Kézilabda: Bodó rossz gyerek volt, Pastor már fagyizásért is büntette

– Elengedték szánkózni törött kézzel?
– Persze. Édesanyám bekötötte a gipszet, hogy ne ázzon át a hóban, és már indultam is – felelte Bodó Richárd, a Pick-Szeged válogatott átlövője, akivel a szegedi A2 Gastro Caffee-ban beszélgettünk. – Mivel elég rosszcsont, vagyis inkább eleven gyereknek számítottam, szinte állandóan gipszben voltam. Nem bírtam egy helyben ülni, mátészalkai gyerekként minden szabadidőmet a szabadban töltöttem, aztán a fára mászás, a focizás és a többi játék közben előbb-utóbb mindig eltört valamim. De nem csináltam belőle nagy gondot, megvártam, amíg összeforr a csont, és mentem vissza játszani.

– Otthon sem bírt magával?

– Nem számítottam egyszerű esetnek, az biztos. Apu annak idején sok pálinkát főzött, én pedig tudtam, hogy a pince melyik részében raktározta el. Amikor a buliban szükség volt egy kis feszültségoldóra, a többiek nekem szóltak, hogy gondoskodjak némi alkoholról. Lesétáltam a lépcsőn, szépen leszívtam fél liter pálinkát, aztán indulhatott a buli. Ezen ma már jókat nevetünk, de ha akkor apu megtudja, biztos lett volna egy-két keresetlen szava.

– Korábbi iskoláiban mit mesélnének önről?
–Amikor a kézilabda miatt Nyíregyházára kerültem, kollégistaként kezdtem a gimnáziumot. Már akkor is nagydarab srácnak számítottam, az ottaniak hamar befogadtak, elmagyarázták a szabályokat. Megmutatták, hogy kell élni a koleszban. Ez annyira megtetszett, hogy amikor édesanyám érdeklődött a tanároknál, mi a helyzet a kisfiával, közölték, hogy két hónapja nem láttak. Annyira jól elvoltunk a többiekkel, hogy az edzések után az iskolapad helyett inkább a koliban pihentem. De hamar kiderült a lógás, anyu alaposan rám pirított, és onnantól kezdve minden héten felhívta a tanárokat, hogy rendesen járok-e iskolába.

– Említette, hogy mindig magasnak számított. Sokat „terrorizálta” a kisebbeket?
– Megesett, hogy olykor elcsakliztuk mások szendvicseit, de a kollégiumban ez nem számított ritkaságnak. Úgy szólt a szabály, hogy csütörtökönként délután hattól minden közös, amit a hűtőkben találunk, onnantól indult a szabad rablás. Én is ettem más ételéből, de az is előfordult, hogy az én szekrényemből tűnt el az ebéd. Ám emiatt senki sem hisztizett, ez együtt jár a kollégiumi élettel.

– Ha már az étel... Mennyire nehéz tartania a versenysúlyát? Egyáltalán, mi számít önnél ideálisnak?
– A versenysúlyom száztizenöt kilogramm, de az edzőm, Carlos Pastor azt szeretné, ha két kilóval még annál is kevesebb lennék. Csak hát ez egyszer sem sikerült, amióta Szegeden játszom. Sajnos olyan típus vagyok, hogy ha elmegyek az édességbolt előtt, máris hízok öt kilót. A mostani nyáron ráadásul eléggé elengedtem magam, csak a négyhetes nyaralás utolsó hetében kezdtem mozogni, fel is szaladt rám hét kiló. Úgyhogy kezdődhetett az izzasztó edzés a nyári hőségben, hosszú ujjú melegítőben. Elég sokat szenvedek a súlyom miatt, mert imádok enni, a tökfőzelék kivételével mindent szeretek, de Szegeden minden héten mérlegre kell állni. Minden pluszkiló pénzbüntetést jelent, amit akkor kell befizetni, ha egy hét alatt nem tudod leadni a felesleget. Úgyhogy oda kell figyelni.

