Kerékpár: A „csömöri havasokból” a Stelvióig – Valter Attila

– Így néhány nap elteltével hogyan emlékszik vissza erre az elképesztő három hétre?
– Most már tudom, két részre kell osztani az eddigi pályafutásomat: van ez a Giro, és van a minden más kategória. Egy ilyen háromhetes viadal tényleg semmi máshoz sem fogható, teljesen egyedi műfaj, egy új szint, amire csak a verseny második felében ébred rá az ember igazán. Az utolsó hét már kegyetlen volt, de így néhány nap elteltével máris azt mondom, nagyon élveztem az egészet, rengeteget tanultam, jól éreztem magam és büszkén jöttem haza, mert láttam egyrészt hogy jól ment, másrészt hogy miben tudok még fejlődni. Kicsit kettős érzésem van, mert amilyen távolinak tűnik az élmezőny, egyszersmind olyan közeli is. De összességében életem legnagyobb élménye, főleg, hogy bebizonyosodott, fekszenek ezek a háromhetesek – már most várom a következőt, és azon gondolkozom, hogyan lehetne jobban csinálni!

– Mi volt az eredeti terv, és ehhez képest hogyan alakult a versenye menet közben?
– A verseny előtt nem gondolkodtam összetett helyezésben, hiszen eleve nem is tudtam, pontosan mire készüljek, hogyan reagál majd a szervezetem erre a három hétre. A csapatom se helyezett rám nyomást, főleg így, hogy először indultam ekkora versenyen: elsődlegesen tanulni hoztak ide, illetve hogy segítsem Ilnur Zakarint, aki annak ellenére indult az összetettért, hogy a Tour de France-ot bukás és bordatörés miatt fel kellett adnia, és még a Girón is fájt az oldala. De már látom, hogy alapvetően kétféle versenyző létezik: aki eleve úgy készül, hogy rámegy majd az összetettre, illetve akinek evés közben jön meg az étvágy, mint nekem is – de nyugodtan mondhatnám a végső győztes Tao Geoghegan Hartot is, aki abszolút ugyanez a kategória. Nálam is az volt, hogy a kezdeti nehézségek után egyre jobban ment, míg egyszer csak azt vettem észre, már a top húsz is elérhető közelségbe került. Aztán a mezőny nagyon bekeményített – főleg, miután két csapatnak is ki kellett szállnia a vírus miatt, és mindenki úgy ment, mintha nem lenne holnap –, így a húszba kerülés nem jött össze, de abszolút nincs hiányérzetem így sem.

– Így visszagondolva mennyire gyorsan – vagy épp lassan – telt el ez a három hét?
– Mindenki azt mondogatta, olyan gyorsan elment – hát, nekem ezzel szemben úgy tűnt, mintha egy év lett volna... Ha visszagondolok az összes hotelre, ahol aludtunk, az összes transzferre a rajt- és célvárosokba, akkor az Etna a harmadik szakaszon mintha tavaly lett volna. A második héten kezdtem igazán átérezni ennek a súlyát, amikor már túl voltunk kilenc-tíz szakaszon, erre ott volt a tudat, hogy még így is több van hátra, mint amit eddig végigcsináltunk. Szóval így elsőre brutálisan hosszú volt, és hiába gondoltam, hogy fejben nem okoz majd problémát, nagyon nehéz volt. Főleg, hogy előtte a vírus miatt fél évig otthon ült az ember... Az sem egyszerű, hogy három hétig egy szót sem szólsz az anyanyelveden, legfeljebb ha hazatelefonálsz – de a végére már annyira fáradt voltam, hogy telefonálni sem bírtam, még a páromnak se...

– Az egyik legemlékezetesebb momentum a 19. etapon történt versenyzősztrájk volt, ami után a szervezők engedtek a nyomásnak és lerövidítették a szakaszt. Lapunknak aznap azt mondta, „kész cirkusz” volt, ami történt, elmesélné most bővebben, hogyan élte meg ezt a nem mindennapi szituációt?
– Ha a szívemre teszem a kezem, mindkét fél részéről hiányzott a kompromisszumkészség. Értjük, hogy rendezők nélkül nincs verseny – és tényleg le a kalappal előttük, hogy egy ilyen évben így végigcsinálták az egészet –, ugyanakkor versenyzők nélkül sincs. Mégiscsak mi vagyunk a középpontban, és mi álltunk ott több mint százan a zuhogó esőben összezsúfolva egy hatszor hatos kis sátor alatt – természetesen a járványelőírásokat maradéktalanul betartva... –, miközben a legrosszabbra készültünk: egy kétszázhatvan kilométeres, totálisan értelmetlen sík szakaszra, ilyen időben, amiből százat nem is adott volna a tévé. Egyáltalán nem volt szimpatikus, hogy a versenyigazgató még csak nem is hajlott semmifél párbeszédre, annál nagyobb öröm volt, és örök élmény, hogy amikor megtudtuk, eredménye lett a tiltakozásunknak, mindenki ujjongásban tört ki, felszálltunk a buszokra, aztán letekertük a maradék rövidített útvonalat, ami után még izgalmasabb lett a verseny hátralévő része.

– Mik a legfontosabb tapasztalatai ennek a három hétnek?
– A legfontosabb talán, hogy megtanultam, a szervezetem hogyan viselkedik egy ilyen hosszú verseny alatt – például ezért tudtam talpra állni és a top tízben végezni az utolsó előtti szakaszon egy komoly megrogyás után. Sokat fejlődtem a mezőnyben való tekerésben és az önbizalmam is megnőtt – lehet, ha van még egy mezőnyszakasz, akár még jobban is tudtam volna menni. Kiderült az is, az erőnlétemmel nincs gond, ugyanakkor az erőmet sokkal hatékonyabban is lehetett volna használni.

– Mit üzen a fiatal magyar versenyzőknek, mint az új példaképük?
– Azt, hogy aki elkerüli a kifogásokat, és mindent megtesz az álmaiért, az igenis eljuthat a céljáig – mint ahogy én is eljutottam a „csömöri havasokból” a Stelvióig! Lehet ezen nevetni, de tényleg így van... Nem szabad azt gondolni, hogy csak azért, mert magyarok vagyunk, és nincs több tucat nagy versenyzőnk, nekünk nincs keresnivalónk a legjobbak között! Itt van előttünk a szlovénok példája, meggyőződésem, mi is el tudunk jutni oda, ahova ők – akár rövid idő alatt is...