Csak nyernek és nyernek – a norvég kézilabdatitok nyomában

Üzenet jön Rasmustől a női kézilabda Eb döntőjének napján késő este.
– Láttad? Megnyertük!
– Pff, oda ne rohanjak, mindig ez van.
– Miről beszélsz? Három teljes évig egy szál érmet sem nyertünk!

NEM SORSKÉRDÉS A SIKER

Ezért nehéz a Rasmushöz hasonló, a sport iránt kicsit is érdeklődő norvégokkal női kézilabdáról beszélgetni. Az elődöntő környékén elkezdenek aktívan érdeklődni egy-egy világverseny iránt, de a fináléra már kimondottan kíváncsiak: az ötmillió norvég közül jellemzően minden harmadik-negyedik bekapcsolja a tévét egy-egy vb vagy Eb döntőjére, hogy aztán vagy elégedetten dőljön hátra az aranyérem után, vagy legyintsen, hogy sebaj, majd jövőre összejön.

De aztán mindenki halad tovább a maga dolgával, mert a hó nem fogja eltolni magát a bejárat elől, és a pinnekjötthöz, a karácsonyi sült báránybordához is be kell most már szerezni a hozzávalókat. Nem élet és halál kérdése a kézilabda, nem is sorsfordító nemzeti ügy (Rasmusnek például a dán legenda, Anja Andersen a valaha volt kedvenc játékosa, noha alighanem a saját felhozatalból is tudna választani), mindössze annyi történik, hogy a pályán szorgos honfitársak közössége pontosan, szépen, lelkesen és sikeresen végzi a dolgát mindenki örömére, márpedig a norvégok kedvelik az ilyesmit, ha már egyszer a szó szerinti túlélésre is a szorgalom és a csapatmunka volt a garancia évszázadokig a zord északi viszonyok között.

És az elmúlt tíz női kézilabda Eb közül nyolcat, legutóbb a december közepén véget érő dániai tornát is megnyerő északiak sikereinek éppen ez az egyik kulcsa: hogy alapvetés, hogy mindenki teszi a dolgát a legjobb tudása szerint a közös cél érdekében, függetlenül egyéni érdekektől, sérelmektől, igényektől. Azt sem lehet elhallgatni, hogy a játékosok vállán is másféle teher nyugszik, illetve nem nyugszik. Egy norvég a rátartiságig büszke a hazájára, de nem tekinti a címeres mezben nyújtott sportteljesítményt a hazaszeretet fokmérőjének, így mondjuk egy svédek elleni meccsen sem tinédzserkorból éppen csak kinőtt lányokra hárul a feladat, hogy revánsot vegyenek az 1814-es kieli békediktátumért és a csaknem százéves svéd uralomért.

Így aztán, ha valami mégsem a tervek szerint alakul a pályán, a játékosok nem a nemzetre hoztak szégyent, hanem csak elveszítettek egy kézilabdameccset, következésképpen nincs okuk rettegni a kudarctól, és a közben és utána rájuk zúduló népharagtól. A „csak tedd meg, amire a legjobb tudásod szerint képes vagy, a többi nem érdekes” alapelve egyébként is ennek a kultúrának a sarokköve – így pedig felszabadultan, bátran kézilabdázni is sokkal könnyebb.

MENNYISÉGBŐL MINŐSÉGET

Persze az sem árt, ha közben a képességeid is kiemelkedőek.Eddig hat norvég játékost választottak a világ legjobbjának (Trine Haltvik, Cecilie Leganger, Gro Hammerseng, Linn-Kristin Riegelhuth, Heidi Löke, Stine Oftedal), amiben nem az az érdekes, hogy ezzel övék a vonatkozó rekord, hanem hogy mind másik vidékről, más egyesületből indult, bizonyítékául annak, hogy országszerte találhatóak kis nevelő-klubok, amelyekből el lehet jutni a csúcsra. És van is kikből kiválasztani a tehetségeket: lassan száz éve mindig nagyjából kétszer annyi az igazolt női, mint a férfi játékos.

A mennyiségből ugyanakkor minőséget is elő kell állítani, és a norvégoknál ennek is megvan a maga rendje. Először is korosztályos szinten nem akarnak többet annál, mint egészséges sportembereket nevelni: egy tizennégy-tizenöt éves norvég kézilabdás palánta jellemzően csak háromszor edz egy héten, bár akkor igen komolyan, de nem tapossák ki a maximumot a gyerekekből, csak annyira terhelik őket, amennyire akkor szükséges. Nem az eredményekre fektetik a hangsúlyt, hanem arra, hogy mindenki pályára kerüljön és fejlődjenek a képességei, ne csak azok játsszanak folyton, akik abban az életkorban éppen a többiek előtt járnak. Így a végén sokkal több képzett kézilabdázó közül válogathatnak, akik mindannyian megütik a megfelelő szintet, ha nem is egyforma ütemben fejlődtek.