– Kérte már táplálkozási szakember segítségét?
– Igen, igyekszem is tartani az étrendet, de sokszor kevésnek érzem az adagot. Többször előfordult, hogy két-három napig bírtam, de mivel mindig éhesnek éreztem magam, következett a fekete nap, amelyet „végigbűnöztem”. De most csapattársammal, a szintén nagyra nőtt Bánhidi Bencével megfogadtuk, hogy egy hónapig semmi olyat nem fogyasztunk, amiben cukor van. Kíváncsi vagyok, meddig bírjuk.

– Bencével támogatják egymást ezen a téren?
– Jó lenne, ha igennel válaszolhatnék, de sajnos inkább belevisszük egymást a rosszba.

– Fölösleges kilók ide vagy oda, a bajnoki címvédő Szegedben így is alapembernek számít, mi több, a legutóbbi bajnoki döntő egyik hőseként emlegetik. Amikor Tatabányáról a csongrádiakhoz igazolt, sejtette, hogy ez az út vár önre?
– Ez volt a tervem, de a kezdeti időszakot nagyon nehezen éltem meg. Szerettem Tatabányán játszani, sokáig gondolkodtam, hogy Szegedre igazoljak-e, de miután rábólintottam az ajánlatra, azt gondoltam, gyorsan megtanulom majd az új taktikai elemeket, és szórom a gólokat. Ehhez képest hamar beláttam, hogy a hatvan százalékára sem vagyok képes annak, amit az edzőnk elvár tőlem. Az első idényem a tanulásra ment, számos nehéz pillanattal, rá kellett jönnöm, hogy ezen a szinten egy másodperc alatt is muszáj jól dönteni. Tényleg kemény időszak volt, és mivel Carlos Pastor rengeteget videózik és elemez, a tanulás sosem fejeződik be, mindig újabb és újabb elemeket kell begyakorolnunk.

– Lelkizős alkat?
– Annak tartom magam, emiatt mentáltrénerhez is járok. Sokat segít a gyengébb teljesítmény feldolgozásában. Sajnos, ha nem megy a játék, hajnali háromig-négyig forgolódom az ágyban, mire elalszom. De aztán másnap újra nekigyűröm magam a munkának, és csak arra gondolok, hogy a követező meccsen jobban teljesítsek.

– Mennyit számít, ha menyasszonya, Vivien is ott van a lelátón?
– Nagyon sokat. Szinte minden meccsemre kijön, igaz, a kiscsapatok ellen nem sokat lát a játékból, mert végig a többi lánnyal beszélget, de a lényeg a jelenléte. A vereségek után igyekszik felvidítani, tudja, mikor kell kicsit békén hagyni, és elég sok meccset megnéz velem.

– Hol ismerkedtek meg?
– Még Dunaújvárosban jöttünk össze, ő éppen ott úszott, ahol én kézilabdáztam. Miután abbahagyta a sportot, elvégezte a főiskolát, és azóta szerencsére mindig abban a városban vállal munkát, ahol játszom.

– Hol kérte meg a kezét?
– Visegrádon, a Dunakanyarban. Persze nem én lettem volna, ha nem viszek bele egy kis tréfát.Előtte ugyanis már kétszer letérdeltem elé, majd amikor azt hitte, eljött a nagy pillanat, közöltem, hogy ne érzékenyüljön el, csak tréfa volt. Harmadszorra már nem dőlt be, csak akkor hitte el, hogy megkérem a kezét, amikor előkerült a gyűrű.

– A közösségi médiára feltöltött fényképe alapján pedig hamarosan bővül a család.
– Vivit január huszonhatodikára írták ki, és úgy néz ki, kisfiunk születik majd.

– Választottak már nevet?
– Igen, és a „bűntársam” nagy örömére a Bence mellett döntöttünk.