Most vagy soha – amikor Görbicz Anita a nyerő útra lépett

Görbicz Anita pályafutásának 2003 és 2013 közötti szakasza, a húsz- és harmincéves kora közötti tíz esztendő elképesztően gazdag sikerekben, eredményekben, fordulatokban, nem szűkölködik csalódásokban sem, de ha egyetlen, különlegesen jellemző epizódot akarunk kiemelni, az leginkább egy valószínűtlenül gyors gyógyulás. Amit persze megelőzött egy trauma, egy háztartási baleset. Két héttel a pekingi olimpia rajtja előtt leforrázta magát, az orvosi szakvélemény szerint nagyrészt mély másodfokú, kisebb területen harmadfokú égési sérüléseket szenvedett. Felépülését hetekre becsülték, így a remény megmaradt, hogy az olimpia második felére esetleg már játékra képes lesz.

De Anita nem csak kézilabdázni, hanem gyógyulni is gyorsan tudott. A normálisnál két számmal nagyobb cipőt hordott, hogy ne dörzsölje az összeégett lábfejét, de a hivatásos lélekbúvárok szerint ennél is sokkal többet segített, hogy a roppant erős akarata visszahatott a testére. A svédek elleni pekingi nyitányon már pályára lépett és hét gólt szerzett. Rajta kívül senki sem hitt ebben, egyesek egészen odáig mentek, hogy csoda történt. Miként a románok elleni negyeddöntőben, a 34–30-as diadal alkalmával. Aztán mégis megrekedt a csapat a negyedik helyen, válogatott szinten egyébként is hullámvasutazás jellemezte ezeket az éveket.

Belefért három bronz – a 2004-es hazai és a 2012-es szerbiai Eb-n, valamint a 2005-ös szentpétervári vb-n –, 2007-ben és 2013-ban két, a későbbi világbajnokkal szemben nyert állásból elveszített vb-negyeddöntő, de olyan, sci-fibe és horrorba illő meccs is, mint a 2007-es vb-n a 7. helyért, Angolával szemben bemutatott vesztes mélyrepülés. Négy nappal azután, hogy a párizsi Bercyben, telt ház előtt, egyetlen kihagyott zicceren múlott, hogy a mieink a negyeddöntőben nem ejtették ki az oroszokat, „hajnali” kilenckor, az ürességtől kongó csarnokban sikerült 37 bekapott góllal az angolaiakat is alulmúlni. Legkevésbé Görbe teljesítménye hullámzott; hogy mást ne mondjunk, az aranyérmes oroszoknak 9, az afrikaiaknak 13 gólt rámolt be. Folyamatosan termelt, téttől és napszaktól függetlenül.
Ekkorra már megfellebbezhetetlen vezérré nőtt, annak minden – pályán belüli és kívüli – felelősségével, nemcsak a csapaton, a kereten belül, hanem a külvilág szemében is. Amikor például a franciaországi vb-n, Dijonban, megelégelve a silány ételválasztékot, úgy döntött, főz egy nagy adag paprikáskrumplit az egész társaságnak, a szállodai konyha nagyjából teljes személyzete örömmel dolgozott a keze alá. Görbe szervírozta „művét”, elégedetten söpörte be az elismeréseket, még Langauf István technikai vezető szokásos szurkapiszkáját is mosolyogva fogadta, amely így hangzott: „Nagyon finom, egyetlen dolog hiányzik belőle. Az íz.”

Anita még Romániában is szerzett magának és a magyar kézilabdázásnak híveket, ami a két ország történelmi feszültségekkel terhelt viszonya miatt különleges bravúr. A 2008 tavaszi, bukaresti olimpiai selejtezőn történt, hogy a Kunst-Ghermanescu csarnok játékoskijáratánál egy helyi fiatal azt kérdezte tőlem, hogyan van magyarul a példakép, és amikor visszakérdeztem, miért fontos ez neki, azt felelte: ezt akarja mondani Görbicz Anitának.

Az idol valóban egyre inkább alkalmassá vált a példakép szerepére. Sokan hasonlították az 1990-es évek öntörvényű dán zsenijéhez, Anja Andersenhez, nem is alaptalanul. Egy ízben azonban, amikor erről beszélgettünk, Görbe nagyon pontosan megfogalmazta a kettejük – és a környezetük – közötti különbségeket, azt is frappánsan összefoglalva, ő maga milyen utat járt be: „Anja Andersen utánozhatatlan. Ő volt a legvirtuózabb, nem is lesz soha még egy olyan. Azért azt megjegyzem, ő Dániában mindent megtehetett, aminek a feléért nekünk itthon a fejünket is levették volna. Nálunk ez egészen másképpen működik, egyéniségként nem lehet így kibontakozni. Néhány évvel ezelőtt még én is azt mondtam volna, hogy a nézők, a szurkolók szórakozni akarnak, akkor szórakoztassuk őket, ne ezt a monoton kézilabdát lássák. De ma már az eredmény a legfontosabb, és ha azt robot stílussal lehet elérni, akkor robotnak kell lenni. Mert csak az számít, hogy nyerj, mindegy, hogyan.”

