A kellemes meglepetés

Kétség sem férhet hozzá, ő volt a mi szempontunkból a kontinensviadal kellemes meglepetése, hiszen a 22. évében járó kosarashölgy tíz pont fölötti átlagot produkált a seregszemlén, sőt nemegyszer vezéregyéniségnek bizonyult – gondoljunk csak az izraelieknek hintett harmincasára. Pedig a 189 centis játékos amolyan zsákbamacska volt Rátgéber László keretében, hiszen két éve már, hogy az Egyesült Államokban kosárlabdázik a híres Harvard egyetem csapatában, vagyis játszani nagyon régen láthatta a szövetségi kapitány, mégis meghívta. Jól tette.
– Vett már részt Eb-n a kadettek és a juniorok között, a felnőtteknél viszont most először. Milyen érzés volt?
– Abból a szempontból volt a legérdekesebb, hogy olyan játékosokat láthattam játszani testközelből, akiket eddig csak messziről csodáltam – válaszolta a kissé elfogódott ifjú kosarashölgy.
– Nem érzi úgy, hogy lehetett volna ez akár még szebb élmény is?
– Lehetett volna, igen, bár ez a tizedik helyezés kicsit csalóka, mert nagyon kevésen múlott, hogy nem lettünk mondjuk hetedikek, netán hatodikak, viszont ha kikapunk az ukránok elleni nyitó meccsen, lehet, hogy még idáig sem jutunk el. Inkább szeretek egyébként az összteljesítmény vagy a meccs képe alapján értékelni, de tény, jobb lett volna előrébb végezni.
– Akkor kezdjünk el személyeskedni. Hányadik számú centernek tartotta magát a görögországi fellépés előtt?
– A felkészülés elején vagy a végén?
– Nézzük először az utóbbi variációt!
– Az előkészületi mérkőzéseken gyakran kezdtem, bár ebbe nyilván belejátszott, hogy Seres Éva és Papp Krisztina is sokáig sérült volt, tehát úgy a második-harmadik hely környékére soroltam magam a posztomon.
– És az edzőtábor elején?
– Akkor még kérdéses volt számomra, hogy benne leszek-e a tizenkettes keretben…
– Ehhez képest a második legjobb pontdobója lett a magyar nemzeti együttesnek.
– Így alakultak a dolgok… Az az igazság, hogy mivel két éve kint játszom, nem annyira tudom felmérni, hol is tartok a többiekhez képest. Azt azért érzem, hogy fejlődtem valamennyit.
– Miben?
– Mentalitásban, hozzáállásban szerintem. Nem azt mondom, hogy korábban rossz volt a hozzáállásom, de most akárhány percet töltök a pályán, képes vagyok végig százszázalékosan odafigyelni, és ez az edzéseken is így van már. Ugyanúgy megyek le minden gyakorlásra, mintha meccs lenne. Nem tudok olyat mondani, hogy jobb lett például a labdakezelésem vagy hogy jobb százalékkal dobok, a mentalitásom változott pozitív irányba.
– És fizikálisan hogy áll? Itthon az a hír járja, Amerikában nagyon sokat foglalkoznak az edzéseken az erőfejlesztéssel.

– Mi heti háromszor erősítünk, vagy kétszer, ha meccsek vannak. Előtte a BEAC-ban nem jártunk annyira rendszeresen konditerembe, így a mostani rendszeresség segített annyit, hogy már kinézetre is erősödtem. De ezt én nem érzem annyira a játékomon, mert még nem tudom megfogni a pozíciót egy százkilós centerrel szemben.
– Tehát akkor még több izomra lenne szükség?
– Mindig lehet erősödni, meg javulni…
– Amerikában melyik poszton játszatják?
– Négyes vagyok. Illetve amolyan négyes-ötös, mert a másik lány, aki centerposzton bevethető, alacsonyabb nálam egy kicsivel. De flexet játszunk, vagyis nincs igazi pozíciós center nálunk, ezért kintről és bentről egyaránt lehet próbálkozni.
– És hogyha választhatna, melyik pozícióban érezné a leginkább otthon magát?
– A hármasban.
– Tehát szívesen kijjebb jönne a palánk alól. Miért?
