Hit, hajlandóság, hozzáállás – Skaliczki László hetvenéves

– Mennyire drámai szám ez a hetvenes? Hogyan éli meg?
– Ez olyan mérföldkő, amelynél már az elengedés a fontos. El kell engedni a munkában is bizonyos feladatokat, sokkal jobban át kell már gondolni, mit vállal el az ember – válaszolta a hétfőn 70. életévét betöltő kézilabda-mesteredző, Skaliczki László. – Átalakul, megváltozik az életforma is, de összességében nem érzem magam hetvennek. Nyilván figyelni kell, mennyire tudsz fitt maradni, bizonyos mozgások már nem úgy jönnek, mint régen, azt viszont élvezem, hogy most nagyon sok mindent csinálhatok, ami korábban kimaradt.

– Tehát meg tud barátkozni az elmú­lással?
– Nagyon fontos, hogy ne essünk önsajnálatba, hiszen megszületünk, és vége is lesz a történetnek egyszer. Ami az igazán izgalmas, az odáig vezető út. Öt évvel ezelőtt azt mondtam, hogy a B-oldalon is vannak jó számok, most már egyre lassúbbak ezek a dalok. Amennyire tudom, igyekszem megtartani a mozgáskultúrámat és a szellemi képességeimet.

– Valóban sportriporter szeretett volna lenni gyerekként?
– Igen, amikor ötödikben megkérdezték, mi szeretnék lenni, azt válaszoltam, hogy sportriporter. Negyedikesként reggelente a kisrádión hallgattuk az 1964-es olimpia történéseit. Imádtam mindenfajta sportot, különösen a jégkorong állt hozzám közel. Mindig jó érzés volt később, amikor szakkommentátorként meghívtak a tévébe, és láthattam a történet másik oldalát is.

– Hogyan lett ebből mégis edzősködés?
– A sport közösségteremtő erő volt Újkígyóson, együtt meszeltük a pályát a játékostársakkal, sajátos közeg volt. A kézilabda mindig végigkísért. Matematika-fizika tanári szakra jártam Szegedre, mellette játszottam is, év végén lesz ötven éve, hogy megnyertük az NB I B-s bajnokságot, utána két felejthetetlen idényt teljesítettem az élvonalban. Mindig eszembe jut, amikor edzőtáborban voltunk, és a napi három tréning mellett elektromosságtan szigorlatra készültem. Később sokat segített az élet más területein, hogy már korán több mindent kellett össze­egyeztetnem. Aki a tanítást választja, az az állandó tanulást is vállalja. Minden korosztályban és majdnem minden osztályban edzősködtem férfi- és női vonalon, a női NB II és a megyei első osztály maradt csak ki.

– Mennyire fontosak az emlékek?
– Azt szoktam mondani, amiről mesélek és ahogyan mesélem, tulajdonképpen az az életem. Az a fontos, amit megél az ember és az, hogyan emlékszik erre. Van egy másik mondás is, amit nagyon kedvelek: az életet nem a lélegzetvételek számával mérik, hanem azokkal a pillanatokkal, amikor elakad a lélegzetünk.

– Mi volt a legemlékezetesebb siker?
– Nagyon-nagyon sok ilyenben volt részem. Huszonhat évesen országos úttörő-olimpiát nyertünk az újkígyósi általános iskola csapatával. Tanárként negyven-negyvenöt év adathat meg, és akkor én lettem az első az országban, ami jó érzéssel és önigazolással töltött el. Tanárként tehát részt vehettem az úttörő-olimpián, majd 23 évvel később az igazi játékokra is eljutottam, ez adja az ívét a pályafutásomnak. De ezek között is volt néhány emlékezetes pillanat, felejthetetlenek a bajnoki címek. Csak a szépre emlékezünk, miközben persze volt néhány keserű pillanat is.

– A játékosok gyakran ezt mondják, de egy tréner életében is az olimpia a csúcs?
– Igen, ezt szokták mondani. Hat világversenyen, egy olimpián, két világ- és három Európa-bajnokságon szerepeltem szövetségi kapitányként, plusz egy világkupán, és az 1998-as Eb-n Vass Sándor másodedzője voltam, tulajdonképpen nincs hiányérzetem. Akkoriban a kisebb létszám miatt már kijutni is nehéz volt egy-egy nagy tornára.

– Ki volt a legjobb játékos, akivel együtt dolgozott?
– Minden tréner vallja, hogy a játékos csinálja az edzőt. Nagyon sok mindenkit említhetnék, de nem akarok senkit sem megsérteni. Jó néhány játékos volt, akik sokat tettek azért, hogy fejlődjek az edzői pályán, kezdve már Békéscsabán, amikor először az NB I-ben irányíthattam 35 évesen. Mindig figyeltem a kommunikációra a kerettagokkal, a kulcsjátékosok a legfontosabb partnerek, a velük való bánásmód által kiteljesedhetek, ami továbbvisz a pályán. Én is formáltam őket, és ők is engem. Ezen a vonalon, 11 NB I-es idényen keresztül jutottam el odáig, hogy szóba kerültem a férfiválogatott szövetségi kapitányi posztjára. Olyan kézilabdázóim voltak, akik inspiráltak, hálás vagyok, mert a játékosaim is sokat tettek azért, hogy edzőként fejlődhessek. Ehhez kellett a tisztelet, amelyből jött egyfajta fegyelem is, ami egy csapatjátékban rendkívül lényeges. Mindig volt egy vezérelvem: hit, hajlandóság, hozzáállás, három h betű, és ezekhez még hozzátehetjük a humort és a hazát is. Ami egy csapatban számít, hogy a fenti elvek mentén kialakuljon egymás kölcsönös értékelése és a másik munkájának a megbecsülése.

– Mennyit változott az évtizedek alatt?
– Igyekeztem mindig a játék ütőerén tartani az ujjam. Ahogyan a védekezés is alkalmazkodik az ellenfélhez, én is próbáltam alkalmazni a megfelelő elemeket, átformálni akár a saját személyiségemet is. Fontosnak tartom a kommunikációt: hogyan kritizál egy edző, milyen módon közli az elvárásait, miként tudja fenntartani a figyelmet és hogyan tud megküzdeni a nehézségekkel. A munkabírásommal nem volt probléma, amit beletettem az edzésekbe és a mérkőzésekbe, azt vártam el a játékosaimtól is. Az edzőnek Janus-arcúnak kell lennie, csak ez ne égjen rá. Nem lehet mindig ugyanúgy viselkedni. A metakommunikációnak óriási jelentősége van, a kimondott szónál sokkal erősebb, ahogyan reagálsz, a testbeszéd, a mimika, a gesztusok, az összpontosítás, hogy figyeled, mi történik a pályán és közben milyen érzületei vannak a játékosoknak. Ez és az érzelmi intelligencia fejlesztése már régóta érdekel: az ember az érzéseiről nem tehet, de a viselkedéséről igen, persze, emberből vagyunk, senki sem hibátlan.

– Elcserélné az edzői sikereit egy klasszis és nemzetközileg is elismert játékos-pályafutásra?
– Nem. Noha játékosként, irányítóként nem teljesedtem ki, de láttam, erős a korosztály és nemigen lehet a válogatott közelébe kerülni, összeszokott csapat volt, ráadásul akkoriban nem úgy ment a csere meccs közben, mint manapság, és nem is volt annyi világverseny. Kijátszottam magamból, amit lehetett, élveztem. Később aztán új élmény volt, hogy mit jelent ott lenni egy világversenyen vezetőként.