Egy békési falu betonpályájától a Lanxess Arénáig – interjú Ancsin Gáborral

– Az Európa-bajnokságon, Kölnben azt mondta, leküzdötte a démonait. Mit jelent ez pontosan?
– Arra céloztam, hogy nagyon sokáig problémám volt az önbizalmammal, ami abból is adódott, hogy kimaradt másfél év, ami alatt nemigen játszottam. Nekem az volt a legnehezebb, hogy a gátlásaimat leküzdjem és higgyek magamban.

– Mi volt a fordulópont?
– Amikor egyre több játéklehetőséget kaptam, és éltem is vele. Ez a veszprémi időszak után kezdődött a Fradinál, amelyben nagyon sok időt töltöttem a pályán, akárcsak Tatabányán. Igyekeztem minden egyes alkalommal a maximumot kihozni magamból, és az évek alatt rakódott össze minden, mert egyre jobban tudtam, mire vagyok képes. A válogatottban is egyre több lehetőséget kaptam, főleg Nagy Laci visszavonulása után, hiszen ha egy ilyen világklasszis játszik a posztodon, nem kérdés, hogy csak kisebb szerepet fogsz játszani mellette. Mostanra viszont már jó néhányan beleléptünk abba a korba, hogy mi képviseljük a rutint.

– Melyik volt a legnehezebb időszak a pályafutásában?
– Több is volt. Szegeden egy időben kevesebbet játszottam, és utána Veszprémben is. Tatabányán volt egy olyan időszak, amikor a klub anyagi gondokkal küzdött, és dönteni kellett, hogy kitartunk-e a klub mellett, vagy eligazolunk. Voltak külföldi ajánlataim is, de utólag nem bánom, hogy maradtam, a lelkiismeretem nem engedte volna, hogy abban a nehéz helyzetben elhagyjam az egyesületet.  

– Honnan keresték külföldről?
– Franciaországból és Németországból, ráadásul patinás klubok. Szóba került a Nantes, a német Bundesligából több klub is megkeresett, de tőlük konkrét ajánlat végül nem érkezett, mert addigra már a maradás mellett döntöttem. Érdeklődött a portugál Benfica is, amelynek akkor még a magyar szövetségi kapitány, Chema Rodríguez volt az edzője. 

– Elgondolkozott azon, hogy újra légiósnak áll?
– Persze, hiszen egyrészt nagyon jó klubok kerestek, Tatabányán pedig folyamatosan olyan helyzetben voltunk, hogy nem tudtuk, egyáltalán jönnünk kell-e holnap edzeni, vagy sem. Ráadásul abban az időszakban volt várandós a feleségem, ami nehezítette a döntést a hogyan továbbról. De még egyszer mondom, semmit sem bánok, mert így tükörbe tudok nézni. 

– Tizenkilenc évesen ment ki Németországba. Jó döntés volt?
– Fiatalon a Bundesligában játszottam, sokkal jobb lett az erőnlétem és remek helyre kerültem. Az elején persze nehéz volt, mert nem vettem elég komolyan a nyelvtanulást az iskolában, így szinte nyelvtudás nélkül mentem ki. De utána könnyebb lett, ahogy ragadt rám a nyelv, a csapattársaim nagyon segítőkészek voltak, mindenhova vittek magukkal, és mondták, hogy nem baj, ha hibásan beszélek, csak mondjam, majd kijavítanak. Furcsa volt egy másik kultúrát megismerni, fiatalon nekem még nagyobb volt a kontraszt, de jó emlékeim vannak. 

– Emlékszik az első válogatott meccsére 2009-ben, Tunézia ellen?
– Hogyne! Örök emlék! Akkor még Dunaújvárosban játszottam, és Lékai Mátéval együtt behívott minket Hajdú János szövetségi kapitány. Bécsben játszottunk tavasszal egy négycsapatos tornán, azon debütáltunk mind a ketten, és megnyertük a kupát. Utána azonban volt egy kihagyás, csak a 2011-es világbajnokság előtt hívott be újra Mocsai Lajos. Kivitt a vébére is mint tartalék játékost, de úgy is óriási élmény volt, mert ott lehettem a nagyok között.

– Miért igazolt 2011-ben Szegedre?
– Megkerestek, és nagyon csalogató volt, hogy játszhatok a Bajnokok Ligájában, ráadásul magyar együttesben. Nagyon jó döntés volt, azóta is ezer szállal kötődöm Szegedhez, megszerettem a várost, a feleségemet is ott ismertem meg, a mai napig rengeteget járunk vissza, már csak a családi szálak miatt is.

– Miben változott a játéka Juan Carlos Pastor keze alatt?
– Pastor 2013-ban, két évvel azután érkezett a szegedi kispadra, hogy odaigazoltam. Nála kezdtem el rendszeresen védekezni, előtte jóformán csak támadtam. A mester első évében, 2014-ben rögtön megnyertük az EHF-kupát, ami óriási siker volt, ráadásul nem akármilyen csapatokat győztünk le, az elődöntőben a Füchse Berlint, a döntőben pedig négy gólt szereztem a Montpellier ellen. A mai napig libabőrös leszek, ha erre a sikerre gondolok.

