Skaliczki László: Mindig jókor kaptam az életben a feladatokat

– Utólag hogyan látja másfél éves békéscsabai munkáját a női kézilabdában?
– Szakmai igazgatóként már dolgoztam a debreceni női kézilabdacsapatnál a 2007–2008-as szezonban, és nagyon jól éreztem magam, szépen is játszottunk. Sokat gondolkodtam, folytassam-e, végül úgy döntöttem, a férfikézinél maradok. Békéscsabáról 2016-ban kerestek meg, hogy szeretnék stabil középcsapattá tenni a női együttest, ami testhezálló feladatnak tűnt. A nehéz kezdet után csodálatos tavaszt produkáltak a lányok, tizedikek lettünk. A sok kritika után és a lehetőségeimet számba véve úgy éreztem, fel kellene állnom, de kapacitáltak, hogy maradjak, megígérték, hogy megerősítik a csapatot. Ehelyett elment Triffa Ágnes és Natalja Vasziljevszkaja, erősíteni viszont nem tudtunk.

– Ezért távozott?
– Nem láttam semmilyen elmozdulást, ezért már augusztus végén, a Dunaújváros elleni meccs után jeleztem, hogy ezt így nem akarom csinálni. Nem szerettem volna a kiesés ellen csatázni abban a közegben, ahova építkezni érkeztünk, és ahol előtte tizedikek voltunk a bajnokságban. Minden, ami emberi, valamilyen irányba halad, de én nem visszafelé szerettem volna haladni. Én Békéscsabán nyomot akartam hagyni.

– Pályafutása nagy részét a férfikézilabdában töltötte. Mennyit változott az NB I az elmúlt harminc évben?
– Meghatározó volt, hogy a kilencvenes években a sportfinanszírozás még nem volt megoldva, inkább a helyi erőforrások, a lokálpatrióta kezdeményezések domináltak. A békéscsabai férficsapatot így sikerült megmenteni. Ahol volt szponzor, ott lehetett építkezni, és stabilabb, több éve együtt játszó csapatok alkották a bajnokságot, nem volt olyan nagy a fluktuáció, mint ma. A Dunaferrnél az ezredfordulón a világ egyik legjobb együttese dolgozott a kezem alatt, a klub olyan feltételeket teremtett, amelyekkel megelőzte a korát – nem véletlen, hogy bajnoki címet szereztünk, másodikok lettünk a KEK-ben, indulhattunk a Bajnokok Ligájában, a következő évben Magyar Kupát nyertünk. A kétezres években a válogatott volt fókuszban, amit nagyon megtisztelő feladatnak tartottam, s amelynek csúcsa az athéni olimpiai negyedik hely és az odavezető út volt. Az akkori generációváltás kitartott egészen a 2012-es olimpiáig. Minden nüanszokon múlt, és megtanultam, hogyan kell kezelni, amikor apróságoktól függ a siker.

– Kapitányi évei alatt sokat változott a magyar élvonal?
– Szegedre szinte csődmenedzsernek kerültem vissza, megtettünk mindent, voltak emlékezetes meccseink, de az áttörés elmaradt, én meg levontam a következtetést, és távoztam, hiszen ahhoz a csapathoz címet nyerni mentem. Rövid pihenő után Mezőkövesdre kerültem, harmadikok lettünk a Magyar Kupában, és akkor már látszott, hogy a tao révén stabilabb lett a sportág anyagi bázisa, viszont a klubok vezetői garnitúrája nem mindig mérte fel reálisan a lehetőségeit, így a költségvetés sem mindig realizálódott, ami okozott nehézségeket.

– A Szeged és a Veszprém nagyon elhúzott a hazai mezőnytől?
– Financiális lehetőségeik révén igen, de hozzá kell tenni, a Bajnokok Ligája is más minőséget követel. A rivalizálásuknak viszont az elmúlt időszak csak jót tett, mert a Szeged beleerősödött a párbajba. A mögöttük lévő együttesek nehezen tudják megőrizni az egységet, mert legjobbjaik igyekeznek klubszinten is előrelépni, ezért mindig újítaniuk kell. Régen akár öt évig is együtt játszott egy csapat, ma már nem nagyon van ilyen.

