Egész más már ez a játék

– Hol tartja a legújabb medálját?
– A nappaliban annak az üvegszekrénynek az ajtajára akasztottam fel, ahol egyébként több más trófeát is őrzök. Van aztán még egy szekrény, amelyben ugyancsak kupák sorakoznak, de így sem fér el minden a polcokon, a régebbi érmeim egy része még mindig zacskókban porosodik. Talán majd ha véglegesen befejeződik az építkezés, és minden helyiséget sikerül bebútorozni, akkor ezek az emlékek is méltó helyre kerülhetnek.
– Ez a kétszintes gyönyörű ház a Lővérek egy csendes zugában megállapodottságot sugall.
– Nos, egy ideig biztosan nem szeretnék költözködni…
– Téma itt a környéken, hogy sztársportoló az egyik szomszéd?
– Csak néhány ház van errefelé, a lakókkal jó ideje ismerjük egymást, számukra aligha szenzáció, ha szembetalálkozunk az utcán. A szomszédban viszont van egy szálloda, ahonnan egy bácsi még a bajnoki döntő napjaiban átkiabált hozzánk, amikor éppen az erkélyen teregettem. De ő is nagyon barátságos volt.
– Nem is vágyik vissza a fővárosba?
– Csöppet sem. Csodálatos a környék, egészséges a levegő, a gyerekeket bátran ki lehet engedni a házból, és a város is békés. Itt nem kell félni, ha az embernek sötétedés után kell az utcán járnia.
– Amikor tíz esztendővel ezelőtt először írt alá szerződést a Sopronhoz, eszébe jutott egyáltalán, hogy egyszer majd le is telepszik a városban?
– Ugyan dehogy, ez még évekkel később sem volt téma. Először akkor vetődött fel a gondolat, amikor a második gyereket, Ármint vártuk. Akkor vettük ezt a telket. Két és fél éven át tartott az építkezés, most már a vége felé tartunk, a napokban például végre hozzá lehetett kezdeni az eddig kissé viharvert arculatú kert rendbetételéhez. Lesz tehát munka bőven a nyáron, augusztusban pedig már kezdődnek az edzések.
– A korábbi években előfordult, hogy lebegtette a döntést, szinte az utolsó pillanatokig kérdéses volt, folytatja-e pályafutását. Ehhez képest most a kerettagok közül szinte az elsők között jelezte, hogy tovább kosárlabdázik…
– Fölöslegesen nem szoktam húzni az időt, egyébként meg a klub vezetői kérték, hogy minél gyorsabban nyilatkozzam, hiszen elsősorban a csapat magas sorát kívánták külföldiekkel megerősíteni. Ha viszont elköszönök, a kettes posztra is kellett volna játékost keresniük.
– Felvetődött tehát, hogy búcsút int Sopronnak?
– Itthon természetesen nem mentem volna máshová, viszont kerestek francia és olasz csapatok. A gyerekek miatt azonban most már nem vállalhattam a légióséletet, mert a nagyobbik, Soraya iskolába jár, őt nem lehet ide-oda rángatni a világban.
– A külhoni érdeklődést lehet-e úgy értelmezni, hogy igaza volt azoknak, akik azt állították: szakmailag valósággal megújult a legutóbbi évadban?
– Az egyéni teljesítményekről többé-kevésbé hiteles képet adnak a statisztikák, bár manapság már nem az egyéniségekről, hanem a csapatmunkáról szól a kosárlabda. Régebben egy-egy csillag egymaga is eldönthette a rangadók sorsát, mostanság viszont több sztár egyidejű szerepeltetése sem garancia önmagában a sikerre. Ráadásul nem is annyira technikás kosarasokra van szükség, hanem olyan stílusú versenyzőkre, akik képesek csatázni a pályán, hiszen egy-egy meccs kapcsán szinte már háború dúl a palánkok alatt. Arról aztán már nem is beszélek, hogy az elitkluboknál állandó eredménykényszer nyomasztja a játékosokat, egyszóval egész más ez a játék, mint amibe annak idején végzetesen beleszerettünk.