– Később mégis mellőzni kezdték Szegeden.
– A 2014-es dániai Európa-bajnokságon Nagy Laci sérült volt, így több lehetőséget kaptam, és jól is ment a játék, de amikor visszatértünk a klubhoz, egyre többet mellőzött Pastor, aminek nem tudtam az okát. Nem mondott semmit, de mindennel baja volt, amit csináltam, és lassan elmérgesedett a viszonyunk. Fiatalon még nem volt annyi önbizalmam, hogy kiálljak magamért, amit egyébként bánok. Kértem, hogy engedjenek el, mert volt ajánlatom külföldről, ráadásul kiderült, hogy a klub igazolt egy jobbátlövőt, a horvát Denis Bunticot, így akkor már biztos volt, hogy mennem kell. 

– De miért igazolt a rivális Veszprémhez?
– Egyrészt a veszprémiek kerestek meg engem, másrészt előtte mindkét idényben Bajnokok Ligája-döntőt játszottak. Tisztában voltam vele, hogy ott van a posztomon Nagy Laci, így benne van az is, hogy alig fogok játszani, de úgy gondoltam, ez olyan lehetőség, amit ha nem merek vállalni, bánni fogom egész életemben. Végül nem úgy jött össze, ahogyan szerettem volna, de ilyen az élet, és nem bántam meg. Játszottam BL-négyes döntőben, bronzérmesek lettünk, és olyan barátokra tettem szert, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Persze nehéz volt megélni, hogy kevés lehetőséget kaptam, de közben rengeteget tanultam a klubnál. Büszke vagyok rá, hogy azon játékosok közé tartozom, akik a két legnagyobb magyar egyesületben, Szegeden és Veszprémben is játszottak. 

– És hogyan lett vége a veszprémi időszaknak?
– Jött a Ljubomir Vranjes-korszak, amelyről sok minden elmondható, csak az nem, hogy könnyű lett volna. Idény közben megkeresett a Ferencváros, mit szólnék hozzá, ha odaigazolnék. Egyébként előtte lett volna lehetőségem visszatérni Németországba is, a Rhein-Neckar Löwenhez, amelynek akkor Nikolaj Jacobsen volt az edzője, aki azóta három világbajnoki címet szerzett a dán válogatottal. Kihívott egy szokásos edző-játékos beszélgetésre, már a repülőjegyem is megvolt, de Vranjes azt mondta, nem mehetek, mert kellek edzésen. Na már most, ez az edzés abból állt, hogy akik nem voltunk benne a meccskeretben, William Accambray, Ligetvári Patrik, Iman Dzsamali és én, a másik térfélen dobálgattunk. Emiatt az edzés miatt nem mehettem el, a németek pedig köszönték, és másik jobbátlövő után néztek. 

– De a Fradiba már elengedték?
– Emlékszem, utána ment a huzavona, hogy maradnom kell, de úgy voltam vele, hogy még egy évet nem bírok ki a padon vagy a lelátón. Nyáron megkeresett a Fradi, amely nagy terveket vázolt fel, én pedig meg akartam ragadni a lehetőséget, mert végre játszani akartam. 

MÁR NINCS MEG A HUMMER

Ancsin Gábor tíz évvel ezelőtt, még Szegeden vett egy Hummert, amivel előszeretettel rótta a saras földutakat. Gyerekkora óta szereti az off-roadozást, még a nagybátyja vitte magával, a hatalmas terepjáró azonban csak egy évig volt az övé. „Nem volt racionális döntés megvenni, de adódott egy lehetőség, és szeretem valóra váltani a gyerekkori álmaimat – mondta Ancsin.    – Fiatal voltam, és szerettem volna kipipálni a bakancslistámról, de tudtam, hogy nem lesz hosszú életű a történet. Emlékszem, az első tankolásnál velem volt Zubai Szabi és Lele Ákos, és már akkor láttam, hogy ez azért nem annyira jó buli… A kocsi aztán többet volt sáros, mint tiszta, és idővel rájöttem, hogy azért, hogy sáros legyen, vagy légvonalban vezethessek vele bárhol, teljesen nonszensz és fölösleges megtartani, úgyhogy meg is váltam tőle. A somogybabodi off-road fesztiválra azonban szeretnék egyszer eljutni, és idővel venni valamilyen »taligát«, ami kifejezetten arra való.”

– Pályafutása során mi a legjobb emléke?
– Egyrészt az EHF-kupa-győzelem, amire a mai napig nagyon büszke vagyok, mert esélytelenként utaztunk ki a berlini négyes döntőre. Többekkel jó barátságot ápolok abból a csapatból, Balogh Zsoltival, Zubai Szabival, Ilyés Fecivel vagy Mikler Rolival. A válogatottal a 2021-es egyiptomi világbajnokságon elért ötödik hely, illetve a mostani Európa-bajnokság a legszebb emlék, amelyen a nemzeti csapat történetének valaha volt legjobb helyezését értük el. Elképesztő volt, amit ott átéltünk.