– Mert az inkább erősségem, hogy kintről betörjek és egy-egyezzek, mint hogy bent pozíciózzak. Egyébként ezzel a kinti edzőm is tisztában van, és meg is beszéltük már, hogy próbál majd hármasposzton is szerepeltetni, de eddig nem jött össze.
– Milyen szintet képvisel ez az együttes az Egyesült Államok egyetemi bajnokságában?
– Nagyon sokszor próbálom összehasonlítani az itthoni klubokkal, anyu látta egy-két meccsemet kint, és szerinte is meg szerintem is körülbelül a magyar A-csoport középmezőnyéhez hasonló a játékerőnk. Nincsenek igazán kiemelkedő képességű játékosaink, vagyunk ketten, akik a statisztikákat általában vezetjük pontban és lepattanóban, a többiek nincsenek annyira magas szinten technikailag, viszont a csapategységgel tudunk operálni. Azaz nem azt a tipikus amerikai kosárlabdát játsszuk, hogy az egy-egyezésre épül az egész.
– A korábbi eredményeihez képest hogyan szerepelt a legutóbbi idényben a Harvard női kosárlabdacsapata?
– Most zsinórban kétszer nyertünk konferenciát. Mielőtt kimentem, ötször vagy hatszor érte el ezt az eredményt az együttes, eddig a rekord az, hogy zsinórban háromszor, amikor még Allison Feaster (Euroligát nyert a francia Valenciennes-nel Béres Tímea csapattársaként 2002-ben – a szerk.) játszott ott, úgyhogy most ezt próbáljuk megdönteni. Legutóbb veretlenek voltunk, előtte egy évvel pedig egy vereségünk volt a konferencián belül.
– És a konferencia után?
– Bejutottunk a hatvannégy közé az NCAA-ben. Ott aztán az első évemben vagy harminc ponttal kikaptunk a North Carolinától, azaz nem volt esélyünk, legutóbb viszont csak tíz ponttal vesztettünk az első körben a Kansas State-tel szemben, amelyet hetedikként rangsoroltak az országban, úgyhogy ez jó eredmény volt. Most abban reménykedünk, hogy elég erős előszezonunk lesz, és így magasabb kiemelési számot tudnánk elérni, ezáltal gyengébb csapattal kerülnénk szembe a főtáblán.
– Itt mi a legjobbja a Harvardnak?
– Kilencvennyolcban megverték a Stanfordot, és akkor bejutottak a lányok a legjobb harminckettő közé.
– Hány éves is ez az egyetem?
– Ezerhatszázharminchatban alapították, ezt kell kivonni a kétezerháromból, az annyi, mint háromszázhatvanhét. De kosárlabda azért nincs azóta… Azt tudom, hogy a mostani edzőm huszonegy éve van itt, és előtte még egy vagy két tréner ült a kispadon. Körülbelül harminc-harmincöt éve űzik ezt a sportágat a Harvardon.
– Mennyire veszik komolyan egy ilyen szintű egyetemen a kosárlabdát, amelyik azért sokkal inkább az elméleti oktatásáról híres, semmint a sportban elért eredményeiről?
– A csapatból mindenki a tanulmányi rész erőssége miatt jár ide, de amikor lemegyünk edzésre, akkor a kosárlabda az elsődleges. Nincs olyan, hogy jaj, holnap vizsgám lesz, akkor én most nem jövök, vagy nem tudok annyira koncentrálni, teljesen komolyan veszi a tizenhárom játékos a sportolást is. Nem is engedné az edző, hogy másképp legyen.
– De mit szólnak mindehhez a tanárok? Ôk számításba veszik azt, hogy a velük szemben álló diák jeles sportoló, vagy nem is érdekli őket?
– Van olyan professzor, aki annyira nem szereti a kosárlabdát és nem ad halasztást mondjuk egy meccs miatt, de van olyan is, aki meg mindig kint van a mérkőzéseinken és a kispad mögött ülve szurkol a csapatnak, sőt, még idegenbe is elkísér bennünket. De tudok mondani olyan dékánt, aki már a melegítéseink előtt fél órával ott ül a helyén, ebből is látszik, elég sokan elfogadják a sportot. Amerikában egyébként ez általános felfogás: a sport elég előkelő helyen áll az emberek értékrendjében.