Virágos esztergapad, villanó bicska, olimpiai 5. hely kísérte a bringás Orczán László pályáját

Krimivel indult a visszaszámlálás egy évvel az 1936-os berlini olimpia előtt a magyar kerékpársportban. A Millenárison rendezett ötnapos viadal utolsó előtti felvonásán, 1935. július 19-én összeszólalkozott a tribün alatt Orczán László, a Törekvés klasszisa és klubtársa, Liszkay István (nem sokkal korábban a két fél lovagiasnak nem mondható párharcot vívott az aznapi kilencedik hajrában), nézeteltérésük a versenyzők és nézők részvételével tettlegességig fajult. Olyannyira, hogy az öltözőfolyosón a nagy tumultusban valaki megszúrta Orczánt és a Postás nagymenőjét, Pelvássy Ferencet. Noha akadt sajtóorgánum, amely hörgésről, életveszélyről számolt be, valójában egyikük sem szenvedett súlyos sérülést: Pelvássynak a kezét, Orczánnak az oldalát vágta meg a penge – előbbi másnap már versenyzett, utóbbi ellenben nem ülhetett nyeregbe.

„Mondom, régi bicskás volt. (…) Nem fogta meg a kés nyelét, régi bicskás nem teszi, mert akkor az illető kész, vége, kampec. Belemegy a bicska, emberölés... Brrr!... Ahelyett a régi bicskás magát a kést fogta meg, csak a hegyénél hagyja szabadon két centire, szúr és felszántja a bőrt meg a húst. Könnyű testi sértés…” – villantotta fel az élet és a halál mezsgyéjét a február 5-én 110 éve született Orczán, az 1930-as évek kitűnő kerekese.

A folytatás sem alakult jól. Az augusztusi brüsszeli világbajnokságon a repülőversenyen indult és a középdöntős szereplést kiharcolva megkísérelhette a négy közé jutást. Dán és brit vetélytársát megelőzve jó másfél géphossz előnnyel, a nap legjobb kétszáz méterével (12.6 mp) elsőnek gurult át a célon, Kirchknopf Ferenc szövetségi elnök rögvest repült hozzá gratulálni, átölelni – mire az egyik dán bíró közölte: legyezés (váratlan kormányzási manőver a véghajrában, amelynek célja az ellenfél megijesztése) miatt kizárják Orczánt. Az örömkönnyeket hullató 23 éves bringás arca halálsápadtra váltott, az ájulás kerülgette; Kirchknopf fellebbezett, tárgyalt, érvelt, vitatkozott – mindhiába. Pedig másnap megszülethetett volna az első magyar világbajnoki érem.

És még mindig nem volt vége...

Az Orczán, Pelvássy duót kizárták a Szent István napi ötvenkörös párosviadalon. Az indok: Orczán legyezett – holott előtte őt szorították le a homokra, és csak vissza akart jutni a betonra. Pelvássy indulatosan csapott a zsűriasztalra: „Hát, ha az urak ilyen igazságtalanok velünk szemben, akkor mi nem indulunk el az osztrák–magyaron!” A főtitkárnak több sem kellett, ingerülten odakiabálta nekik, nincs is szükség rájuk, egy másik szövetségi alkalmazott ugyanezen a véleményen volt. A két áldozat ezek után dacos maradt és tényleg nem mentek el az augusztus 24-i tizennyolcadik osztrák–magyar viadalra. Persze fegyelmit indítottak ellenük, de csak három hónap után, novemberben szülte meg az ítéletet a szövetség (MKSZ), a döntés így szólt: 1936. május 31-ig nem vehetnek részt nyilvános versenyen, valamint 1937. december 31-ig nem képviselhetik Magyarország színeit a válogatott fellépésein.

Nem nehéz kitalálni, utóbbi kitétel miatt az olimpiai szerepléstől is elestek volna, ám az MKSZ nem hajtotta végre az öngyilkosságot (nem nélkülözhette őket). Mindketten ott lehettek Berlinben, sőt, Orczán éremre hajtott az 1000 méteres állórajtos versenyszámban. Ezúttal pozitív élményekből meríthetett erőt, hiszen júniusban meghívták Dániába a világhírű, újonnan átalakított Ordrup-pályán tartandó versenysorozatra, júliusban pedig amatőr betonpálya-világrekordot (1:12.4 perc) állított fel a Millenárison. Ugyanakkor egyenkénti indítású műfajról lévén szó nem kedvezett neki, hogy már negyedikként rajthoz kellett állnia az olimpián, minden nagy rivális később következett.