MEGVÁRJÁK, AMÍG BEÉRIK

És felnőttkorban sem siettetnek semmit. Eleve jellemzően nem vetik oda a legtehetségesebb fiatalokat egy-két korosztállyal feljebb, nagyobb, erősebb, már kialakult fizikumú ellenfelek közé (akikkel mégis megtették, mint Nora Mörk vagy Amanda Kurtovic, azoknak az egészsége is csorbát szenvedett utóbb), hanem szépen megvárják, amíg beérnek, addig türelmesen építgetik őket. Heidi Löke és Kari Brattset például elmúlt már 24 éves, mire egyáltalán bemutatkozhatott a felnőttválogatottban, ehhez képest később az egyik a világ legjobb beállója lett néhány évre, a másik meg nagyjából most az.
És mivel a játékosok nincsenek korán kizsigerelve és „lelakva”, jócskán kitolódik a pályafutásuk vége (lásd a vonatkozó keretes írást): az Eb-keret három norvég beállója közül Löke 38, Marit Malm Frafjord 35, Brattset csaknem 30 esztendős. (Ezen a poszton a magyaroknál Helembai Fanny volt messze a legöregebb a maga 24 évével.) Persze, éppen a tudatos építkezésnek köszönhetően az északiak nincsenek is rászorulva arra, hogy a felnőttszinttel amúgy összehasonlíthatatlan korosztályos sikerek után megváltóként várt tinédzserekkel tömködjék be a keret hiányosságait: az A-válogatott mellett évente négyszer a 18-20 tagú, folyamatosan változó összetételű B-csapatot is összeterelik néhány napra, amely a nagyokéval megegyező taktikával és szisztémában készül, soraiban bármikor beugrásra kész húsz és harminc év közötti játékosokkal.

És maguknak a játékosoknak is van türelmük kivárni, mire felérnek a csúcsra. Egy norvég kézilabdázó eleve nem úgy kalkulál, hogy néhány aktív éve alatt kell annyit keresnie, amennyit csak lehet (egy-két élklubot leszámítva nincs is pénz a sportágban), így nem is akarja kizsigerelni és megszedni magát. Ellenkezőleg: előbb és sokat foglalkozik a kézilabdázás melletti-utáni életével. Kari Brattset például előbb befejezte a főiskolát mint szakképzett csontkovács (még el is igazolt szülővárosából, Fredrikstadból Oslóba, hogy közelebb legyen a sulihoz), és csak utána lett világklasszis, de Heidi Löke is olimpiai, világ- és Európa-bajnokként tartott testnevelésórákat egy kisvárosi iskolában.

Szóval megvan a megfelelő hozzáállás és kultúra, és adva van a játékosanyag is – már csak csapatot kell csinálni. Azt, ugye, sokféleképpen lehet, de az állandóság és a türelem semmiképpen sem rossz kiindulópont.

Márpedig a norvégok állandóság terén elég erősek. Amióta Thórir Hergeirsson 2001-ben, még másodedzőként dolgozni kezdett a női válogatott mellett, a magyar nemzeti csapat 11 alkalommal cserélte le a szövetségi kapitányát, míg a norvég egyetlenegyszer, amikor Hergeirsson átvette a sikerei csúcsán leköszönő legenda, Marit Breivik helyét, hogy folytassa a megkezdett munkát. Ami pedig a türelmet illeti, azzal kezdtük, hogy a norvég válogatott az elmúlt három évben nem állt dobogóra sehol, mégsem tört ki világvége, ahogy akkor sem, amikor 2004-ben még az olimpiáról is lemaradt – Marit Breivik így is királyi kitüntetéssel fejezte be edzői pályafutását alig négy évre rá. (Mellesleg a teljes csapatot kiutaztatta az athéni játékokra, hogy a játékosok a saját szemükkel lássák, miről maradtak le. Fél évre rá az Eb-t veretlenül nyerték meg, akárcsak a következő, már olimpiai kvalifikációt adó kontinenstornát, majd magát az olimpiát is.)

Persze, Norvégia különleges ország, sok szempontból szerencsés történelmi, gazdasági és sportéletbeli fejlődéssel, és sem az itteni viszonyokat irigyelni, sem a módszereket szolgaian utánozni nem érdemes, már csak azért sem, mert a magyar kézilabdázás is rendelkezik felbecsülhetetlen értékekkel, nem beszélve az évtizedek alatt felhalmozott szaktudásról. Mégis – talán van, ami tanulsággal szolgálhat nekünk is. Elvégre nyolc Eb-, három vb- és két olimpiai aranyérem aligha a véletlen műve.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. január 16-i lapszámában jelent meg.)