Erőt ad neki, hogy bíznak benne – interjú a Wisla Plockkal bajnok Fazekas Gergővel

– Napokig nem lehetett elérni telefonon. Mi történt a Kielce elleni bajnoki győzelem után?
– A klub megadta a módját az ünneplésnek, hiszen tizenhárom év után nyertük meg a bajnokságot, és tizenhat év után sikerült dupláznunk, mivel a kupa is a miénk lett. Az egész város kézilabdalázban égett, szinte mindenki kék pólót viselt az utcán. Másnap, hétfő reggel négy-öt óra felé érkeztünk vissza Plockba, kinyitottak nekünk egy éttermet, ahol találkoztunk a szurkolókkal, és kedd délután körbeutaztuk a várost egy nyitott tetejű busszal. Több ezer ember verődött össze csak miattunk, hatalmas élmény volt, amit ott átéltem, mintha megnyertük volna a Bajnokok Ligáját fociban.

– Rá is szolgáltak az ünneplésre!
– Tényleg megérdemelte a csapat, hiszen Xavi Sabatééknak hat év munkájuk van ebben a sikerben. Nekem ez volt a második évem Plockban, de látom, mennyit dolgoznak a srácok, és hogyan fejlődik évről évre az együttes. De még nem volt vége a programnak: szerveztek nekünk egy vacsorát is, és a szponzorunknál, az Orlen-gyárban is fogadást tartottak. Csak szerda este tudtam elindulni haza, és másnap reggel öt órára értem Balatonalmádiba.

– Ha már ünneplés: hogyan emlékszik vissza a márciusi, tatabányai olimpiai selejtezőre?
– A portugálok elleni utolsó meccsre alig, de arra nehéz szavakat találni, amit utána éreztem. A magyar válogatott tizenkét éve nem volt olimpián, és van, akinek Párizsban lesz az utolsó fellépése a nemzeti csapatban. Nekünk, fiataloknak is óriási motiváció, mert a kézilabdázásban az olimpiánál nincs fontosabb esemény. Nekem ez még csak a második felnőttvilágversenyem lesz az Eb után, így még minden új, de Lékai Máté és Mikler Roland mindig úgy beszélnek az olimpiáról, hogy érzem, az egy másik polc, másik kávéház. Érzem a nyomást, mert Magyarországon sokat jelent az embereknek az olimpia, de túlizgulnom sem szabad. Az elmúlt években nagyon jó eredményeket értünk el a válogatottal, és nem csak azért megyünk Párizsba, hogy jól érezzük magunkat.

– Beszélnek egymás között már arról, meddig juthat Párizsban a válogatott?
– Nagyok az elvárásaink magunkkal szemben, érzem, hogy folyamatosan fejlődünk – de tisztán kell látnunk azt is, milyen szinten vagyunk. A csoportból mindenképpen tovább szeretnénk jutni, ám senki ellen sem mehetünk biztosra, minden pont számít, nincs olyan, hogy majd a következő meccsen javítunk. Párizsban minden meccsnek tétje lesz.

– Helyezzük kontextusba a másik nagy sikerét! Mit jelent Lengyelországban legyőzni a Kielcét?
– Szerintem a szurkolóink el is felejtették, hogy a Bajnokok Ligája-csoportból éppen hogy továbbjutottunk, és utána a PSG ellen simán kiestünk… Sőt, talán ha minden évben kiesnénk a BL-ből, de megnyernénk a bajnokságot, teljesen elégedettek lennének. Nekik a Kielce elleni párharc jelent mindent, de nehéz elmondani, át kell élni. Amikor a döntő első összecsapásán kimentünk a pályára melegíteni, már tele volt a plocki csarnok, és amikor bejöttek a Kielce játékosai, kaptak hideget-meleget. Hasonló a meccsláz Kielcében is, csak fordítva, a kezdés előtt fél órával már óriási a hangzavar.

