Farkast csak a feladat érdekli

– Nekem az az öröm mindig, hogy a saját játékosaimat és a közönséget látom örülni, ez engem tökéletesen kielégít. És a lényeg az, amit én belül érzek, még ha ez néha nem is látszik.

Felzárkózás a férfiak ellen

– Pedig a külsőségek jól látszottak: a korona, a palást, amit önre aggattak a döntő megnyerése után… Azt azért ne mondja, hogy ezek nem jelentettek a bajnok edzője számára semmit!
– Természetesen jólesik az ilyesmi, hazudna az ember, ha mást mondana. De valahogy én ezt nem ezért csinálom. A külsőségek persze nagyon fontosak, nagyon jólesnek, pár év múlva biztosan jó lesz visszaemlékezni rájuk.
– Minden jó, ha jó a vége – mondhatnák Sopronban, de azért voltak hullámvölgyei is a csapatának a hosszúra nyúlt idény során. Az, hogy a finis ilyen jól sikerült, minek volt köszönhető? A jó formaidőzítésnek, vagy másnak?
– Én úgy gondolom, az évad elején, és az évad végén játszottunk igazán jól. Nagyon fontos volt az az időszak a szezont megelőzően, amíg együtt tudtunk dolgozni, nem véletlenül volt nagyszerű a formánk egészen december végéig, a Gdynia elleni vereségig. Öt győzelmünk volt az Euroligában, és csak nyertünk a magyar bajnokságban is, mert határozottan rendszeres, folyamatos munka folyt a GYSEV-nél. Az első törést a körülbelül háromhetes válogatottprogram miatti szünet okozta, amikor Balogh Bubuval és Dénes Krisztával egy-egyezgettünk, mert nem volt több játékosom, és darabjaira hullott a korábbi munka… Ami nyilván nem azonnal éreztette a maga káros hatását, hanem egy bizonyos idő után. Ez azzal fejelődött meg, hogy december végén és január elején sérüléshullámok és egyéb problémák sújtották a szakosztályunkat, amikből a januári, februári, márciusi időszakban azért nem tudtunk kilábalni, mert a szerda–szombat ritmusban sorozatban jöttek a fontosabbnál fontosabb meccsek. Nemcsak külföldön, itthon is: Postás, Pécs, kétszer a BSE a Magyar Kupában… Így nem lehetett olyan folyamatos kondicionális edzésmunkát végezni, hogy a csapatot olyan szinten tartsam, amilyenen volt.
– Jött is néhány kellemetlen vereség…
– Ez egészen a kupadöntőig eltartott, sőt ott csúcsosodott ki igazán, ahol már borzasztó állapotban volt az együttes, plusz akkor az ellenfél Sztyepanovája, illetve már pusztán az ő látványa elegendő volt ahhoz, hogy leszerepeljünk a fináléban. Ennek volt az utórezgése az Euroliga rájátszása, a Ruzomberok elleni negyeddöntő, és amikor ennek a sorozatnak vége lett, az egész májusi hónap már megint ugyanabban a kerékvágásban mehetett, mint amiben régen voltunk. Semmi zavaró körülmény nem volt, edzettünk, ahogy szoktunk, én úgy gondolom, hogy keményen, rendszeresen. Eközben a csapat formája egyenletesen javult, játszottuk a fiúkkal az edzőmeccseket, nagyon komoly partikat vívtunk a SMAFC felnőttgárdájával, és ez már adott egyfajta önbizalmat, hogy ellenük egész jól ment a játék. Ezúton is meg szeretném köszönni az egyetemisták segítségét, hogy közvetlenül a bajnoki döntő előtti időszakban többször a rendelkezésünkre álltak. Aztán megjött Mujanovics, de a legfontosabbnak a már sokat emlegetett edzésmunkát tartom: látszott, hogy ha még egy hétig játszunk egyfolytában, akkor is jó erőben és jó formában lett volna a társaság. Azt hiszem, például az, hogy a csapat egyik meghatározó játékosa, Zuzana Zirková mindegyik meccsen húsz pont körül tudott dobni, mindenképpen ezt bizonyítja. És mindig voltak olyanok, akik pluszokat tudtak hozni: hol Seres Éva volt ilyen, hol Dénes Kriszta, hol Balogh Bubu, és még sorolhatnám.
– Ha már a pluszoknál tartunk, Mujanovics leigazolása mennyi segítséget jelentett?
– Biztos, hogy sokat, mert ő körülbelül olyan demoralizáló lehetett a Pécs számára, mint nekünk a kupadöntőben annak idején Sztyepanova, ez kétségtelen. De hozzáteszem, hogy megvoltak ennek a tranzakciónak a veszélyforrásai is. Egy hetet volt itt, és ezalatt az idő alatt mindenféleképpen arra törekedtünk, hogy a figuráink átalakítása nélkül találjuk meg azokat a helyzeteket, amikor el lehet juttatni Mujanovicshoz a labdát. Ez önmagában már azt is jelentette, hogy kicsit másabb játékot játszott a csapat, és nagyon veszélyes volt a bajnoki döntő előtt egy héttel ilyesmivel kísérletezni. Más lett a szerepe egy Balogh Bubunak, ő inkább azt vállalta fel, hogy ő adja a labdákat, kevesebb pontot dob, tehát teljesen más szemléletre volt tőle szükség. Az utólagos beszélgetések arról győztek meg, hogy ennek meg lehetett volna a hátulütője is, úgy kellett tehát beépíteni az új légióst, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. Egyébként én úgy gondolom, akkor is megnyerjük a bajnokságot, ha Mujanovics nincs itt, legfeljebb nem három–nullára. Nagyon együtt voltak a lányok, csapatként jól funkcionált pályán és pályán kívül is az egész banda, függetlenül attól, hogy már hónapokkal ezelőtt megvolt, ki hová megy az idény után, gondolok itt Zirkovára vagy Eördöghre. Így nagyon nehéz volt úgy teljesíteni, hogy egységes és jó legyen a csapatszellem, de szerintem a kosárlabda mellett e téren is megvertük a pécsieket, akik pedig ebben eddig mindig jobbak voltak mindenkinél.

