Női kézi: „Fektessünk időt a saját fiataljainkba, akik tiszta szívvel harcolnak”

– Pályafutása során harmadszor igazolt Debrecenbe a nyáron. Mi volt a váltás oka?
– Amikor a Dunaújváros után 2016-ban Békéscsabára szerződtem két évre, úgy gondoltam, ott fejezem be a karrieremet, ahonnan indultam – de az utolsó mérkőzésen közölték velem, hogy a Kisvárda kivásárolt. Ennek persze volt előzménye, hiszen a klub korábban hívott, de csak akkor tudtam meg, hogy tényleg eladtak. Egy évig játszottam Kisvárdán, majd megkeresett a Loki, és szívesen mondtam igent, mert korábban négy szép évet töltöttem itt. A régi emlékek miatt is hazahúzott a szívem, a klub elképzelései tetszettek, és Bulath Anita is visszajött. Azt szoktam mondani: nekem két otthonom van, Békéscsaba és Debrecen.

ANNO ŐT TERELGETTÉK, MOST Ő TERELGET

– Mi változott a klubnál a korábbiakhoz képest?
– Az idényünk eddig kicsit hektikus volt, a bajnokság elején voltak meglepetésgyőzelmek és -vereségek is, majd Köstner Vilmos átvett minket, és mivel régen vele dolgoztam a legtöbbet Debrecenben, tisztában voltam vele, mire számíthatok. A klub az elmúlt években a külföldiekre alapozott, most viszont hazai fiatalokkal próbálja felépíteni magát. Ez hosszabb folyamat, ám szerintem sincs értelme a középmezőnyben csupa légióssal játszani, akkor inkább fektessünk időt és energiát a saját fiataljainkba, akik tiszta szívvel harcolnak.

– Azért van, ami változatlan maradt?
– A csarnok minden zugát ismerem, sokat edzettem itt, és így vagyok a klubot körülvevő emberekkel is. Szinte mindenkit ismerek, mert van, aki edzőm volt, van, akivel együtt játszottam. A játékrendszer más, ám jól érzem itt magam, nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok. A szurkolás most is fantasztikus, sosem éreztem, hogy a drukkerek haragudtak volna rám, vagy szidtak volna, amikor nem itt játszottam.

– Rutinos játékosként feladatának tekinti a tudása átadását is?
– Persze, de ez már vagy két-három éve bennem van. Csabán is rendet kellett rakni, Kisvárdán viszont más volt a rendszer. Sok volt a külföldi, de jól ment a védés, és meghatározó tagja voltam a csapatnak. Debrecenben sok a fiatal, és ahogy minket is terelgettek annak idején, most mi terelgetjük őket az idősebbekkel. Nagyon jó mentalitású ifjak vannak a Lokinál, akikből remek játékosok lehetnek.

– Gondolkozik már a pályafutása befejezésén?
– Ott motoszkál a fejemben a családalapítás, de hogy miként alakul a jövő, azt majd az élet eldönti.

NÉHÁNY JÓ SZÓ MINDENKIHEZ

– Játékosként miben változott az elmúlt másfél évtizedben?
– Felnőttem. Ma már sokkal higgadtabb és átgondoltabb vagyok az élet minden területén. Az elmúlt években sok mindent megéltem, volt egy súlyos térdsérülésem, ami után rengeteget erősödtem mentálisan. Régen az volt az erősségem, hogy szinte legyőzhetetlennek hittem magam, a 2015-ös sérülésem viszont a földhöz vágott. A jobb térdemben egy kivétellel mindegyik szalagom sérült, és a porc is levált. Kemény munkával nyolc hónap alatt visszatértem, erősebb és tudatosabb lettem. Már én is értem, miért mondják, hogy a kapusok később érnek.

– Meglepődött, amikor Kim Rasmussen szövetségi kapitány Japán ellen behívta a válogatottba?
– Egy ideje már szó volt róla, hogy csatlakozom, a kapitány tavaly is érdeklődött, mi van velem, sőt, idén volt is egy meghívásom. A behívó mégis kellemes meglepetés volt, mert lássuk be, harminckét évesen már nem a válogatott az elsődleges szempont akkor sem, ha egyébként mindig óriási megtiszteltetés, ha a szövetségi kapitány gondol rád, és képviselheted a hazádat. Nagyon jól éreztem magam a nemzeti csapatban, csak pozitív hatások értek a játékosok, Rasmussen és Siti Bea részéről is, és jó volt újra együtt dolgozni Bakos István kapusedzővel. Egy szobában laktam Tomori Zsuzsival, akivel együtt nőttünk fel.

– Nem volt furcsa ebben az új, megfiatalított társaságban?
– Az első két nap nevettem is magamban, hogy én vagyok a legidősebb a keretben, mert ilyen még sosem volt. De nem volt furcsa, mert úgy éreztem, mintha már régóta együtt játszanék a többiekkel, és sokat jelentett, hogy Kim is biztatott, sőt, edzés után odament mindenkihez beszélgetni, mindenkihez volt néhány jó szava. Ez emberileg is nagyszerű, sokra hivatott társaság

MÁR NINCS MIÉRT IDEGESKEDNI

– Mi az erőssége?
– Feltűnt, hogy ezek a lányok nemcsak tisztelik, hanem tényleg szeretik egymást, ami nagyon fontos egy női csapatban. Azt vettem észre, ha valaki hibázott, a másik máris rohant, és szinte fejest ugrott a parkettába a labdáért, csak hogy kijavítsa a társa hibáját. És nem kerestek kifogásokat, soha semmit sem kérdőjeleztek meg, hanem csinálták, amit kellett. Jó közösségi emberek, ami nyilván abból is ered, hogy a többség együtt játszik a Fradiban, de a többieken is ugyanezt éreztem.

– Milyen volt majdnem nyolc év után pályára lépni a nemzeti csapatban?
– A válogatottban legutóbb 2011-ben szerepeltem, de Japán ellen nem izgultam. Már nincs miért idegeskednem, a klubomban és a válogatottban is remekül érzem magam, ami talán a legfontosabb egy játékosnak, mert így tud igazán jól teljesíteni. Ez különösen igaz a kapusokra.