– Ahogy idősebb, egyre kiegyensúlyozottabban játszik. Ez minek köszönhető?
– Olyan összetartás van ebben a válogatottban az edzői stáb és a játékosok között, mintha egy nagy családot alkotnánk, és ez nem csak duma. Tényleg azt érezzük, hogy egyben vagyunk, ezért is volt nekem nagyon meghatározó ez az Európa-bajnokság, még ha akadtak is rosszabb meccseink, például az Ausztria elleni. De nem voltak nagy hullámvölgyeink, az én kiegyensúlyozottságom pedig talán az egész gárda kiegyensúlyozottságának is köszönhető, nekem mindig fontosabb volt a csapat érdeke. 

– Tudta, hogy az Eb-n a horvátok ellen játszotta a százötvenedik válogatott meccsét?
– Az egyik nagybátyám említette. Büszkeséggel tölt el, hogy 2011 óta ott voltam majdnem minden világversenyen, kivétel a 2015-ös katari világbajnokság, amelyre nem jutottunk ki, és a 2020-as Európa-bajnokság, amelyre a könyöksérülésem miatt nem tudtam menni. Nekem az volt a gyerekkori álmom, hogy egy kis Békés megyei falu betonpályájáról eljussak a kölni Lanxess Arenáig, a kézilabdázás fellegvárába. Örülök, hogy megadatott. 
 

– A következő idényben elhagyja Tatabányát és visszatér a Fradiba. Miért határozott így?
– Tetszik, ahogyan a Ferencváros építkezik, amilyen elvet képvisel, hogy magyar játékosokra építi a jövőt. Emiatt döntöttem úgy, hogy az ötödik tatabányai évadom után új kihívás elé nézek, de rögtön hozzáteszem, még a nehéz időszak ellenére is Tatabányán tapasztaltam meg leginkább azt, milyen egy klubot szeretni. Sohasem fogom elfelejteni, hogy amikor nehéz helyzetben volt a Bányász, és nekünk sem ment a játék, akkor is annyi szurkoló jött ki biztatni minket, hogy jóformán idegenben is hazai pályán játszottunk. Ami egyébként a mai napig így van, de akkor különösen sokat jelentett nekünk. 

– Ön csendes, visszafogott ember, aki nem szereti a reflektorfényt. A pályán viszont mintha ez nem így lenne.
– A pályán kívül valóban kerülöm a reflektorfényt, a közösségi média sem vonz. De voltam én visszahúzódó a pályán is, ami sohasem vezetett jóra, úgyhogy változtatnom kellett. Az öltözőben imádok hülyéskedni, ugratni a társaimat, és ha egyszer visszavonulok, ez fog a legjobban hiányozni. Szeretem azt, aki a pályán vagyok, akivé lettem, és ma már teljesen mindegy, ki ellen játszunk, ahogy elkezdődik a meccs, onnantól kezdve nem izgulok. 

– A kisfia két és fél éve született. Miben változott meg az élete?
– Nagyjából mindenben, a feleségemmel azon szoktunk nevetni, hogy vajon mit csináltunk a gyerek születése előtt?! Imádjuk minden egyes percét, olyan élményeket ad, ami nekem mindig is hiányzott az életemből, mert édesanyám egyedül nevelt fel engem. Mindent úgy igazítunk, hogy a gyereknek jó legyen. Édesanyámék a Békés megyei Kétsopronyon laknak, ami kétszázötven kilométerre fekszik Tatabányától, nem könnyű összehozni, hogy odaautózzunk, a feleségem családja miatt pedig Szegedre járunk. Egy karácsony például nagyon „utazós”, ráadásul van két kutyánk is, két argentin dog, Saga és Atlasz, ami nem teszi könnyebbé az utazást. 

– Gondoltak már arra, hol szeretnének élni a visszavonulása után?
– Első körben Szegedben gondolkozunk, ott szeretnénk letelepedni, ha majd abbahagyom a kézilabdázást. Sokat számít a nagycsalád közelsége. 

– Miben más Ancsin Gábor most, mint, mondjuk, húsz évvel ezelőtt?
– Egyrészt sok mindenben változtam: felnőtt és érett lettem, sokkal tudatosabb vagyok a magánéletben és a sportban. Másrészt, ha a személyiségemet nézzük, szerintem ugyanaz az ember vagyok, aki tizenöt évesen Dunaújvárosba került. Ma már a feleségem és a kisfiam, Miron jelent nekem mindent, velük töltöm a napjaim kilencven százalékát. De fontosak a gyerekkori barátaim és a családtagjaim is. Büszke vagyok arra, ahonnan indultam, és arra is, aki most vagyok, nagyon hálás vagyok a sorsnak azért, ami nekem meg­adatott. 
 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. február 24-i lapszámában jelent meg.)