– A játék maga változott?
– A támadások száma a kétezres évek német Lemgójához képest visszaesett, de több az ember ember elleni küzdelem, és aki erősebb, könnyebben tud előnyt kovácsolni. A kapuelőtér előtti játék dinamikája is változott, a döntésképesség fontossága a védekezés rugalmassága folytán megnőtt, mint ahogy azoknak a játékosoknak a jelentősége is, akik képesek a jó döntésekre, és ezzel előnyt kovácsolnak. Kevesebb a holtidő, nem lehet azt megcsinálni, mint a kilencvenes években, hogy percekig passzolgatták a labdát. A kreatív, sokoldalú játékosok szabják meg a csapat karakterét és a játék minőségét.

– Az edzők szerepe is megváltozott az elmúlt évtizedben. A Szeged kispadján kétszer is ült. Ma tudna irányítani egy hasonló kaliberű élklubot?
– Soha ne mondd, hogy soha, de hiszem, hogy az ember pályafutásában a sorsnak nagyon fontos szerepe van – én mindig nagyon jókor kaptam az életben a feladatokat. Negyvenéves voltam, amikor először hívott a Szeged, és úgy éreztem, mennem kell, minden ideális volt ahhoz a szerephez. Amikor tizenegy év élvonalbeli tapasztalattal szövetségi kapitány lettem a férfiaknál, meg kellett tanulnom, mi jár a kapitánysággal, mert abba is bele kell tanulni. Ha szerepet kapsz az élettől, idővel kiderül, alkalmas vagy-e rá, vagy sem. Most már inkább az a kérdés, mennyire inspirál a feladat, érzem-e, hogy én kellek hozzá, illetve képes vagyok-e rá. Ezt mindig mérlegre tettem, mielőtt igent vagy nemet mondtam valamire. Sokféle csapatot irányítottam, a kihívásokat sosem kerültem ki, és én is fejlődtem. A nehézségeket és a kritikákat is megtanultam kezelni. Az emberben lennie kell annyi önkritikának, hogy belássa a tévedéseit, mert ezáltal lesz jobb és jobb. Ha mindig jó vagy, ott valami gond van. Azt mondják, ha mindig tízest lősz, akkor túl közel van a céltábla. Konkrét feladatra szívesen szerződnék, érzek is magamban ambíciót, de egy hatalmas építkezésbe már nehezebben vágnék bele.

– Most a Vác férficsapatát edzi. Mi a célja a fiatal gárdával?
– Amikor idejöttem, kihívásként éltem meg, hogy benntartsam a csapatot az élvonalban, és úgy éreztem, új lehetőséget kínál nekem is, mert volt bennem bizonyítási vágy. Óriási erőfeszítéseket tettünk a bennmaradásért, és csalódás volt, hogy nem sikerült, de motivált a visszajutás kiharcolása az NB I-be – úgy gondoltam, nyugodtan építkezhetünk. Másodosztályú tapasztalatom már volt, hiszen a Tiszavasvárit 1999-ben sikerült visszajuttatnom az élvonalba, és egyébként is, bajnoki címet nyerni mindig jó. Sikerült is azonnal visszajutni, ambíciózusan indultunk az idényben, de a sérülések miatt hamar át kell szabni a zakót úgy, hogy közben megőrizzük a perspektívát is. A közvetett cél a váci sportcsarnok megépülésével egy szakmai műhely, egy bázis kialakítása.

– Egykori kapitányként mit gondol, mire lehet képes a magyar férfiválogatott a januári Európa-bajnokságon?
– Elsőként a játékosoknak annyit üzennék, hogy tanulják meg Barabási Albert-Lászlótól a siker képletét. Nekik lehetőségként kell felfogniuk ezt a tornát. Vannak stabil belső védőink, van egy Bodó, Bánhidi kapcsolatunk, vannak fiatal és ügyes átlövőink. Igaz, kiesett a két kulcsfontosságú irányító, Lékai Máté és Juhász Ádám, de Gulyás István remek irányító volt, biztos vagyok benne, hogy a stábjában Nagy Lacival és Chema Rodríguezzel a hiányzó kreativitást kompenzálni tudják. Ebben a helyzetben talán érdemes visszanyúlni Császár Gáborhoz is, ezt nekik kell eldönteni. A sikerhez negyven százalék szakmai munka, harminc százalék menedzselés és ugyanannyi szerencse kell. És ha az előbb a jó kort említettem: szerintem Pista is jó korban kapta meg a feladatot.