Pálinger Katalin: A norvégoknak két évük van, és beérjük őket!

– Húsz éve, a hazai rendezésű Európa-bajnokság elődöntőjében a magyar női kézilabda-válogatott súlyos, 44–29-es vereséget szenvedett a norvégoktól. Eszébe jutott ez a mérkőzés, amikor kiderült, hogy a 2024-es kontinenstornán is a norvégokkal találkozunk a négy között?
– Attól nem tartottam, hogy a magyar csapat „tizeniksz” góllal kikap azon a mérkőzésen – mondta Pálinger Katalin, 254-szeres válogatott kapus a Nemzeti Sportnak.  – Persze, a mai kézilabdában minden megtörténhet… Tudtam, hogy megszorongathatjuk őket, ha gyengébb formájukat fogják ki. 2004-ben viszont egy teljesen más norvég csapattal találkoztunk, az azt követő évtizedekben egyértelművé vált, hogy nagyon kiemelkednek. Kihagyták az athéni olimpiát, a fizikális állapotban pedig olyan szintet léptek, amit most kezdenek utolérni a riválisok, bár az idei Eb-n is szembetűnő volt az előnyük. A mérkőzés után mondtam egyébként a norvég vezetőknek, hogy két évük van, és ott leszünk rajtuk.

– Hogyan fogadták?
– Egyetértettek velem, ők is látják a fejlődést. Volt játékosként és most sportvezetőként is az a cél lebeg a szemem előtt, hogy miként lehet feljebb lépni, és utolérni ezt a norvég válogatottat.

– Ha már továbblépés és fejlődés, az ezredforduló környékén az önök idejében a világelithez tartoztunk, Európa-bajnokságot nyertünk, ezüstérmesek voltunk a világbajnokságon és az olimpián. Az idei Eb előtt tizenkét éve nyertünk bronzérmet, azóta zártuk 12. és 11. helyen is a kontinensviadalt. Minek köszönhető az idei kimagasló szereplés?
– Kezd felnőni egy olyan tehetséges generáció, amelyik alkalmas arra, hogy sikereket érjen el. Megmutatkozik a mentális és fizikális előrelépés is. A számok makacs dolgok, de a meccsek is azt mutatják, hogy fejlődtünk. Négy-öt évvel ezelőtt az ötvenedik percre már elfáradtunk, most az utolsó percig bírjuk a kiélezett tempót. Vannak olyan kézilabdázóink, akik szinte az elejétől a végéig a pályán voltak egy nagyon erős Európa-bajnokságon, úgyhogy rengeteget léptünk előre, de még tudunk hová fejlődni.

– Min kellett változtatni?
– A munkamorálon. El kellett fogadni, és meg kellett érteni, hogy nem elég jól kézilabdázni, hanem mögé kell tenni azt a kemény munkát, ami az egészben a legnehezebb. Ez vérrel és verejtékkel jár, de enélkül – legalábbis én hosszú évek óta azt vallom – nem fogunk odaérni a legjobb négybe. Köszönet illeti egyébként a hazai klubokat is, jellemzően nagyon együttműködőek voltak, ami példaértékű a jövőre nézve. Megértették, mindenkinek az az érdeke, hogy a fiatalok még jobbá váljanak, pluszmunka nélkül ugyanis nem jutunk a világelitbe.

– Ha az előrelépés okait vizsgáljuk, ön szerint számított, hogy a válogatott gerincét alaposan ismeri a szövetségi kapitány? A mostani csapatból többen is szerepeltek a 2018-as juniorvilágbajnok együttesben, amelyet szintén Golovin Vlagyimir irányított.
– Persze, rengeteget számít. Generációs kérdés ez, hiszen régen, a szép sikerek idején nagyon komoly edzők irányították a magyar válogatottat, de az aktuális korosztály már más, és ezt kezeli kifejezetten ügyesen a szövetségi kapitány, ugyanis partnerként tekint a játékosokra, ő a főnök, de tudja, kit mikor és hogyan kell motiválni. Ezt a generációt már nem lehet a régi módszerekkel irányítani – és ez nem csupán a kézilabdára igaz. Hozzá kell tennem, hogy sokat lépett előre Vova (Golovin Vlagyimir – a szerk.) is, ő egy nagyon jó ember, sokszor talán túlságosan is, néha hiányzott, hogy keményebb legyen, mert annyira védte a lányokat. Viszont utóbb neki lett igaza, mert ez a hozzáállás kifizetődött, megtalálta az arany középutat, amivel a legjobb útra tudja terelni a játékosokat.