– Össze lehet hasonlítani a Veszprém–Szeged párharccal? 
– Kint ugyanolyan rangos és hasonlóan kiélezett a rivalizálás. Már kérdezték tőlem, mi a különbség, és talán annyit tudnék mondani, hogy amíg Magyarországon a rivális klubok játékosai között jó kapcsolat, akár barátság is kialakulhat, Lengyelországban biztosan nem. Emlékszem, tavaly decemberben az alapszakaszban játszottunk egymással Plockban, a mérkőzés két óra negyvenöt percig tartott. Minden második percben vagy összeakadt valaki valakivel, és kisebb bunyó alakult ki, vagy berohantak a szurkolók a pályára, vagy a két edző szólalkozott össze. A játék nem volt sem szép, sem látványos, aki nem szurkoló, annak biztos nem volt jó nézni, de óriási volt a küzdelem, minden gólért meg kellett harcolni. Apa is a helyszínen szurkolt, és utána azt mondta, átélt már egy-két csatát, de ez neki is hidegrázós élmény volt.

– Berendezkedett már Plockban?
– A múlt év sokkal nehezebb volt, az angoltudásom nem volt annyira erős, és rögtön a második héten megsérültem, hat hónapra kiestem. Az idősebb játékosok nemigen ismertek, nem tudták, ki vagyok és mit tudok, de az sem volt könnyű, amikor elkezdtem játszani, mert voltak jobb és gyengébb meccseim. Ezt egy hosszabb időszak követte, amikor nem játszottam, kissé magam alatt is voltam, csak az év vége felé került minden sínre, ebben az évben pedig nem panaszkodhatok. A város nagyon befogadó, a szurkolók mindig velünk vannak, és a csapaton belül is fantasztikus a hangulat, mindennap örömmel megyek edzésre. Nyilván összefügg, hogy jól érzem magam kint, és sokat játszom.

– Szereti a várost?
– Százhúszezren élnek Plockban, ehhez képest kevés beülős hely van, én viszont szeretek étterembe, kávézóba járni. Megvannak a szokásos helyeink a játékostársaimmal, de nemigen tudunk variálni. Ezt leszámítva jó kis város, az emberek imádják a kézilabdát, bárhova mész, megismernek, kedvesek, és mivel az idény során jól ment a játék, úgy érzem, engem is befogadtak. Tavaly még kaptam kritikát rendesen, amikor nem ment jól a játék.

– Mennyire volt nehéz újra felépítenie magát a korai sérülése után?
– Nem volt könnyű, de olyan csapattársak voltak előttem, akik ezt az utat már végigjárták és segítettek. Ilyen volt a két exszegedi játékos, Niko Mindegia és Dmitrij Zsitnyikov, vagy tavaly Szergej Koszorotov, aki szerintem a világ egyik legjobb átlövője lesz. Az idény elején két balátlövő is sérült volt, Tin Lucin és Kirill Szamojlo, így engem küldtek arra a posztra, és kifejezetten jól ment a játék. Utána a vezetőedzőnk, Xavi Sabaté irányítóként is megadta a lehetőséget, és úgy gondolom, éltem vele, sikerült meghatározó játékossá válnom.

– Sokat számított, hogy a magyar válogatottnál is egyre nagyobb szerepet kapott?
– Természetesen pluszt ad, ha a nemzeti együttesedben is számítanak rád, de szerintem ez inkább fordítva van: ha a klubcsapatodban sokat játszol, és ott bíznak benned, akkor a válogatottban is meg fogod kapni a lehetőséget.

– Plockban nincsenek világsztárok, mégis jönnek az eredmények. Mi a klub sikereinek titka?
– Az edző. A klubnak nincs annyi pénze, hogy megvásárolja a világ legjobb játékosait, de Xavi Sabaté úgy alakítja a keretet, mint egy kirakóst, ha valami nem passzol bele, akkor kiveszi, és mást próbál ki. Ezért erősebb évről évre a Plock, az elmúlt két idényben már nagyon közel volt hozzá, hogy megnyerje a lengyel bajnokságot. Tavaly ötvenhét percig partiban voltunk a Kielcével, de a végén nem volt szerencsénk. Aztán ötvennyolc percig a Magdeburggal, és majdnem bejutottunk a Bajnokok Ligája négyes döntőjébe, egy gólon és egy védésen múlt… Úgy küzdünk egymásért, mint a családtagok, így tudunk minden mérkőzésen száz százalékot adni a győzelemért, amivel „behúzzuk” a szurkolókat is, mert látják, hogy szinte meghalunk a pályán. Ezt értékelik és olyan hangulatot teremtenek, amit nehéz szavakkal leírni.

