Hajdu János: A magyar kézilabda stratégiája jó, azt kell követni

– Három hónap múlva kezdődik Magyarországon, Debrecenben a női junior-világbajnokság, amelyen önnek kellene vezetnie a csapatot, de egészségügyi okokból nem él e különleges lehetőséggel. Ennyire komolyak a szívpanaszai?
– Elég nagy stressz ért, méghozzá folyamatosan, és ennek megmaradtak bennem a nyomai. Természetesen tudom, hogy a felnőttválogatotté az elsőbbség, azt is, hogy a kluboknak is megvannak a maguk érdekei, én pedig a hazai vb-re készülő junior- válogatottért harcoltam. Mivel nem mindig eredményesen, ez nagyon megviselt. Ezért már a tavalyi Európa-bajnokság előtt ki akartam szállni, de akkor a játékosok szülei és a feleségem rábeszéltek, hogy ne hagyjam cserben a csapatot.

– Most tehát cserben hagyta?
– Egyre jobban feszített belül ez a helyzet, és most jött el az a pillanat, amikor már nem bírtam tovább. Jelzést küldött a szervezetem, egyébként is, hatvanöt évesen szerintem én vagyok a világ legöregebb utánpótlásedzője.

– Valóban, több mint negyven éve edzősködik…
– Egészen pontosan negyvenkettő. Változatos volt a szakmai pályám, egy nagy kézilabdakaland az egész, most pedig életem legjobb munkáját végezhetem: 64-65 tehetséges gyerekkel napi 3-4 órát foglalkozni a világ legnagyszerűbb dolga, hát még úgy, hogy pénzt is kapok érte.

– Majd erről is beszéljünk, de előbb elevenítsünk fel néhányat a kalandok közül! Egy világcsúcsot biztosan tart: fél éven belül senki más nem vezényelt női olimpiai elődöntőt és férfi vb-középdöntőt. A Magyar Kupa-győzelmet, az ázsiai BL-t, minden egyebet számítva, hogyan fest az összedzői sikerlistája?
– Ketté kell választanom a klubot és a válogatottat, két egészen más feladat, össze sem lehet őket hasonlítani. Az egyiknél hónapokon át dolgozhatsz, naponta több órát, te formálhatod a csapatot, a másiknál elképzelhető, hogy kis túlzással beleülsz a majdnem készbe, három jót húzol, cserélsz, és világbajnok vagy. Az Elektromosnál töltött hét év csodálatosan szép időszak volt, Magyar Kupa-győzelemmel, a bajnokságban a már akkor bombaerős Veszprém mögötti második, harmadik helyekkel. Engem ez „dobott meg” annyira szakmailag, hogy felfigyeltek rám, ezért kértek fel kapitánynak.

– Amiben első nekifutásra nem volt túl sok köszönet: a 2001-es vb-ről a norvégok, a 2002-es Eb-ről a svájciak elleni selejtezőrájátszásban maradt le a magyar válogatott, mindkétszer – ha már szívügy – infarktusos végjátékban. Első alkalommal a hazai 20–19 után idegenben, Altában az utolsó akciót 22–24-nél, emberelőnyben vezethette csapatunk, tehát a továbbjutásért támadott. Ön időt kért, részletesen elmondta, mit kellene tenni, majd egyik klasszisa éppen annak az ellenkezőjével kísérletezett, sikertelenül. El kell fogadni, hogy a játékos „csinálja” az edzőt?
– Azt hiszem, igen. Vannak fantasztikus tudású edzők, akik mégis névtelenek maradtak, mert nem értek el látványos eredményeket. Talán az NB II-ben vegetálnak, talán már abba is hagyták az egészet. És vannak szerencselovagok, akik a kezükbe kapnak egy kiváló keretet, két nagyon jó sorral, és BL-t nyernek. Elsősorban valóban a játékos minősít, az edző inkább a feltételekre lehet hatással, a maga korlátozott eszközeivel. Az első kapitányi időszakomra ezért sem szívesen emlékszem vissza. Egy viszonylag hosszú sikeres szakasz után azt várták tőlem, hogy megújítsam a válogatottat, amibe én nagy bátorsággal és nem elég rutinnal vágtam bele. Nyolc-kilenc új játékost hívtam be, gondolván, megvan az idő és a bizalom, négy év, ráérek. Hát nem volt négy évem, nem értem rá, hibásan mértem föl a helyzetet.