– Volt már, hogy úgy érezte, elege van az egészből?
– Persze, ekkor álltam le, és szültem a két gyereket… De azért a játék élményéről nem olyan könnyű lemondani, ezért tértem vissza a szüneteket követően.
– Befolyásolta-e most, hogy Sopronban immár nem titkoltan a Final Fourba kerülés a cél, márpedig ha 2003-ban négy között van a GYSEV-Ringa, gyaníthatóan a döntő rendezését is megpályázza a város?
– Ez nem volt szempont, én más szakmai logika alapján építkezem. Mert mi van akkor, ha nekivágok az évadnak, de mégsem jutunk el az Euroliga-végjátékig? S, ha négyben vagyunk, de nem a miénk a végső győzelem? Nem hiszem, hogy okos lenne trófeákhoz, eredménysorokhoz kötni a pályafutásomat.
– Egyébként esélyesnek tartja a Sopront jövőre a Final Four-szereplésre?
– Tekintélyes az érkezők névsora, hiszen nálunk folytatja Eva Nemcova, Alessandra és Okszana Zakaluzsnaja, de nagy kérdés, miként frissítették fel a társulatukat a fő riválisok, s persze az sem mellékes, milyen csoportba kerülünk az előcsatározások során. A legutóbbi sorozat bebizonyította, elég egy-két váratlan vereség az alapszakasz során, és máris olyan ellenféllel kerülhetünk szembe a rájátszásban, amelynek legyőzésére kevesebb az esély. Ha nincs a tavaly téli hullámvölgyünk, legutóbb nem a Ruzomberokkal meccselünk a négybe kerülésért, s akkor is másként alakulhatott volna a negyeddöntő, ha miénk a hazai pálya előnye.
– A kiesést jelentő második rózsahegyi vereség után Farkas Sándor vezetőedző felajánlotta a lemondását, amit a klub vezetése nem fogadott el – innen vezetett a GYSEV-Ringa útja a bajnoki aranyig. Önnek milyen a viszonya a szakvezetővel? Kérdezem ezt azért is, mert gondolom, tudja, hogy a pletykák arról szólnak: az egyik kupameccsről hazatérőben heves vita robbant ki önök között…
– Éppen a Nemzeti Sportnak nyilatkozta Farkas Sándor, hogy bíztunk egymásban. Nos, én meg azt mondom, hogy kölcsönösen tiszteltük egymás munkáját… A szóbeszédekkel fölösleges foglalkozni, a tisztázó vitáktól pedig nem kell félni, azok csak előreviszik az ügyet. Ezzel együtt Sopronban az a módi, hogy alapvetően mindenki a saját feladatára összpontosít. Nekem nem edzősdit kell játszanom, nem erre szerződtettek.
– Nem is lenne kedve az edzői munkához?
– Még nem döntöttem el, mihez kezdek a pályafutásom befejezése után. Gondolkodom civil foglalatosságokon, de az is megfordult a fejemben, hogy a sportág körül maradjak. Nem teljesen kezdő gyerekekkel, olyanokkal, akiknek már lehet igazi szakmai fogásokat tanítani, például szívesen foglalkoznék, s az sem lenne ellenemre, hogy pályaedzőként próbáljam ki magam. Igaz, csak olyan szereposztás esetén, amikor a segítőnek érdemi szerep jut, és nem kizárólag a vizesflaskákat kell cipelgetnie. Ugyanakkor mifelénk – ellentétben mondjuk az Egyesült Államokkal – nem az az edző minősítésének alfája és omegája, ért-e az illető a sportághoz, vannak-e hasznosítható ismeretei, tapasztalatai, képes-e eredményt produkálni. Az alkalmazás elsődleges feltétele még mindig a papír, s nagy kérdés, érdemes-e hosszú éveket áldozni pusztán azért, hogy az ember egyáltalán odaülhessen a kispadra…