Kiteljesedett a játéka

– Nemrég azt nyilatkozta lapunkban Rátgéber László, aki klubjában és a válogatottban is az edzője, hogy mindössze egyetlen olyan játékost ismer Magyarországon, aki képes egyedül eldönteni egy bajnoki vagy egy kupafinálét, ez pedig Iványi Dalma. Olvasta?
– Szerintem igen, rémlik valami…
– Mit szól ehhez az állításhoz?
– Végül is számomra hízelgő, bár nem biztos, hogy teljesen igaz. Annyiban igen, hogy úgy érzem, ebben a szezonban eddig elég jól összejöttek a dolgok számomra is, de a csapat számára is. Jobban érzem magam a pályán, nagyobb a vállalkozókedvem, és hála istennek egy-két meccsen fontos kosarakat is szereztem. Én eddig nagyon elégedett vagyok a teljesítményemmel, az előbb említett megjegyzés pedig büszkeséggel tölt el.
– Érdekes, hogy a mester ezt pont a szeptemberi Európa-bajnokság után mondta. Nem akarok ünneprontó lenni, de az nem sikerült túl jól sem a válogatott, sem az ön szempontjából. Ennek mi volt az oka?
– Nem tudom, igazából mindig ez a legnehezebb, értékelni egy kudarc után és próbálni megtalálni a hibákat. Sokszor nem is tudja az ember… Szerintem nagyon összetettek az okok, talán a formaidőzítéssel voltak gondok, én úgy éreztem, és ezt valahol el is mondtam, hogy a mi csapatunkban nem voltak olyan sztárjátékosok, akik képesek lettek volna a vállukon vinni az együttest. Inkább csapatjátékosokból, kiegészítő emberekből állt ez a mostani válogatott, akik akkor tudnak jó eredményt elérni, hogyha hárman-négyen egyszerre játszanak közülük nagyon jól. Ám mivel ez nem jött össze egyik mérkőzésen sem, ezért az volt az érzésem, sokszor a negatívumot hoztuk ki egymásból a pozitívumok helyett.
– Akkor térjünk is inkább vissza a pozitívumokhoz: a kontinensviadal óta szinte szárnyal, nálunk például ötször is bekerült a hét csapatába. Minek köszönhető ez a remek forma?
– Érdekes dolog ez, nem is tudom megmondani az okát. Ugyanúgy edzek, ugyanazzal az intenzitással megyek ki a pályára, ugyanúgy koncentrálok, mint korábban… Talán egy kicsit ez a PVSK szerencsésebb összetételű csapat, mint a válogatott volt, megvannak minden poszton azok a játékosok, akik az én dolgomat is megkönnyítik, és ki tudják belőlem hozni azt a jót, amit én is belőlük. Vagyis ez amolyan vice versa alapon működik.
– Vajon annak is ez a magyarázata, hogy lényegesen több pontot dob mostanában, mint amennyit korábban megszokhattak Iványi Dalmától a szurkolók?
– Talán az, hogy a társak többet keresnek a labdával és kimondva-kimondatlanul elvárják, hogy a pontdobásból is kivegyem a részemet. Ezáltal változott is kicsit a mentalitásom, mert bár először még mindig passzolni akarok vagy a játékot felállítani, de már figyelem a védőmet is, és ha visszajönnek labdák, akkor azokat céltudatosabban dobom rá. Ez meg összességében meghozza az önbizalmát az embernek, és különben is, én azt mondom, az a labda fog beesni, amit rádobnak, úgyhogy én szívesen vállalkozok, akár a végén is.

– Szintén üde színfoltja a játékának, hogy nemcsak a beeső, hanem a leeső labdák is egyre gyakrabban kapcsolhatók össze a nevével, vagyis egyre jobban lepattanózik, a legutóbbi, soproni rangadón például tizenhárom lecsorgó labdát kaparintott meg. Ez valami új specialitás?
– Úgy érzem, ez már tavaly is bennem volt, meg amióta Amerikából visszajöttem, jobban megyek a lepattanókért, mert ott nagyobb hangsúlyt fektetnek a kisemberek esetében is arra, hogy megtanítsák a kizárást. Elsősorban egyébként a játékunk kívánja ezt meg, mert a centereink sokszor dulakodnak bent a palánk alatt, nekik éppen elég dolguk van azzal, hogy kizárják a saját emberüket, és ezáltal nekünk, külsőknek kell beszaladnunk egy-egy könnyebb lepattanóért. Talán ebben is az van, hogy mindig munkál bennem az érzés: jól védekezni, mindenáron megszerezni a labdát, és így a lepattanóért is szívesen elmegyek.
– Lehet mondani, hogy ezzel mintegy kiteljesedett a játéka? Hiszen amíg régebben csak a gólpasszok és a szerzett labdák tekintetében állt a listák élén, addig most már a pontszerzés és a lepattanózás terén is rendre ott találjuk a nevét a legjobbak között.
– Igen, teljesedik, sokoldalúbb lett a játékom. Itt most visszautalnék arra a soproni meccsre, amelyet az előző kérdésben említett: ott az első félidőben nem igazán ment a dobás, nem éreztem annyira a mérkőzés ritmusát. Ilyenkor próbálom megtalálni, ha gyengébben megy a játék, hogy mi az, amiben tudom segíteni a csapatot, vagy a saját teljesítményemet egy kicsit magasabb szintre hozni, és ilyen volt azon a találkozón a lepattanózás. Próbálom elérni azt, hogy ne legyen lyukas pont a játékomban, és mindig hozzam azt a színvonalat, amelyet tőlem elvárnak, és ami kell is ahhoz, hogy a Pécs jól játsszon és sikeres tudjon lenni.

Az év külföldi sportolója: Jelena Baranova

Aki mindent megnyert, amit csak meg lehetett: Jelena Baranova az Euroligában és az Európa-bajnokságon is győzelemre vezette csapatát, az UMMC Jekatyerinburgot, illetve az orosz női válogatottat. Úgy, hogy mindkét együttesben egyértelműen ő volt a vezéregyéniség, persze egy olyan játékost, aki futószalagon szállítja a dupla duplákat, mindenhol megbecsülnek – gondolná az ember. És téved. Az Eb-n átlagban 10.8 pontot dobó és kereken tíz lepattanót szedő 192 centis magasbedobó számára ugyanis felettébb pocsékul ért véget a fényes sikereket hozó 2003-as esztendő, mert összerúgta a port Sabtaj Kalmanoviccsal, a jekatyerinburgiak dúsgazdag és nagy hatalmú elnökével.
Minek következtében a kontinensviadal óta parkolópályára van állítva: miközben nem játszhat az öreg földrész legrangosabb sorozatának címvédőjénél, eladni sem hajlandó őt klubja, illetve a hírek szerint elképzelhető, hogy januártól kölcsönveheti az Oroszországban középcsapatnak számító Nagyezsda Orenburg. De még ez sem biztos. Pedig a 31 éves, a hármastól az ötös posztig bárhol világklasszis teljesítményre képes játékost szívesen látná bármelyik euroligás együttes, fizetne is neki – érte…? – nem kevés pénzt, Kalmanovics azonban úgy látszik, presztízskérdést csinál a Baranován való bosszúállásból, és nem enged.
Kár, mert aki látta játszani, megerősítheti: élmény nézni férfias, ugyanakkor fantasztikusan technikás kosárlabdáját…