kosárlabdázót ismerte meg önt a magyar közönség?
– Tipikus amerikai történet az enyém is, Minneapolisban születtem, és ott jártam elemibe, a szomszéd srácokkal és a barátaimmal pedig szinte éjjel-nappal kosárlabdáztunk. Mivel úgy nézett ki, hogy némi tálentum is szorult belém, erre a sportágra tettem fel az életemet. Így a középiskolában és az egyetemen már a kosárlabda volt az elsődleges. A Little Rock-i egyetemi évek után aztán az NBA-ben szerettem volna folytatni.

– Ám ez – önnek sajnos, a körmendi szurkolóknak szerencsére – nem jött össze.
– Az egyetem befejezése után lehetőségem lett volna a Memphis és a Milwaukee nyári táborában is részt venni, sőt hívott a Golden State edzője is. Ám egy sajnálatos kézsérülés és az utána következő műtét keresztülhúzta a számításaimat.
– Ezért döntött az európai vendégszereplés mellett?
– Az az igazság, hogy tavaly augusztusban a Skipper Bolognánál töltött három hét alatt inkább a rehabilitáció volt a fontos számomra. Az olasz klub után a Krkánál is voltam három-négy napot, majd a Körmend következett. Végül is a vasi egylettel sikerült megállapodnom, ám korábbi sérülésem még ma is látszik az eléggé fura dobómozdulataimon.
– Ezekkel az eléggé fura mozdulatokkal is rendre harminc pont fölött termel. Sőt a Falcóval játszott vasi rangadón negyvenegy pontig jutott.
– Otthon harminegy pont volt a rekordom, s ezt bizony többször is sikerült már túlszárnyalnom Magyarországon. A Falcóval vívott derbi tényleg remekül végződött számomra és szerencsére a csapatunknak is. Meg kell mondanom: ez a bizonyos megyei rangadó mind ritmusában, mind pedig színvonalában az amerikai egyetemi bajnokságban, azaz az NCAA-ban is megállta volna a helyét.
– Ilyen teljesítmények után nem csoda, ha szabályosan imádják a szurkolók Körmenden.
– Nagyon jólesik a csodálatos körmendi publikum szeretete. Amúgy is nagyon jól érezném magam ebben a kedves kisvárosban és ebben a remek csapatban, hát még így.
– A csapatnál maradva: milyennek tartja a Körmendet, no és persze a magyar bajnokságot?
– Nagyon jó kis közösséget hoztak össze a vezetők Körmenden. Szeretek itt játszani, már csak azért is, mert többnyire hozzám hasonló fiatalok alkotják a keretet. A bajnokságról pedig annyit: nincs gond a színvonallal, nagyon sok a jó játékos, és erős a gárda. Bár szerintem az Albacomp, főként Bojan Lapovnak köszönhetően, egy kicsit kiemelkedik a mezőnyből. Persze ez nem jelenti azt, hogy előre oda lehetne adni neki az aranyérmet. A bajnoki címre szerintem négy-öt együttes is eséllyel pályázhat, s ezek között mi is ott vagyunk.
– Egy kicsit tekintsünk távolabb, továbbra is az NBA a nagy célja?
– Természetesen a nyáron megpróbálok sérülésmentesen eljutni valamelyik NBA-s gárda táborába. Az viszont tény, hogy akkor sem történik tragédia, ha vissza kell térnem Európába. Abban az esetben megpróbálok minél jobb szerződéshez jutni az öreg kontinensen, és ebben az is benne van, hogy visszajövök Körmendre.