Férfi kézi: Egyre többször téma a hazatérés – Császár Gábor

– Mit kezd a hirtelen jött sok szabadidővel?
– A karantén elején rögtön kitűztem magam elé egy célt: azt találtam ki, hogy felkészülök egy félmaratonira! – vágta rá Császár Gábor, a svájci első osztályban szereplő Kadetten Schaffhausen 247-szeres magyar válogatott kézilabdázója. – Szinte mindennap futottam, annyira belejöttem, hogy a szervezetem is hozzászokott a hosszútávhoz.

– A fizikai állapotával tehát nincs gond, de mentálisan hogy viselte a bezártságot?
– Élvezem a minőségi időt, amit a gyerekeimmel tölthetek, viszont amíg Svájcban tartózkodtunk, túl sokat agyaltam a jövőn – ez egyáltalán nem rám vall. Eddig mindig lefoglaltam magam, de amikor a koronavírus beütött, és sorra fújták le a bajnokságokat, nem értettem, mi történik, mi lesz a munkámmal. Hirtelenjében abban sem voltam biztos, továbbra is edzésben kell-e maradni. Miután hazajöttünk Magyarországra, felkerestem Csernus Imre pszichiáter barátomat, hogy kibeszéljem magamból a felgyülemlett dolgokat. Sokat segített, azóta jobban is érzem magam. Talán a pályafutásom végéhez közeledve ez a fajta bizonytalanság normális, kicsit stresszelt, hogy egy év múlva lejár a szerződésem a Schaffhausennél, és döntenem kell a hogyan továbbról.

– Ezek szerint már a visszavonuláson gondolkodik?
– Nem egészen, leginkább az izgat, mi következik 2021 nyarától.

– Svájci klubjában már belekóstolt az edzősködésbe, hogy tetszik?
– A második csapatunknál dolgoztam segédedzőként, és habár nem esik nehezemre a rutinosabbtól tanulni, ennél azért többre vágyom: hiányzik a felelősség. Tudom, tapasztalatot kell szereznem ezen a területen, ám játékosként sok mindent láttam-hallottam, átéltem, ezért sem érzem magam teljesen kezdőnek.

– Mi a helyzet a hazatéréssel?
– Egyre többször téma a családban. Jelenleg Magyarországon vagyunk, itt rengeteg olyan impulzus ér minket, ami a távolságtartó svájciaknál elképzelhetetlen. Mi, magyarok sportorientált nemzet vagyunk, jólesik, hogy az emberek nem felejtettek el. Legutóbb például Scherer Péter színművésszel hozott össze a sors, akinek még a szomszédja is megismert. Az is meglepett, hogy Péterék egyszer a magyar–horvát meccsen már szurkoltak nekem, nekünk a Veszprém Arénában.

– Keresték a magyar élvonalból?
– Egyelőre nem, de nem zárkózom el semmitől. Alkotó típus vagyok, szeretnék nyomot hagyni ebben a sportágban, és nagyon jó lenne, ha ezt a saját hazámban tehetném. Ambiciózus vagyok, akár játékos-edzőként, sőt, klubvezetőként is el tudom magam képzelni. Nemrég vettem át a sportmenedzseri diplomámat a Testnevelési Egyetemen: régóta dédelgetett álom volt, még Veszprémben játszottam, amikor elkezdtem a tanulmányaimat. Ezt a képesítést szeretném kiegészíteni az edzői papírjaimmal.

– Szóba jöhet egy újabb külföldi kaland?
– Meghallgatok minden ajánlatot, ám ha egy év múlva mégis befejezem, akkor is tartalmas pályafutást tudhatok majd magam mögött, nem lesz hiányérzetem. Megnyugtat, hogy én dönthetek a sorsomról – ettől persze nem lesz könnyebb, főleg mert nemcsak rólam van szó, hanem a családomról is.

– Mi motiválja még a Schaffhausenben? A tizenhat csapatos Bajnokok Ligájába valószínűleg nem férnek be, ezért az ősszel csak az EHF-kupa utódjában, az Európai Kézilabdaligában (EKL) indulhatnak.
– Talán nem is olyan nagy baj ez, lehet, éppen ott a helyünk. Sokkal kiegyenlítettebbek lesznek az erőviszonyok ebben az új ligában, főleg, ha tele lesz francia, német és spanyol együttesekkel. A BL-ben a „nagyok” elhúztak a többiektől, ezért annyira nem bánom, hogy a második számú kupasorozatban veszünk részt... Remélhetőleg az utazási korlátozásokon is enyhítenek addigra, és a járvány is csillapodik.

– A válogatottról kérdezhetjük?
– Nyugodtan. Ha az időm engedi, szeretném a helyszínen buzdítani a srácokat.