– Milyen volt a Veszprém elleni BL-diadal visszhangja?
– A Veszprém ellen úgy mész ki a pályára, hogy tudod, nem te vagy az esélyes… De ezt szeretem a csapatomban, hogy legyen a rivális a Barcelona, a Veszprém vagy a Kielce, sohasem úgy lép pályára, hogy „elengedi” a meccset. Egyébként pedig egy évben egyszer van olyan találkozó, mint a Veszprém elleni, amelyen nekünk minden összejön, nekik pedig tényleg semmi. Nekem azért is volt különleges, mert veszprémi kötődésű vagyok, ott éltem tizennyolc évet, ott vannak a barátaim, a családom, mindenkim, és mindig motivál, hogy megmutassam a városnak és a klubnak, mire vagyok képes.

– Visszatérve Xavi Sabatéra, milyen a kapcsolata az edzőjével?
– Eleinte nagy segítségemre volt, hogy tud magyarul, aztán az, hogy minden támogatást megadott, amikor sérült voltam, most pedig az jelent sokat, hogy érzem a töretlen bizalmát. Persze én is megkapom a leszúrást, ha sokat hibázok, de teljesen más úgy pályára lépni, hogy tudom, egy elrontott akció után nem mondja, hogy ne lőjek többet kapura, vagy ne cselezzek annyit. Kell az edző bizalma ahhoz, hogy minél kevesebb hibával játsszak. Érzem, hogy a társak és a szurkolók is egyre jobban bíznak bennem, és egy szép akció után sokszor hallom, hogy a lelátón skandálják a nevemet.

– Említette, hogy a társai bíznak önben. Tudna erre konkrét példát mondani?
– Sohasem fogom elfelejteni, amikor a lengyel döntő első meccsén, Plockban a büntetőpárbaj előtt a heteslövőnket, Tin Lucint piros lappal végleg kiállították. A hetesek előtt Xavi elkezdte sorolni a lövőket, de négynél megakadt, mire a játékostársaim rám néztek és habozás nélkül engem választottak. Ezek után meg sem fordult a fejemben, hogy nem én lövöm! Annyira jólesett, hogy itt vagyok húszévesen, és ennyire bíznak bennem a többiek. Ilyenkor nem remeg meg az ember keze, én is úgy álltam oda, hogy belövöm és kész, nincs más opció.

– A Lengyelországban töltött két év alatt miben változott a leginkább?
– Előtte itthon laktam a családommal, Plockban viszont egyedül vagyok, majdnem ezer kilométerre mindenkitől, a barátnőm Budapesten él, a jogi egyetemre jár, így kint csak magamra számíthatok. Ennek van jó oldala is: felnőttem és gondoskodnom kell magamról, ez nagyon fontos lépés volt az életemben. Játékosként megerősödtem, feljött rám néhány kiló izom, és Xavitól is sokat tanultam, mit hogyan csináljak, a mai napig rengeteg tanácsot ad. Abban is fejlődtem, hogy érzem a felelősséget magamon, mentálisan sokat dolgozom azon, hogy jó döntéseket hozzak, főleg az utolsó másodperces szituációkban, amikor mindenki bízik bennem.

– Lengyelül már beszél valamennyire?   
– Az edzések nyelve az angol, és nem is könnyű a lengyel, ezért csak néhány szót tudok, annyit, hogy a boltban meg tudom értetni magam. Emiatt kicsit haragszom is magamra, jövőre tényleg ráfekszem a nyelvtanulásra. Emlékszem, Magyarországon mennyire szerették a szurkolók, amikor egy légiós magyarul szólalt meg, például a mostani csapattársaim közül Mirsad Terzic vagy Mirko Alilovic, ők egy kicsit még mindig beszélik a nyelvünket, pedig nem lehetett könnyű megtanulni.

