Álmában egyik unokáját látja a válogatottban a dinasztia feje

– Itt is megy a tévé, éppen az Audi ETO veri soros ellenfelét. Mit szól a győri női csapat sikereihez?
– Nem irigylem tőle, de mára alaposan megváltozott az élsport szerepe, felépítése. Sok pénz van benne, minden eredményfüggő, és a győri női kézilabdázás európai topjátékosokkal szállítja is az eredményeket hazai és nemzetközi színtéren egyaránt. Hasonló helyzetben van a férfiaknál a Telekom Veszprém – férfivonalon azért nehezebb világverő csapatot összehozni, az igazi nagy siker még várat magára. De annak idején nálunk is öt évre volt szükség ahhoz, amíg a Rába ETO – igaz, magyar játékosokkal – csapattá érett és megnyerte a második számú európai kupasorozatot, az EHF-kupát. Oross Tibor és Horváth Zsolt volt a kapusunk, általában én kezdtem a jobb szélen, onnan befelé Kádár Zoltán, Tóth László, Balogh Imre, aztán előbb Vura József, majd Felföldi Gábor, végül a bal oldalon Csicsai Ottó volt a mezőnyjátékos, és a felsoroltakon kívül is olyan képességű játékosok álltak rendelkezésre, mint Vesztergom Zoltán, Deáki István, Cseri Péter, Polgár László. Évekig tartott a rivalizálás az Építők, majd VÁÉV-Bramac néven futó veszprémi együttessel, de közben mindig barátok maradtunk Gyurka Jánossal, Horváth Gáborral, Éles Józseffel és a többiekkel.

– A korábbi győri férficsapat utódjának tekinthető együttes ma az NB I/B-ben szerepel…
– A fordulópont a rendszerváltás utáni években következett be, az akkori vezetőség úgy ítélte meg, hogy kisebb ráfordítással női vonalon könnyebb nemzetközi szintű csapatot építeni, mint az erősebb nemnél megtartani az élvonalbeli tagságot. Ennek igazáról azért nem vagyok meggyőződve, mert könnyen elképzelhető, hogy a világelső Audi ETO fenntartása sem kevésbe kerül. Úgy általában sokallom a hazai mezőny csapatainál foglalkoztatott idegenlégiósok számát. Véleményem szerint az egyébként anyagilag jól álló sportág eszközeiből nagyobb arányban kellene az utánpótlás képzésére fordítani.

– Hogyan építették fel a csapatot három évtizeddel ezelőtt?
– Győrben legendás edzők nevelték sportiskolai szinten a tehetséges kézilabdázókat, ha ők beértek, és sikerült melléjük néhány jó képességű játékost igazolni, előbb-utóbb jöttek a sikerek. Engem egy nyíregyházi tornán nyírbátori játékosként fedezett fel Ajtony Ákos, az ETO akkori edzője és Duck Zoltán szakosztályvezető. Keresett az Elektromos, a Szeged és a Honvéd – sőt, a piros-fehérek később is sokszor hívtak a fővárosba –, ám nekem Győr városa volt a legvonzóbb. A csornai határőrséghez már ETO-játékosként vonultam be 1980 januárjában, és azután pontosan egy tucat évet húztam le zöld-fehér szerelésben. Nem bántam meg: háromszoros bajnoknak és kupagyőztesnek, százhatvanötszörös válogatottnak mondhatom magam, kétszer a világ-, egyszer az Európa-válogatottba is meghívtak. Olimpián negyedik és hetedik helyezést értünk el, 1986-ban Svájcban úgy lettünk világbajnoki ezüstérmesek, hogy a döntőben megnehezítettük a favorit jugoszlávok dolgát. Azt hiszem, ezekkel az akkortájt néha kicsit fanyalogva fogadott eredményekkel ma boldog lenne a kézilabda-társadalom!

– Hogyan lehetséges, hogy ötvenéves koráig aktív tudott maradni?
– Alighanem a felépítésemnek, a hajlékonyságnak, a gyorsaságnak, a finesznek, a jó értelemben vett szemtelenségemnek köszönhettem, hogy sokáig én voltam az ország cunderkirálya. Szerencsémre, három orrtörést kivéve, elkerültek a súlyos sérülések. Az ETO-t követően az osztrák Sturm Graz csapatában folytattam, két év után Dunaújváros, majd Tatabánya következett, sőt, a német negyedosztályú Günzburgban húsz évvel ezelőtt még elnyertem a gólkirályi címet. Éppen tíz éve hagytam abba az NB II-es Komáromban, ott is meccsenként tíz körüli gólátlaggal, de tartottam a fogadalmamat, s az első unokám megszületése után visszavonultam.