E vágy Győrben is évről évre erősödött. Az 1980-as években, a város kiváló férfi kézilabdacsapatának árnyékéban a női szakág még vegetált. Vanyus Attilát akkoriban nevezték ki a Magvassy-csarnokot, az állatkertet, a vidámparkot és a műjégpályát magába foglaló szabadidő- és sportközpont vezetőjévé, ő pedig fondorlatos trükkökkel igyekezett életben tartani a csapatot. Azért is érdemes idézni őt, mert az alábbi megmosolyogtató történetből kiderül, honnan is indult az ETO Görbe gyermekéveiben:      „Pénzünk nem volt, minden alkalmat meg kellett ragadnunk, hogy talpon tudjunk maradni. Jó lehetőséget kínált erre az állatkert, az utazásainkat rá tudtuk terhelni. Például a jászberényi állatkertnek kormoránokat szállítottunk, a városból igazoltuk le Kiss Csillát a jobb szélre, majd visszafelé barnamedvét hoztunk a furgonban. Berakás előtt elaltatták, de Budapesten, a Lánchíd közepén felébredt és elkezdte rázni a rácsot. Kétségbe voltunk esve, hogyan érünk így haza, végül kibírta hazáig. Egy másik alkalommal a Börzsönybe mentünk kígyóméregért, közben pedig Miskolcon leszerződtettük Nagy Anikót.”

Ehhez a rajtpozícióhoz képest már az ezredforduló környékének ezüst- és bronzérmei is szédítő magasságot jelentettek, 2005-ben pedig összejött az 1959 utáni első bajnoki cím. Innentől nem volt megállás: a Ferencváros 2007-ben, 2015-ben és idén törte meg a tizenhárom aranyérmet termelő sikersorozatot, de senki más, egyszer sem. A nemzetközi porondon viszont példa nélkül, hét vesztes európai kupadöntő keserítette az ETO-t! Az elsőből (1999, EHF-kupa, Viborg) Anita még kimaradt, de 2002-ben és 2004-ben ugyanezt a trófeát ugyanilyen magabiztossággal ugyancsak két dán rivális, előbb az Ikast, majd megint a Viborg kaparintotta meg. 2005-ben aztán mindenki előre elkönyvelte az első diadalt, hiszen a fináléban a székesfehérvári Cornexi talán maga sem hitte, hogy lenne keresnivalója, különösen a győri „odavágó” 27-21-e után. Csakhogy a toronymagas favorit a második felvonásra megfejthetetlenül rejtélyes módon összeomlott, és 28–19-es verést kapott. Görbicz tömören, de sokatmondóan értékelt: „A csapatjátékunk nulla volt.” Egy évre rá a KEK-döntőben a podgoricai 25–25 után ismét ünnepre készülődött a város, a főtéren már ácsolták is a győzelmi emelvényt, ám a Buducsnoszt Győrben kerekedett felül 26–23-ra.

Ezzel lett ötből semmi, és következett két lidérces emlékű BL-végjáték. 2009-ben a Viborg ellen Görbe nélkül, mert négy nappal az első meccs előtt térdsérülést szenvedett. Pedig a Hypo elleni elődöntő visszavágóján tizenháromszor talált be, és a kupa sorsa egyetlen gólon múlott. Először 26–24 ide, másodszor 26–23 oda. Csakhogy Aalborgban szerzett előnyt a Győr, és Veszprémben herdálta el. 2012-ben a Buducsnoszt ellen még a hajszálnyinál is kisebb volt a különbség: 29–27-tel és 25–27-tel, kevesebb idegenben lőtt góllal úszott el az újabb esély. Immár a hetedik. Görbe e két összecsapáson 21 gólt szórt, mégis vigasztalhatatlan volt. Mint utóbb elárulta, felvetődött benne, hogy ez már sohasem fog összejönni.

Aztán beköszöntött 2013 tavasza. A 13-as mezszámú irányító május 13-án töltötte be harmincadik életévét – a számmisztika csupa jót ígért tehát –, de hogy miként ünnepli a kerek születésnapot, az nagyban függött a két nappal korábbi BL-döntőtől. A norvég Larvik elleni, idegenbeli 24–21 tökéletes alapot adott, de az előzmények ismeretében senki semmit sem mert elkiabálni. A Nemzeti Sport május 11-én azért azt hirdette címlapján, „Most vagy soha” a vezető fotó három alakja, Görbicz, Lunde és Löke egy klasszicista festmény kompozícióját idézte, felül Görbével, és az ő két, felfelé mutató hüvelykujjával. (Lunde és Löke idén, múlt vasárnap is BL-t nyert a Vipers színeiben, előbbi márciusban múlt 41 éves, utóbbi decemberben tölti be a 39-et. Anita a maga 38 évével ennek fényében szinte fiatalon vonult vissza.)

Nyolcadik nekifutásra végre nem az átok törte meg a csapatot, hanem a csapat az átkot a 23–22-es hazai sikerrel. Azaz veszprémivel, hiszen a visszavágót Görbe szülővárosában vívták. A fenti tizenhármasok mellett ez volt a 13. magyar kontinentális kupaelsőség, és a BL-főtáblán az ETO 13-as győzelmi sorozatával új európai csúcsot állított fel. Az ünneplés akkor hágott a tetőfokára, amikor a BL-serleg után a születésnapi tortát is a pálya közepén szervírozták. Görbe olykor elbicsakló, könnyes szózatot intézett a szurkolókhoz, aztán egy sóhajjal kiszakadt belőle: „Úristen!” Később bővebben is kifejtette, miért éppen eddig váratott magára a beteljesülés: „Korábban mindig hiányzott valami. Az, hogy igazi csapatként játsszunk, hogy egy közös célért küzdjünk, és ha kell, azért mindent feláldozzunk. Onnantól, hogy erre képesek lettünk, jöttek az igazi sikerek.”

Jöttek bizony. A „most vagy soha” jelszó is módosult: most és mindörökké. A további négy BL-diadal azonban már a következő rész témája.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. június 5-i lapszámában jelent meg.)