Beszámítva a gyorsabb fapálya adottságait, Orczán 1:12 percen belüli eredményben gondolkodott, ehelyett tekert kerek 1:14-et, amit rossz rajtjának is betudhatott. A Nemzeti Sport úgy fogalmazott, hogy „indítója a pisztolylövésre rézsút taszította ki a vonaltól és így már indulásnál értékes tizedmásodperceket veszített”, ugyanakkor a Sporthírlap idézte Steiner Rezső szövetségi kapitányt, aki szerint Orczán saját magát hibáztathatja. Úgy vélte, Orczán Koppenhágában „a kilökéses rajtrendszert szokta meg s nem a nálunk is gyakorlatban lévő helyből való indulást. Orczán várta ezt a kilökést a rajtnál, s mert ez a kezdeti lendület elmaradt, majdnem felbukott.”

Nagyjából egy másodpercet veszíthetett emiatt (a lába is kiugrott a klipszből), ezt figyelembe véve az aranyat megnyerő holland Arie van Vliet mögött megszerezhette volna az ezüstöt. Ehelyett az ötödik helyen végzett, és máig várunk a magyar kerékpársport első dobogós helyezésére...

Első nagy sikerét egyébként 19 éves korában, 1931-ben aratta Orczán, holott csak 1930-tól mondhatta magát első osztályú bringásnak. Az összetett hosszútávú országos bajnokságon diadalmaskodott (háromszor a Budapest–Ács–Budapest, egyszer a Budapest–Lepsény–Budapest útvonalat kellett letudni), aminek köszönhetően nagy terjedelemeben foglalkozott vele a Sporthírlap. A MÁV északi főműhelyében esztergályosként dolgozó ifjú klasszis elárulta, hogy nyolcévesen már biciklitulajdonosnak mondhatta magát: „Két öreg futball-labdát, amit magam tákoltam össze, »jó áron« eladtam, azután a szüleimtől is kaptam egy kis pénzt, és így vettem egy kerékpárt.” A hirtelen jött bajnoki sikeren kívül említsük meg az 1933-ban rendezett Tour de Hongrie-t, amelyen a harmadik helyet csípte el, egyúttal a magyar A-csapat tagjaként győzelmet is ünnepelhetett. Munkatársai nem mindennapi módon ismerték el teljesítményét. A verseny után először a műhelybe lépve virágokkal feldíszítve várta az esztergapadja, előtte a következő felirattal: „A Tour de Hongrie-n aratott győzelméért elismerésül Lacikának. A kollégák.”

Nos, Lacika pályafutása nemhogy lendületet nem kapott, végérvényesen meg is tört, így a nemzetközi berobbanásról szőtt álmai sem valósultak meg. Az egyik elnökségi taggal szemben tanúsított magatartása miatt 1936 októberében 1937. június 1-jéig eltiltották, hogy aztán dacból megszerezze negyedik, egyúttal utolsó bajnoki címét (az elsőt és egyetlent repülőversenyben). A következő évben csak augusztusban indult először fajsúlyos megméretésen, 1939-ben pedig – 27 évesen – eltűnt a pályákról és az országútról.

„Egy szép napon eltűnt a süllyesztőben. Megnősült. A családi élet örömei hűtlenné tették a sporttal szemben” – összegzett 1940 áprilisában a Nemzeti Sport cikkírója, aki előtt Orczán még elhúzta a mézesmadzagot: „Úgy látszik, nem bírom tovább. A feleségem beleegyezett, hogy újra magamra ölthessem a »repülőmezt«. Úgy érzem, nem vagyok még elég öreg ahhoz, hogy visszavonuljak. (...) Az elért siker sem a hiúság legyezője, hanem fajtánk kiválóságának hirdetője. Félreállni tehát az útból akkor, amikor még hasznára lehetünk az országnak, sok tekintetben hason­lít a katonaszökevény bűnéhez. Ezt a bűntudatot akarom eltakarítani most magamból.”

Nos, mégsem tért vissza, de nem szakadt el a sporttól. Hosszú időn át kerékpárüzletet és -műhelyt működtetett a Garay téren, gyorskorcsolya-versenybíróként ténykedett, még az 1980-as években is sokszor hangoztatta a magyar kerékpársport hiányosságait célkeresztbe helyező kritikus véleményét.