Hatvanéves lett a kiváló kézilabdakapus, Meksz Anikó

„Kilencéves koromban a mezőnyben kezdtem el játszani, aztán a csapat kapus nélkül maradt, én viszont elvállaltam, így kezdődött a karrierem – emlékezett vissza a Nemzeti Sportnak a kezdetekre Meksz Anikó, aki aztán Tatabányán mutatkozott be az élvonalban. – A mözsiekel Tatán játszottunk osztályozót, ott szúrt ki Laurencz Laci bácsi, a Bányász vezetőedzője. Tizenhét éves voltam akkor, először az ificsapathoz hívtak, de két edzés után egyből a felnőttekhez kerültem. Ott szereztem meg az igazi alapokat.”

Meksz nem rettent meg attól, hogy rögtön a felnőttek között kellett bizonyítania. 

„Imádom a rivalizálást, remek alkalom volt arra, hogy megmutassam, jobb vagyok a másiknál. Nem szeretek veszíteni.”

Tatabányáról Dunaújvárosba vezetett az útja, ahol összesen kilenc évet töltött, és időközben bemutatkozott a magyar válogatottban is, ahol ismét együtt dolgozhatott Laurencz Lászlóval.

„Laci bácsi hosszú évek munkája alatt alaposan összekovácsolta a csapatot. Messziről kezdtük, ahogyan Dunaújvárosban is, a tarló aljáról jöttünk fel fokozatosan. Jó garnitúra jött össze, könnyen lehetett kimagasló eredményt elérni, de ebben az is szerepet játszott, hogy nagyon összetartóak voltunk. Dunaújvárosban például együtt laktunk a gyúrókkal, edzőkkel, irodai munkatársakkal, sőt más sportágba tartozókkal is, minden nagyon családias volt, ez pedig sokat számít a sportban.”

1995-ben a részben hazai rendezésű világbajnokság egyik legjobbja volt, teljesítménye kapcsán Laurencz László és Török Bódog a „parádés”, Kovács Péter a „világklasszis” jelzőt használta. A magyar válogatott azon a tornán a döntőig menetelt, ott azonban kikapott a dél-koreaiaktól. Az olimpiára azonban kijutott, Atlantában Mekszék a norvégok legyőzésével bronzérmesek lettek.

„Nagyon, nagyon boldogok vagyunk. Nehéz meccsünk volt, mert a norvégok nagyon jók, de mi annyira akartuk ezt a sikert, hogy nem történhetett másként” – értékelt a bronzmérkőzést követően a Nemzeti Sportnak a kapus, aki részleges Achilles-ín-szakadással védett.

Az ötkarikás játékokat követően Franciaországba igazolt, három évet töltött a Bondy csapatánál, majd az Alfortville együttesénél is szerepelt, mindkettővel feljutott a másodosztályból az élvonalba.

„Nehéz kérdés, hogy mire vagyok a legbüszkébb a pályafutásomat illetően. Talán a világbajnoki ezüstérmet emelném ki, óriási élmény volt ennyi ember előtt játszani, annak ellenére is, hogy a döntőt elveszítettük a dél-koreaiakkal szemben. Ugyanez igaz a KEK-győzelemre is a Dunaferrel, és az olimpiai bronzéremre is.”

Az edzői közül mindegyikkel megtalálta a közös hangot, de a legtöbb szakmai tudást Laurencztől kapta.

„Anikó kitűnő sportember, remek versenyző. A bronzmeccsen nagyon jól védett, s én arra gondoltam, most egy kicsit értem is véd. Én fedeztem fel, én találtam rá a falujában, aztán az én irányításommal ért el a klubjában és a válogatottban is szép sikereket. Olyan kapus, akire mindig lehet számítani” – méltatta tanítványát az atlantai olimpiát követően a mester.

Meksz napjainkban is követi a kézilabdát, a mostaniak közül két ferencvárosi játékos, Klujber Katrin és Simon Petra a kedvence, a kapusok közül Szemerey Zsófit emelte ki. Egyébként – korábbi csapattársához, a hatvanat egy kicsit korábban, idén márciusban betöltő Kocsis Erzsébethez hasonlóan – ő is szívesen kipróbálná magát a mai világban játékosként.

„Pont az én erősségeim, a közeli lövések és a ziccerek jelentik a mostani kézilabda alapját, felgyorsult a játék, rengeteg a lerohanás. Amikor néha visszanézem a videóimat, olyan, mintha lassított felvételt néznék…”