– Mennyit jár haza, Magyarországra?
– Decemberben és nyáron van lehetőség hosszabb időre, ezt leszámítva csak a válogatott összetartásokra utazom haza, de akkor általában vagy egyből megyek tovább, vagy csak egy napot maradok otthon, és másnap utazom a nemzeti csapathoz. Többet nem jövök, mert tíz óra az út kocsival.

– A csapattársaival szoktak összejárni a pályán kívül is?
– Van öt-hat srác, akivel közelebbi kapcsolatban vagyok, mint a többiekkel, ilyen Tin Lucin, Miha Zarabec, Abel Serdio vagy Niko Mindegia, aki felkarolt, amikor idejöttem és megsérültem. Rajtuk kívül még Lovro Mihicet és Tomás Pirochot említeném, velük is sokat szoktam beszélgetni. Ez nyilván attól is függ, kinek van családja, mert az más életforma.

– Van valamilyen meccs előtti babonája, szokása?
– Van, de a legtöbbet már elhagytam. Régen nem borotválkoztam, nem vágattam hajat, de mára annyi maradt, hogy minden mérkőzés előtt három-négy órával leülök, s megiszom egy csésze kávét és egy pohár kólát. Egy dietetikus biztosan a haját tépi, ha ezt olvassa, de nekem fontos, mert megnyugszom tőle és felkészülök az összecsapásra lélekben is. Amikor hazai pályán játszunk, négy-öt játékossal elmegyünk közösen reggelizni, közben már beszélgetünk a meccsről is, ezt a szokásunkat tartjuk.

– Hogyan telik majd a nyara?
– Van három hetem az olimpiai felkészülésig, úgyhogy nem tervezek nagy nyaralást. Balatonalmádiban leszek, itt van velem a barátnőm, a családom, a barátaim, velük szeretném eltölteni az időt. A munkát június huszonnegyedikén kezdjük Chema Rodríguezzel, de ki van adva az otthoni program is, és nem úgy akarok visszatérni a válogatotthoz, hogy felszedtem öt kilót… Valószínűleg közbeiktatok egy hétvégét, és elutazom Rijekába Tin Lucinhoz, meghívott magához, és mivel egész évben keményen dolgoztam, úgy érzem, néhány nap tengerparti nyaralást én is megérdemlek!

FORDULT A KOCKA: MÁR AZ APA SZURKOL A FIÁNAK

Fazekas Nándor nem sokkal Gergő születése után igazolt a Bundesligába, fia pedig egyre többször szurkolt neki Németországban, majd itthon, Veszprémben. A 238-szoros magyar válogatott kapus 2020-ban vonult vissza, és most már ő követi a fia meccseit.   „Apaként nagyon büszke vagyok Gerire, hogy a családban, mondhatni, átvette tőlem a stafétát – mondta Fazekas Nándor. – A saját meccseim előtt ritkán izgultam, az ő találkozóit is általában nyugodtan tudom végigülni, bár a »kamikazemozdulatai« miatt néha féltem, nehogy megsérüljön. Most a lengyel döntőben, a Kielce ellen az utolsó egy percben viszont izgultam, állva néztem végig, a heteseknél gyomoridegem volt, de bíztam benne, hogy meg tudja oldani.”   Gergővel szoktak „szakmázni”, de igyekszik építő jellegű észrevételeket tenni. Balatonalmádiban előfizettek egy lengyel tévécsatornára, amely közvetíti a lengyel bajnokság összecsapásait, így a fia mérkőzéseinek kilencven százalékát élőben tudja követni, a hazai Bajnokok Ligája-meccsekre pedig sokszor elutazik Plockba.   „Amikor hazajön, szinte csak a kocsiban tudunk beszélgetni, amíg a reptérről hazahozom, mert máris vinnem kell a válogatotthoz. Viszont nincs olyan nap, hogy ne beszélnénk telefonon” – tette hozzá Fazekas Nándor.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. június 8-i lapszámában jelent meg.)