– Erre kiváló példa lehet Csíkos Luca esete, a váciak fiatal balátlövőjének volt egy hibája a bronzmérkőzésen – aztán dobott két gólt.
– Igen. Csíkos Luca a bajnokságban mutatott teljesítménye alapján jogosan kapott meghívót, de a játékrendszerbe történő beillesztése mellett ki kellett alakulni egy bizalomnak közte és a kapitány között. A franciák ellen a becserélése után leütötte a labdát Estelle Nze Minko előtt, aki ebből a szempontból a világ egyik legjobb védekező játékosa, a háromméteres körzetében nem szabad ilyet csinálni vele szemben. A hiba után a kapitány magához hívta, mindenki azt gondolta, hogy lecseréli. Ehhez képest súgott neki valamit, a következő támadásnál pedig nagyon szép gólt szerzett. Szükség van a fiatalokra, ráadásul Csíkos példája motiváló hatású is lehet, hogy tizenkilenc évesen is be lehet kerülni ebbe a válogatottba, és fontos szerepet lehet vállalni akár a franciák elleni bronzmérkőzésen.

– Szemerey Zsófi is kulcsszereplője volt a válogatottnak az Eb-n, korábbi kapusként hogyan látja, minek volt köszönhető a kimagasló teljesítménye?
– Minden ellenfelünk úgy készült az utóbbi években, hogy a mi csapatunknak Böde-Bíró Blanka az első számú kapusa. Az Eb előtt azonban lehetett érezni, hogy Szemerey Zsófiban benne van a nagy teljesítmény. Évek óta stabil szintet hozott a klubcsapatában és a válogatottban is egyre többet mutatott, a kontinenstornán pedig folyamatosan remekül védett. Nálam ott érik egy kapus klasszissá, amikor egy világversenyen állandóan hoz egy jó szintet, és ha épp nem is véd kimagasló százalékkal, akkor is olyan alapot biztosít, amely elegendő a győzelemhez. Zsófitól végig ezt láttam az Eb-n, csak nagybetűvel lehet leírni a nevét.

– Beszéltünk a rég- és a közelmúltról is, tekintsünk előre. Mire lehet képes a jövőben a magyar női kézilabda-válogatott?
– Régóta mondom, hogy bármire. Óriási siker a bronzérem, de már a következő feladatra kell koncentrálni. Rengeteg munkát tett bele a stáb és a játékosok, itt nem csupán a felkészülésre gondolok, hanem a szürke hétköznapokra is. Közhely ugyan, de igaz, hogy sokkal nehezebb a csúcson maradni, mint oda eljutni. Nem véletlenül kifutott eredményről beszélünk, nyilván jó ágra kerültünk, részben hazai pályán szerepeltünk, amik hozzájárultak, de nincs már olyan ellenfél, amelyikkel szemben ne lenne esélyünk. A másik pedig, hogy nagyon fiatal csapatunk van, a norvégok ellen Ilyés Ferenccel, az MKSZ elnökével számolgattuk a belső hármasunk átlagéletkorát, ami épp huszonegyre a jött ki… Ez örömteli, hiszen a jövő a miénk, ráadásul azért megtanulták, milyen fogat összeszorítva kiszenvedni a győzelmet, utolsó pillanatban elveszíteni egy mérkőzést, kimászni a gödörből, szóval megjárták a sportág minden bugyrát, ami rutint és tapasztalatot adott. Az viszont biztos, hogy nagyon bizakodó vagyok a folytatást illetően.