– Emellett egyetért azzal, hogy nem volt önnel az egyik legfőbb, ráadásul megtanulhatatlan edzői erény, a szerencse?
– Hát túl szerencsés nem voltam, az biztos. Vegyük csak a 2008-as pekingi olimpiát, amelyen a lányokkal érmet nyerhettünk volna, de Görbicz Anita még itthon leforrázta magát, Tóth Timi az elődöntőre belázasodott, Vérten Orsi megsérült. Második női kapitányi időszakomban, a 2013-as vb-negyeddöntőben, a brazilok ellen „Görbe” törött ujjal játszott – szegény, ha én voltam a kapitány, mindig megsérült –, mint ahogyan Nagy Laci is a 2009-es horvátországi vb-n.

– Amelyen azért így is hatodik lett a férfiválogatott, a 2013-as női vb negyeddöntőjében pedig kétszeri hosszabbításban kapott csak ki a későbbi világbajnok braziloktól. Megérjük még, hogy a lányok ilyen közel lesznek a vb-aranyérmeshez?
– Ha még egyszer a brazilok nyerik majd a vb-t, akkor lesz rá remény.

– Igazi „hajdus” válasz, mint ahogyan az a lépése is az volt, amint néhány nappal a pekingi olimpia rajtja előtt, már a helyszínen felajánlotta a lemondását. Komolyan gondolta, vagy csak a műsor része volt?
– Nagy ökör voltam. Életem első felnőtt-világversenyét pontosan megterveztem előre, tudósokkal, szakemberekkel konzultáltam sok mindenről, így az átállás nehézségeiről is. A nyolcórás időeltolódás miatt jóval a rajt előtt megérkeztünk Pekingbe, és belementem, hogy ott előkészületi meccset játsszunk Kazahsztánnal és Kínával. Az akklimatizációs szakasz közepén voltunk, ötvenszázalékos állapotban, Görbe a lelátón ült a megégett lábával. A kazahoknál talán egy 48 éves „öreglány” is játszott, amit a mieinktől láttam, annak alapján azt mondtam, esélytelenek vagyunk, és tényleg kiborultam. De nem baj, mert ezzel Görbét „becsaltam” a pályára, felvett egy két számmal nagyobb cipőt, hogy ne irritálja a lábát. Alig tudott menni, de beszállt a harcba. A nyitányon a svédeket hat góllal vertük, nélküle ez nem sikerült volna, aztán a brazilok ellen is megmentettük a döntetlent, a németek ellen pedig fordítottunk, és egy góllal nyertünk. Akkor éreztem, hogy ezek a lányok engem szeretnek.

– Az egygólos győzelemről sokan úgy tartják, az nem sportszakmai, hanem mentális, morális fölényből születik. Osztja ezt a nézetet?
– Szerintem ez hülyeség. Nagyon sokféle egygólos győzelem van, megtörténhet például, hogy nyolc góllal vezettél, onnan nyersz nagy nehezen eggyel. Ez milyen mentális fölény? Az igaz, hogy a hajrában racionálisnak kell lenni, a te erős pontjaidat és az ellenfél gyengéit keresni. A végjátékban elszenvedett vereségek nagyobb részének a pánik az oka. Aki ezt el tudja kerülni, sikeres lesz. Fiatalabb koromban én is többször pánikoltam, de később már nem.

