Siti Bea: Még nem állok készen a kapitányi feladatra

– Nehéz volt ismét belevágni a munkába?
Siti Bea: – Jól jött az egy hónapos pihenő, amikor ki tudtam kapcsolni, fel tudtam töltődni az új szezonra. A válogatott hét után, amikor visszajöttünk, és a klubbal még két hétig folytattuk a munkát, sok év után most éreztem először, hogy hosszú volt az évad.
Siti Eszter: – Nekem a bajnokság után is volt némi pihenőm, mielőtt elkezdtünk volna egy kis előalapozást, utána meg jött a tényleges szünet, amely a közös nyaralással együtt elég volt, hogy feltöltődjek a szezon kezdetére.

– Újabb szezont kezd el, ez már a második lesz a visszatérése óta. Mikor érezte úgy a három év szünet alatt, hogy hiányzik a kézilabda?
S. E.: – Ez állandó gondolat volt bennem, lehet, kicsit korán hagytam abba a játékot, úgy éreztem, befejezetlen a történet. Kétezer-kilencben besokalltam mind testileg, mind lelkileg, de utána újra megjött a kedvem. Persze folyamatosan mozogtam valamit, az újrakezdés előtti utolsó idényben már gyerekek mellett edzősködtem, és volt, hogy én is beálltam.
S. B.: – Kívülről úgy tűnt, hogy volt egy pillanat, amely lökést adott a döntéshez.
S. E.: – Az már tényleg csak az utolsó lökés volt, a gondolat előbb megérett bennem. A Fehérvár edzőmeccset játszott az angol válogatottal Londonban, hát elkísértem. Sokan kidőltek a sorból, én pedig azt mondtam Konkoly Csabának, ha kell, a szélen még elfutkosom. Tehát az egész elég viccesen kezdődött, de utána elintézték, hogy legyen szerződésem.

– Bea, az Ön fejében sohasem fordult meg a visszatérés?
S. B.: – Nem, én tényleg úgy fejeztem be a pályafutásomat, hogy annak pont került a végére. Fel sem vetődött bennem, hogy visszatérjek vagy esetleg alacsonyabb szinten folytassam, számomra a kézilabda nem ezt jelenti. Eleve tervezett volt nálam a befejezés, csak egy sérülés három-négy hónappal előrehozta. Már a szezon előtt úgy beszéltem meg a vezetőkkel, hogy az lesz az utolsó idény, amikor azt éreztem, hogy a magamtól elvárt szintet még tudom teljesíteni. Én nem tudtam volna azt megcsinálni, mint a húgi, benne volt egy hiányérzet, ami a folytatásra ösztönözte.

– Most mindketten a Fehérvárnál dolgoznak, ha más szerepkörben is. Nem akartak soha a pályafutásuk alatt egy csapatban játszani?
S. B.: – Én úgy voltam vele, mivel azonos poszton szerepeltünk, nem akartuk volna egymás kenyerét enni. Más időpontokban értünk el a karrierünkben bizonyos pontokat, gondolok például a külföldre szerződésre. Nekem nem hiányzott, hogy nem voltunk csapattársak, de a válogatottban jó élmény volt együtt játszani.

– Sokszor arra sem volt példa.
S. B.: – Nem, egyedül a romániai Európa-bajnokságon szerepeltünk együtt.
S. E.: – Meg az olaszországi világbajnokságon.
S. B.: – Igen, bár én arra nem emlékszem vissza annyira szívesen.

– Volt emlékezetes egymás elleni meccsük?
S. E.: – Az volt... Én talán lazábban kezeltem ezeket. Egyszer a Dunaújváros ellen játszottunk, amikor kapott tőlem egy pofont, ami rosszulesett neki.
S. B.: – Volt egy Vác-meccsünk is, amikor mindkét csapat bénázott, és egy nagyon éles találkozó kerekedett belőle, pedig a Dunaújvárosnak simán nyernie kellett volna. A végjátékban volt egy helyzet, amikor muszáj volt szabálytalanul is megállítanom, talán ez volt az a két emlékezetes eset, amikor testi kontaktusba kerültünk. De én később sem éreztem magam jól ezeken a bajnokikon, a sikernek sem tudtam felhőtlenül örülni, ha pedig kikaptunk, azt még rosszabbul éltem meg.
S. E.: – Ez azért nem történt meg olyan sűrűn...
S. B.: – Szerencsére!

– Eszter, ha jól tudom, közben Ön is elkezdte az edzősködést a fehérvári utánpótlásban. Mennyire igényel ez a szerep más gondolkodást?
S. E.: – Mindig könnyebb a pályán belül lenni, mint kívül. Persze próbáljuk felkészíteni a játékosokat a rájuk váró feladatra, szituációkra, de van egy pont, amikor már tehetetlenek vagyunk.
S. B.: – A játékos dolga tényleg egyszerűbb, persze a pályafutásom alatt nem így gondoltam. A játékosnak sem egyszerű feldolgozni a csalódást, de még mindig könnyebb, mint edzőként, vezetőként megélni. Az edző sokkal többet foglalkozik a kézilabdával, amikor felkészül egy-egy gyakorlásra, majd utána kiértékeli azt vagy éppen a versenyszezonban elemzi a találkozókat. A kluboknál általában eléggé vegyesek a keretek, tudni kell kezelni a játékosok ügyes-bajos dolgait.