Vilipics kitisztította a fejeket

– Hogyan jutottak el idáig, hogy ennyire jó közösség alakult ki, amikor korábban nem egy belső viszályról lehetett hallani a GYSEV háza tájáról?
– Hogy is mondjam… Tiszta vizet öntöttünk a pohárba azáltal, hogy Daliborka Vilipics elment tőlünk. Szeretném kihangsúlyozni, hogy nem én küldtem el, hanem ő hagyta el önkényesen az egyik edzésünket. Ezután egy hétig nem látogatta a foglalkozásainkat, amire a szakosztályunk vezetőségének nyilván csak az a válasza lehetett, hogy szerződést bont vele. Ez volt az az alkalom, amikor mindenki hirtelen másképp kezdett gondolkodni, és átgondolta, hogy hol is van és mit kell tennie. Én azt mondom, pillanatok alatt kitisztultak a fejek, függetlenül attól, hogy marad vagy elmegy, tisztában lett vele minden játékos, hogy ő itt egy munkavállaló. Aki nem fejezi be a pályafutását azzal, hogy ő most mit csinál nálunk a GYSEV-ben, hanem innen vihet magával egy rossz emléket, egy rossz jellemzést máshová, és ettől a ponttól kezdve a fiatal játékosok is, mint mondjuk Zirková, hihetetlenül profi mentalitásról tettek tanúbizonyságot. De ehhez kellett egy olyan cselekedet, mint amilyen ezt az egészet megelőzte.
– Miért kellett egy ilyen traumának bekövetkeznie ahhoz, hogy a gondolatok a helyes irányba terelődjenek?
– Én ugye új fiú vagyok itt a GYSEV háza táján, ahol egyébként minden nagyon jól szervezett az utánpótlástól egészen a felnőttcsapatig, de nekem mindig is volt egy ilyen véleményem, amióta itt vagyok Sopronban, hogy a játékosok mindent megkapnak, és bizonyos értelemben el vannak kényeztetve. Azt hiszem, hogy ez változott meg. Én nagyon szeretem a játékosaimat, de azt mindenkinek tisztán kell látnia, hogy teljesíteni kell, csak mosolygással nem lehet előre lépni.
– Sokan féltették önt attól, hogy együtt kell dolgoznia Balogh Judittal, aki köztudomásúlag nagyon erős egyéniség, és ez szült már néhány konfliktust közte és az edzői között. Vele eddig hogy sikerült kijönnie?
– Egy biztos: Bubu, mint általában a sztárok, nem könnyű eset. Azt azért hozzá kell tennem, hogy a férfimezőnyben nekem már megadatott, hogy egy-két úgynevezett sztárjátékossal együtt dolgozzak, de én azt hiszem, nem volt komolyabb összetűzésem sem Dáviddal, sem Halmmal, és még sorolhatnám a neveket. Valahogy mindig sikerült megtalálni egy közös hangot, és ez így volt Bubuval is. Neki is van több arca, mint ahogy nekem is, ennek megfelelően kellett ezt az egész ügyet kezelni. Sok dolgot látunk másképpen, de a cél érdekében muszáj együtt dolgoznunk, és