– Pedig oka olykor lett volna rá, például amikor a két utolsó pekingi csoportmeccsen csapata kilenc góllal kapott ki az oroszoktól, tizeneggyel a koreaiaktól, és következett a bombaerős románok elleni negyeddöntő. Az ellenféltől aranyérmet vártak, Bukarestben már azt tervezgették, hogy majd aranygépet küldenek értük. Hogyan sikerült azt „eltéríteni”?
– Életem legjobb meccse volt. Persze nem előzmények nélkül. Be akartunk jutni a négy közé, mindent ennek rendeltünk alá. A koreai és orosz csoportmeccset is, azokkal sakkoztam. Azt mondtam, nekik megyünk, de ha látszik, hogy eredmény nélkül, nem halunk bele. A románokra viszont nagyon komolyan felkészültünk, a két kiváló segítőm, Imre Vili és Konkoly Csaba munkájának is köszönhetően. A lányok úgy hajtottak, mint az őrültek.

– A 2013-as női vb-n is előre kijelölte a csúcsmérkőzést, a spanyolok elleni nyolcaddöntőt, amelyet legjobb formáját hozva nyert meg a csapatunk.
– Igen, ugyanez volt a forgatókönyv.

– Csakhogy ezt követően a pekingi olimpián, majd a szerbiai vb-n is nyerhetőnek tűnő mérkőzést veszítettünk. Részben nem azért, mert a legfontosabbnak ítélt győzelem után tudat alatt többen úgy érezték, már elérték a célt?
– Nem, nem lélegeztünk fel, szerintem inkább újabb lendületet kaptunk. De ettől még lehet ebben a felvetésében valami. Viszont az is igaz, amit már korábban mondtam: a pekingi elődöntőre a még mindig nem százszázalékos Görbicz mellett a bombaformában lévő Vérten megsérült, Tóth Timi pedig megbetegedett. Bántott, hogy még így is megverhettük volna az oroszokat, a bronzmeccsen viszont a játékvezetők nem engedtek minket nyerni. Ilyen közel azóta sem voltunk olimpiai éremhez.

– Azért a negyedik hely is bravúrnak számított, különösen ahhoz képest, hogy kényszerből vállalta el a kapitányságot. 2008 januárjában együtt sétáltunk a norvégiai férfi Eb idején a trondheimi folyóparton, idilli környezetben, amikor megcsörrent a telefonja, és megtudta, hogy Németh András női kapitány lemondott. Mint szakmai igazgató, azt a feladatot kapta, hogy hirtelen, a márciusi olimpiai selejtezőre találjon egy kapitányt, vagy ugorjon be ön.
– Komolyan? Így, erre a szituációra nem is emlékszem, de arra persze igen, hogy szinte néhány nap alatt kellett a bukaresti selejtezőre felkészülni, arra már végképp nem maradt idő, hogy nekiálljunk kapitányt keresgetni. Úgyhogy vállaltam, pedig nem kis kockázat volt benne.

– Azért akkora mégsem, mint néhány évvel korábban a Közel-Keletre szerződni, és az ottani játékosokat a magyar iskola szerinti munkára fogni. Vagy ez fel sem vetődött?
– Az arab mentalitás nagyon változatos, országonként más és más. Kuvaitban és az Emírségekben amatőr műkedvelőkkel találkoztam, akik szerették a kézilabdát, de szenvedni nem tudtak érte. A szaúdiak viszont fantasztikusan, száz százalékkal edzettek, és a meccseket végigharcolták. Előbbieket három-négyszáz, utóbbiakat gyakran hétezer néző előtt. Szövetségi kapitányként és az egyik klub edzőjeként is dolgoztam velük, nagyszerű srácok voltak.

– Beszéljünk a magyar mentalitásról is. Annál is inkább, mert több játékosgenerációt edzett, és az elmúlt negyven esztendőben a világ akkorát fordult, mint korábban talán egy évszázad alatt. Ez mennyire hatott a munkakapcsolataira, a lehetőségeire?
– Nekem nagyon pozitívak a tapasztalataim. A felnőtteknél 2010-ig hihetetlen elszántságot, profizmust éreztem a játékosokon. Azt, hogy a kézilabda az életük, mindent megtesznek érte. Azokra a fiatalokra is csak jót mondhatok, akikkel manapság a NEKA (Nemzeti Kézilabda Akadémia – a szerk.) keretein belül dolgozom. Reggel hétkor már csillogó szemmel futnak, edzenek, és este nyolckor is képesek még figyelni.