– Egyértelmű volt, hogy nem vállalja el a női válogatott kapitányi posztját?
S. B.: – Az első pillanattól fogva úgy gondoltam, nekem ehhez még sokat kell tanulnom. Lehet, hogy ez olyan kérdés, mint az anyaság, hogy hiába készül rá valaki, amíg nem szül gyereket, nem tudja elképzelni, milyen. De valahol úgy éreztem, még nem állok készen a válogatott kapitányi feladatra. Még sok mindent meg kell élnem hozzá, hogy ezt a feladatot jól tudjam végezni. Nem biztos, hogy valaha lesz ilyen lehetőségem, de eddig mindig a másodedzőre jellemző kiegészítő szerepkört kellett vinnem. Ehhez már megvan a tudásom és a rutinom, de vezérfonalat vinni még korainak éreztem. Abban sem vagyok biztos, hogy felnőttcsapatnál kellene kezdenem vezetőedzőként. Igyekszem folyamatosan fejleszteni magam, és beépíteni, amit akár a válogatottnál KEB-től (Karl Erik Böhn – a szerk.), vagy itt, Fehérváron Paltól (Pal Oldrup Jensen) tanulhatok, hogy aztán kialakítsam a saját filozófiámat.

– Eszter, végleges, hogy most már Ön is az edzői pálya felé indul el?
S. E.: – Amikor abbahagytam, úgy voltam vele, semmivel sem szeretnék foglalkozni, ami a kézilabdával kapcsolatos, de most úgy tűnik, ha kis kerülővel, de én is visszaérkeztem ebbe a közegbe, és edzőként szeretném magam tovább képezni.

– Játékosként még hány szezon van hátra?
S. E.: – Ez az utolsó, amit elkezdek, ez biztos!

– Nem volt furcsa, hogy Bea tulajdonképpen a főnöke lett a csapatban?
S. E.: – Nekem ez nem volt különös. Vagyunk olyan kapcsolatban, hogy mint minden mást, ezt is kezelni tudjuk. Alapvetően ismer, tudja, mikor milyen állapotban lehetek a pályán, én pedig tisztában vagyok vele, ő hogyan gondolkodik.
S. B.: – Nem csináltunk nagy ügyet belőle. Tényleg nyitott könyv a másik, kiskorunk óta ismerjük egymás gondolatait. Ha látom rajta, fáradtabb, lehet, hogy őt nem fogom noszogatni, mint mondjuk egy fiatalabb játékost. De nem azért, mert a testvérem, hanem azért, mert tudom, hogy más helyzetben van. Akadnak olyan pillanatok, amikor nem kell ahhoz semmit sem kimondani, hogy tudjuk, mit akar a másik.

– A válogatottnál és a Fehérvárnál is norvég edző dolgozik. Megfogalmazható, hogy mit adtak hozzá a hazai kézilabdához?
S. B.: – Nekem a legnagyobb különbséget az jelenti a norvég vonalban, hogy a játékosokat felelősséggel bevonják a közös munkába. Megvan, hogy az edző mit szeretne látni a játékostól, de kérjük tőlük a pluszokat, észrevételeket, mindent interaktív módon beszélünk meg. Ez az elmélet része, fizikai felkészítésben elég tudatosan alkalmazzák a terhelés és pihenés arányát. Nagyon rövid, egy hét-tíz nap az az időszak, amíg teljes pihenőt kapnak a játékosok. Van egy periódus, amíg nem használják a labdát, de a fizikai munka ezalatt is zajlik.
S. E.: – A mentális részt emelném még ki, a pozitív szemléletet. Nagyobb demokráciát hagynak, de elvárás is párosul mellé. Dániai tapasztalatom alapján is mondhatom, hogy kevesebb edzés van, de máshogy van elosztva, és a fizikum ugyanúgy meglesz tőle.

– Otthon mennyire kerül szóba egymás között a kézilabda?
S. B.: – Vannak pillanatok, amikor előkerül, de nem az van, hogy leülünk, és elkezdünk figurákat rajzolgatni. Egy-egy meccs utáni pihenő délelőtt során még előfordul, hogy megbeszélünk bizonyos szituációkat, de nem ez tölti ki teljesen az életünket.

– Kikérték egymás tanácsát a pályafutásuk során?
S. E.: – Mindkettőnknek megvolt a határozott elképzelése, nem nagyon befolyásoltuk a másikat.
S. B.: – Megvolt a véleményünk, ha a másik igényelte. De úgy is neveltettek minket, hogy mindig szabadon dönthettünk, nem akartak semmit ránk kényszeríteni. Volt, hogy megosztottuk, a másik helyett mit csinálnánk, de a döntést mindenki természetesen maga hozta meg.

– Bea, mennyire volt nehezen összeegyeztethető az anyaság az edzősködéssel?
S. B.: – Eleinte valóban kemény volt, most már, hogy a Zita is idősebb, nem igényel huszonnégy órás figyelmet. Az a nehéz, hogy míg reggel anya vagyok, addig itt a pályán már edző, később egy megbeszélésen megint más szerepet kell betöltenem. A délutáni edzésen megint edző, aztán este újra anya, majd végiggondolom a másnapi feladataimat, és kezdődik minden előlről. Hogy megváltoztatott-e az anyaság? Biztosan. Szeretném, ha azt éreznék az emberek, hogy bármivel fordulhatnak hozzám. Pozitív embernek tartom magam, bár magammal szemben sokszor maximalistább vagyok, a párom szokta mondani, hogy jobban kéne hinnem a képességeimben.

– Szeretné, ha a kislánya is kézilabdázna?
S. B.: – Nem feltétlenül, az a fontos, hogy valamit mozogjon. Persze már a kiskorától kezdve imádja a pályát, fel-alá rohangál rajta, később előkerül egy öltözőből, ahol a lányokkal beszélgetett előtte. A pálya valamilyen szinten az otthona, az apukájától, aki jól cunderezett, pedig már megtanulta, hogyan csavarja a labdát. Máskor a játékbabáinak már diktálja a feladatokat... De nem erőltetünk semmit, a lényeg, hogy szeresse a sportot.