Kihagyhatta az ugródeszkát

Könnyes ünnep volt. Már csak a meccs miatt is. Vesztett a csapat a finálé utolsó, paksi fellépésén, hogy aztán néhány órával később a körmendi utcabál kellős közepén kiderüljön, a veszteséglista nem ér véget az aranyéremmel.
Siratták a vasiak az edzőt és a karmestert is.
Patonay Imre és Németh István.
Egyszerre köszönt el a múlt s a jövő. "Kedves barátaim, kötelességemnek érzem, hogy nektek mondjam el elsőként, átadom a kispadot, amely mostantól Zsebe Ferié” – préselte ki magából a sírással küszködő Patonay, s nem sokkal később elbúcsúzott Németh is.
Persze sokan tudták már, Körmend "Istijének” a paksi volt a búcsúmeccse. Elvitték. Nem is akárkik. "A legnagyobbat a legjobbak” – mondogatták a kisváros jól értesült szurkolói, akik már korábban megneszelték, igazi sztárcsapat vinné az ő szemük fényét.
Benetton Treviso.
Pillanatnyilag az egyik legnagyszerűbb márkanév az öreg kontinensen. Olasz bajnok, Euroliga-harmadik. Ízig-vérig profiklub, amely több mint két héttel a magyar bajnoki döntő zárulta után Németh István kedvéért hívta össze az olasz sajtó képviselőit. Maurizio Gherardini, a Benetton Treviso általános igazgatója csütörtök délben a La Ghirada elnevezésű Benetton-sporttelep konferenciatermében tette hivatalossá a hírt: a magyar válogatott és a Körmend irányítójával hároméves szerződést kötött az olasz bajnok. A sportvezető előbb beszélt a két klub együttműködéséről, majd bemutattak egy, az új szerzemény legszebb megmozdulásaiból összeállított rövid videokazettát (taps a meghívottak részéről). Gherardini hozzátette, Németh mellett kiszemeltjük a 16 esztendős, 204 centis Lóránt Péter is, akit mostantól ötéves szerződés köt az itáliaiakhoz (két idényt még Körmenden szerepel, aztán irány Treviso).
A fentiekből is kitűnik, a Benetton hisz a körmendiekben. És mindenekelőtt Németh Istvánban.
– Élvezte a szereplést?
– A felhajtást igen, de angolul nyilatkozni nem leányálom. Legalábbis nekem – felelte a 23 éves kosaras a sajtótájékoztatót követően.
– Mielőtt a trevisói szerződésének részleteiről beszélnénk, ha megengedi, egy évet viszszakanyarodnék az időben. Amikor is egy magyar mércével mérve visszautasíthatatlan ajánlatra mondott nemet. A szlovének Euroliga-résztvevője, az Union hívta, mégis maradt Körmenden.
– Ez igaz, csakhogy amikor a Ljubljana keresett, szóban már megállapodtam a körmendiekkel. A másik pedig: nem éreztem elég érettnek magam a megméretéshez. Utólag okos az ember, de az Union gazdasági csődje engem igazolt, a szlovén játékosok állítólag hónapok óta nem kaptak fizetést.
– Igaz-e, hogy Zmago Sagadin, a híres edző a mobiltelefonján hívogatta, s győzködte, ugyan legyen szíves Ljubljanába szerződni?
– Beszéltem telefonon Sagadinnal, és ő kerek perec kijelentette: kiegészítő embernek szán egy tehetséges fiatal irányító mögé. Arról nem is szólva, hogy az anyagiak terén sem volt nagy különbség.
– Maradt, a rossz nyelvek szerint nem utolsósorban a híres körmendi bulik miatt.
– Ezt tényleg csak a "rossznyelvűek” mondják.
– Tény, Körmendet nem könnyű otthagyni, amióta első vidéki egyesületként bajnokságot nyert a csapat, különleges varázsa van a helynek. Apropó, 1987. Nyolcévesen megmaradt valami a döntőből s az ünneplésből?
– A meccsre emlékszem, a bulira csak azért nem, mert apám hazavitt, s "leparkolt” engem. Másnap reggel ébredtem, amikor hazaértek…
– Kilencévesen kezdett kosarazni, s két esztendő múltán már jelentős sikere volt: legyőzött egy borzalmas betegséget, a leukémiát.
– Nem volt könnyű meccs. Fél évig hiányoztam az iskolából, de túljutottam rajta. Utána egy ideig még kellett járnom különféle kezelésekre, ám szerencsére azóta semmi jele nincs a betegségemnek.