– Akkor mégis szerencsés edző. De az általánossághoz képest nem túl idilli ez a kép? Mit szól ahhoz a vélekedéshez, hogy a magyar kézilabdában bizonyos tekintetben túl sok a pénz?
– Az anyagi feltételek minden korábbinál jobbak a sportágban, és ennek mi is az élvezői vagyunk, ez tény. Mint ahogyan az is, hogy nem egy olyan milliomosról hallottunk, aki lottón nyerte a vagyonát, és nem tudta kezelni a helyzetét, tönkrement, belebetegedett. Ez a veszély minket azért nem fenyeget. Az élsportban egyáltalán nem baj, ha van pénz, csak meg kell becsülni, úgy kell vigyázni rá, mintha a sajátunk lenne. A kézilabda stratégiája jó, azt kell követni.

– Mi a teendő a külföldiekkel? A játékosokkal, de az edzőkkel kapcsolatos véleményére is kíváncsi vagyok. Szabályozható, szabályozandó a számuk?
– Azért vagyok nehéz helyzetben, mert sokat dolgoztam külföldön, és engem sem migránsnak néztek, hanem elismert szakembernek. A célok határozzák meg a helyes választ. Nemzetközi sikerre törő klubcsapatnak világhírű játékosokkal kell felállnia, ez egyértelmű. Aki erről csak álmodozhat, annak erre nem szabad annyit áldoznia, a magyar első osztályú bajnokság alsó felében pedig legfeljebb egy-két légiósra lenne szükség. Az is hiba, ha tranzitállomás vagyunk dél és észak között, az is, ha a menedzserek megfáradt „bohócokat” sózhatnak rá egy-egy klubra. A játékosokra és az edzőkre is igaz: aki jobb a magyarnál, jöjjön, aki nem, az ne.

– A jó magyar játékosokat, a jövő klasszisait reményeink szerint nem kis részben éppen jelenlegi munkahelyén, a NEKA-n képzik. Páratlan reményekkel és lehetőségekkel indult útjára az intézmény – abba az irányba, azon célok felé halad, amelyekért létrehozták és fenntartják?
– Első szándékunk nem az volt, ami végül megvalósult. Mocsai Lajossal kezdetben úgy gondoltuk, hogy a legtehetségesebb 18 éves játékosokat kellene összegyűjtenünk, gyakorlatilag a magyar juniorválogatottat. Nem kapott elég támogatást az elképzelés, ezért aztán változott a terv. Ma 14 évesen vesszük fel a gyerekeket, és 18 évesen bocsátjuk ki őket. Ez nagyon jól szolgálja a tehetségek képzését, versenyeztetését, ezt az utánpótlás-válogatottak sikeres szereplésében lemérhetjük. A NEKA megalapításával egy nagyon hasznos rivalizálás is kialakult, a klubok is ontják a tehetségeket, egymást toljuk felfelé. Mi a tőlünk távozó tizennyolc éveseket még nem a felnőttválogatottságra, csak az NB I-re tudjuk felkészíteni, arra, hogy ott talajt fogjanak. Ezt a szerepet szerintem nagyon jól betöltjük. Az igazi álmunk pedig az, hogy a NEKA-nak felnőtt NB I-es csapata legyen. A lányoknál ez nem kivitelezhetetlen, ha Mosonmagyaróváron nyerünk, alanyi jogon feljutunk az első osztályba. Ez fantasztikus lenne egy 17-18 éves társaságtól.

– Elhiszem, de nincs itt némi ellentmondás? Felnőttcsapat működtetése, menedzselése feladata egy utánpótlásképző központnak?
– A feladatunk az, hogy értékeket teremtsünk, és a már meglévő értékeinket fejlesszük.

– Ezt még kockázatok és mellékhatások nélkül meri vállalni?
– Mindenképpen. Ez igazán a szívemnek való.