ezt a muszájt nem lehetne ráerőltetni senkire, ha az egyik a másikban nem bízna. Én úgy gondolom, ő is bízott bennem és a csapatban, és én is bíztam benne, ami ilyen szempontból nagyon fontos volt. És hogy megcáfoljak egy-két rosszindulatú mendemondát, nem tartott edzést, nem volt felmentve a délelőtti tréningekről, tehát én voltam az edző a GYSEV-ben. Ugyan nagyon sok problémát megbeszéltem vele is és más játékosokkal is, de ettől még én voltam az edző.
– Kíváncsi vagyok, ennek az évnek a tükrében mit mond: a férfiakkal könnyebb együtt dolgozni, vagy a nőkkel?
– Én nem szoktam azzal foglalkozni, hogy hol dolgoznék szívesebben. Most itt dolgoznék szívesebben Sopronban, mert látok egy olyan jövőképet, ami tetszik, látok nagyon sok fiatal tehetséget itt a GYSEV-ben, nem véletlenül beszélgettünk a vezetőkkel a szerződéshosszabbítás lehetőségéről. Koncepciót és perspektívát látok ennél az együttesnél, és nem kizárólag a felnőttcsapatban gondolkodok, hanem itt sokkal többről van szó: az ember látja a saját munkája értelmét.

Látja a munkája értelmét

– Főleg, ha egy olyan erős kerettel dolgozhat, mint amilyennel ön ősztől, elvégre világklasszisokat szerződtetett a héten a GYSEV-Ringa. Azt elképzelhetőnek tartja, hogy ez a csapat felérjen Európa csúcsára?
– Mérsékelten optimisták vagyunk… Tudjuk, hogy a közvéleménynek és a szponzoroknak is a Final Four az elvárása. Három éve küzd a szakosztály, hogy oda kerüljön, és egy ilyen összetételű együttestől ez reális elvárás. Az egy más kérdés, hogy Európában még sok olyan együttes van, amely a legjobb négy közé igyekszik, említhetném a Lisa Leslie-vel és Margo Dydekkel felálló Gdyniát vagy akár a Pécset is, de hát ez így normális. Szóval sok ilyen jó csapat van, és mi szeretnénk felvenni a versenyt ezekkel a csapatokkal. Úgy gondolom, idén erőn felül teljesítettünk, és még így is be lehetett volna jutni az elődöntőbe, ha az úgynevezett "hozni kell”-mérkőzéseket bedaráltuk volna. Ha így történik, lehet, hogy a negyeddöntőben mi vagyunk a kedvezményezettek a Rózsaheggyel szemben, és mi jutunk tovább, de ettől még nincsen meg az egésznek a stabilitása, hogy hosszú évekre biztosítsa az ember magának a helyét a legjobb négy között. Úgy tűnik, a legjobb nyolc között a GYSEV már stabil, most át kellene lépni egy olyan küszöböt, hogy bejutni a Final Fourba. Ehhez az előrelépéshez jelenleg szükségünk van több sztárra, de közben nőnek fel a fiataljaink, akiknek remélhetőleg két-három éven belül már meglesz a helye ebben az euroligás társulatban.