– Mondja csak, tulajdonképpen az édesapja miatt kezdett el játszani?
– Nem csak miatta. Anyu is kosarazott. Lehettem volna futballista is, feltéve ha nem Körmenden születek. Azt hiszem, azzal, hogy ott láttam meg a napot, lényegében el is dőlt a sorsom.
– S lett előbb "Kiscsicsa”, az apja után, akit csak "Csicsaként” ismert mindenki, majd később "Isti”. Árulja el, mi a legmarkánsabb különbség élete két korszaka között?
– Kialakult az egyéniségem.
– Harcolt érte?
– Természetesen. Szerintem ez minden olyan sportolónál felfedezhető, akinek az apja is eredményes volt. Biztosan rossz a hasonlat, de meggyőződésem, hogy a kis Albert és Jordi Cruyff is tiltakozott, ha az apjához hasonlítgatták.
– Soha nem vetődött fel, hogy Magyarországon másik csapatba igazoljon?
– Tavaly kaptam az egyetlen komoly ajánlatot, amikor a Kaposvár hívott. Nem mentem el, ugyanis szakmailag nem éreztem előrelépésnek, ugyanakkor a körmendi ajánlat meglehetősen nagyvonalú volt.
– Amúgy elképzelhetetlen az ön számára, hogy egy körmendi, teszem azt, Szolnokra, Kaposvárra vagy éppen Zalaegerszegre szerződjön?
– Egyáltalán nem az. Ha az elmúlt éveket nézzük, többen is távoztak tőlünk.
– Most pedig ön megy – Európa egyik legnagyszerűbb alakulatába. Ami azt illeti, az ugródeszkát egyszerűen kihagyta.
– Mert hála istennek, kihagyhattam. Örülök neki, hogy a két klub közt ilyen jó kapcsolat alakult ki, mint ahogy annak is, hogy volt egy-két jól sikerült válogatott meccsem. Szerencsés vagyok, hogy így alakult.
– Hallani, hogy az olaszok esetleg kölcsönadják valakinek. Erről mit tud?
– Biztosra veszem, hogy maradok. Ugyanis abban állapodtunk meg, hogy Trevisóban kezdem a következő idényt.
– Egyáltalán nem tart attól, hogy túlságosan erős lesz önnek a Benetton?
– De, egy kicsit igen, mégis úgy hiszem, lesz lehetőségem bebizonyítani, mit tudok. Biztosan nem én leszek a frontember, de Európa erősebb csapataiban már az a szokás, hogy a legjobbak sincsenek negyven percig pályán. Ha tippelnem kellene, tíz-tizenöt perc körüli időt adnék magamnak az első évadban.
– Érdekelne: miért pont most és miért éppen a Benetton?
– Azért most, mert végre konkretizálódott minden. Hogy miért a Benetton? Hát tud jobbat…?
– Mit gondol, kinek a kezéből kell kivennie a karmesteri pálcát?
– Én nem hiszem, hogy bárkiéből kivenném. Úgy fest a helyzet, hogy az olaszok hátvédként is számítanak rám. Edney és Bulleri személyében két remek irányítójuk is van, ugyanakkor szerintem fogok tudni játszani valamelyikük mellett is.
– Sokszor látta már a Benetton Trevisót?
– A tévében néhányszor, egyszer pedig élőben. No és egy alkalommal játszottunk is ellenük.
– Azon a derbin sziporkázott, ha jól emlékszem.
– Hát nem ment rosszul…
– Ki a csapat legnagyobb sztárja?
– Talán az amerikai Edney, aki több NBA-s együttesben is megfordult már, no meg az olasz Pittis.
– Jó, hogy említi az amerikai profiligát. Nem csábítja?
– Sohasem vonzott.
– Pedig tavaly még a draftlistára is felrakták a nevét.
– Akkor sem.
– Hogy áll az olasz nyelvvel?
– Sehogy. Majd kint megtanulok. Egyébként azt mondják, a csapat körül szinte mindenki angolul beszél.
– Mit gondol, látjuk még magyar bajnokin?
– Nézőként biztosan. Játékosként, remélem, minél később.
– Ha létezik egyenesen felfelé ívelő karrier, akkor az öné mindenképpen az. Hat évvel ezelőtt debütált a magyar A-csoportban, 1999-ben bemutatkozott a válogatottban, újabb három esztendő múltán pedig a Benettonhoz került. Mondja csak, mit tervez 2005-re?
– Az Európa-bajnokság éve. Mit szólna egy döntőhöz a magyar válogatottal…?