– Annak idején a Magvassy-csarnok tudósítói helye körül állandóan egy ifjú anyuka üldözött két rakoncátlankodó srácot. Velük mi lett?
– Legnagyobb fiammal, Gergővel az volt a közös célunk, hogy ő ellenkező oldali szélsőként érje el az én eredményességemet. Bajnoki címek, válogatott szereplések számában is többre vitte, s még most is aktív játékosként – a Bajnok DSE Nemesvámos csapatában –, amellett, hogy megbecsült edző a veszprémi utánpótlásnál. Tomi tulajdonképpen az én bal kezemet és csuklómat, vele a posztomat örökölte, Győr, Tatabánya, Dunaújváros, Veszprém után megfordult Romániában, majd Norvégiában is. Még játszik Tatán, de edzőként is van már egy ügyes, megyei bajnokságban játszó felnőtt férficsapata Lipóton. Az elmúlt három évben pedig a Magyar Kézilabda-szövetségnél dolgozik utánpótlás szakfelügyelőként. Ha jól számolom, hárman legalább félezerszer léptünk pályára a válogatott címeres mezében. Bevallom, a később született harmadik fiút, Ádámot jósoltam a legnagyobb tehetségnek, de húszévesen olyan súlyos térdsérülések érték – tavaly nyárig szerepelt az NB I/B-s szigetszentmiklósi együttesben –, hogy a családja érdekében fel kellett hagynia a játékkal, igaz, a munkája jelenleg is a sporthoz köti.

– Kire hárult a legnagyobb feladat a kézilabdás Iváncsikéknál?
– Egyértelműen a feleségemre, Editre: neki köszönhetjük a pályafutásunkat, ő tartotta és tartja össze a családot. Könyvelőként dolgozik az iskolai élelmezésben, jövőre meglesz a negyven év munkaideje, és akkor minden energiáját az öt unokájára fordíthatja. Ha visszagondolok, milyen véletlenül találkoztam az ETO egyik közös ebédjén a csinos, fekete hajú lánnyal, szinte hihetetlen, hogy immár harmincöt éve élünk együtt a lakótelepen. Mindig a dolgok neheze jutott neki, és ezek megoldásáért sohasem lehetek eléggé hálás.

– A hatvanéves egykori kézilabdázó is már csak unokázik?
– Csupán a szabadidejében. A profi státusú éveimet kivéve ugyanis mindig dolgoztam, s nincs ez másként mostanában sem. Amikor hazajöttem Németországból és jelentkeztem az ETO-nál, egy hónap edzés után a jövőt firtató kérdésemre a vezetők egymáshoz küldözgettek, így rájöttem, hogy magamnak kell gondoskodnom az elkövetkező időszak jövedelméről. Elmentem a győri Audi-gyár recepciójára, kitöltöttem a felvételi jelentkezési lapot, két nap múlva pedig már keresett a motoros futár, hogy kezdhetek dolgozni a TT-kocsikat összeszerelő soron. Akkori csoportunknak a magja húsz esztendő múltán is együtt van, de most már a Q3 Sportback típus gyártásában veszünk részt, a munkafolyamatok ellenőrzése a feladatom. Annak idején három műszakban kezdtem dolgozni, később ez csökkent, de manapság újra kell éjszakázni is, ami ugyan sokat kivesz az emberből, de lekopogom, jól bírom a nehézségeket.

– És a kézilabdának örökre hátat fordított?
– Amíg lélegezni tudok, addig kézilabda is lesz a kezem ügyében, az öregfiúk között találtam rá a folytatásra. Évente jelentős felkészülés előzi meg az úgynevezett masterstornákat, amelyek jó alkalmat jelentenek a régi csaták és barátságok felidézésére, nosztalgiázásra. A Budapest Old Boys csapatával hatszor nyertünk Európa-bajnokságot. Az utcán még a ma is megismernek, a gyárban büszkék a kollégák a volt élsportoló társukra, és örülök, ha eleget tudok tenni az élménybeszámolókra szóló meghívásoknak. Mindenkinek olyan egészséget kívánok hatvanévesen, mint amilyen nekem van. Álmomban pedig előfordul, hogy valamelyik unokámat látom a Himnuszt hallgatni válogatott mérkőzésen – az Iváncsik dinasztia folytatójaként.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. november 16-i lapszámában jelent meg.)