Életműdíj visszaigazolásként – 75 esztendős Gulyás László

– Azt nem kérdezem, számítottál-e ilyen ovációra, mert ehhez foghatót talán még senki sem kapott. Azt viszont egy ideje érzem, látom, hogy vágysz a megerősítésre, a visszaigazolásra – ez megtette annak?
– Nagyon is. Miután eltávolodtam a rádiótól, a televíziótól, úgy voltam vele, biztos nem kellek már senkinek, erre jött ez a díj, ez az ünneplés. Persze, hogy nem számítottam rá, de nagyon jólesett. A sírás fojtogatott, nem is tudtam úgy beszélni, ahogy szerettem volna, ahogy szoktam.

– A rutinhiány nem lehetett ennek az oka, hiszen édesapád, Gulyás Gyula gyerekeként némi túlzással sportriporternek születtél. Lett volna egyáltalán más választásod?
– Igen, régész akartam lenni. De az a magas, vékony, állítólag jóképű, mosolygós fiatalember sok mással törődött, mint az egyetemi felvételivel. Ami így aztán nem is sikerült. Édesapámtól egyszer és egyetlen segítséget kaptam, felvettek külsősnek a Magyar Hírlaphoz, onnan szerződtetett az MTI. Emlékszem a szituációra, a Hírlapnál éppen szőlőt ettünk, amikor a távirati irodától megérkezett a legendás Morvay Tihamér, és azt mondta, mit szórakoztok, ez pohárból sokkal egyszerűbb. Erős kezdés volt. Az is, amikor az MTI-nél húsz kérdést tettek elém, tizenkilencre tudtam válaszolni, és iszonyatos leszúrást kaptam, amiért a cselgáncshoz nem értek. A régészkedésről onnantól végleg lemondhattam. Viszont szereztem két diplomát, és bár eleinte a nyelvekkel is megküzdöttem, aztán jó barátságba kerültem velük. És azok is velem.

– Édesapád, Gulyás Gyula egy évvel volt fiatalabb Szepesi Györgynél, az 1948-as londoni olimpiáról ketten közvetítettek. Lehetett volna akár ő Szepesi?
– Ezen sohasem gondolkodtam. Nem is nagyon beszélgettünk mi erről. Később, felnőttként aztán már éreztem, miért próbált megóvni engem ettől a hivatástól.

– Vagy a szakma, vagy a közeg, de valami nagyon embert próbáló lehetett, elég csak Szőnyi Jánosra, Knézy Jenőre, Gyulai Istvánra gondolni. Csupa életerőtől duzzadó, kiugróan tehetséges ember, mégis mindannyian elmentek, fiatalon. Te minek köszönheted, hogy ilyen fizikai, lelki, mentális állapotban köszönt rád a hetvenöt?
– Sokat köszönhetek azoknak, akik idézőjelben elvittek a televíziótól, rádiózhattam, újságot írhattam, a Juventus Rádió főszerkesztője lehettem. Úgy érzem, az a tévés közeg nem is fogadott be engem. Igaz, én sem a baráti társaságot láttam és kerestem a szerkesztőségekben, hanem a munkakapcsolatot. Másrészt sohasem voltam könnyű ember, sokat morogtam, sokat elégedetlenkedtem. Amúgy is nehezen barátkozó típus vagyok, három-négy olyan barátom van, akikkel évtizedek óta jóban-rosszban kitartunk egymás mellett. Kettővel közülük 1956. szeptember elseje óta.

– Akkor mentél első általánosba?
– Igen, és gimnáziumban is egy osztályba jártunk. A másik ilyen barátom a gyerekem testnevelő tanára, akivel az első pillanatban elkezdtünk beszélgetni a horgászatról, a sportról – onnantól a fiammal nem volt gond. Az ismert sportolók között viszont nincs igazi barátom, és ezt tudatosan alakítottam így. Mert ha lenne, el kellett volna mondanom róla, ha gyengébb teljesítményt nyújtott, azt pedig nem akartam, hogy a fejemhez vághassa, bezzeg, akkor jó voltam, amikor fizettem a sörödet.

– Ha klasszis sportoló barátod nincs is, benősülték a kosárlabdázásba, ráadásul minden idők egyik legkiválóbb játékosát, Beloberk Évát vetted feleségül. Az ő esetében hogyan oldottad meg a fenti dilemmát?
– Valahogy meg kellett, mert nemegy mérkőzését közvetítettem. Szolnokon egyszer előfordult, hogy tíz kísérletből egyet dobott be, és azt mondtam, le kellene már cserélni. Felejthetetlen élmény volt, de nem tehettem mást. Szerencsére ő is belátta.

– 1985 pályafutásod talán legemlékezetesebb éve lehetett, két okból is. Az egyik, hogy „megnyerted” a Videoton UEFA-kupa-menetelését. Megszolgált, megelőlegezett bizalom volt, vagy éppen ellenkezőleg, a Vidiben nem bízott senki?
– Az első meccset, a Dukla Praha ellen még Jenő (Knézy) közvetítette, onnantól Radnai (Radnai János, a sportosztály vezetője) rám testálta a feladatot, és rám is ragadt, mint a méz a cipőtalpra. A mai napig nagyon jó viszonyban vagyok azokkal a játékosokkal. Amikor Szabó József négy gólt szerzett a Partizan Beograd ellen, önkéntelenül felkiáltottam, Szabó, te szobrot kapsz Székesfehérváron, Józsi pedig még most is úgy köszöntött a névnapomon, hogy boldog névnapot kíván a szobor. Azért is ritka kivétel ez, mert a futballisták egyébként mások, mindig is éreztem a fenntartásukat, nem is velem, hanem a szakmánkkal szemben.

– Ugyancsak 1985-höz köthető az a közvetítésed, amelyért a legtöbb bírálatot kaptad: a Heysel-tragédia, a brüsszeli Juventus–Liverpool labdarúgó BEK-döntő. A két szurkolótábor összecsapása, az angolok támadása harminckilenc halálos áldozatot követelt, a lelátó csatatérre hasonlított, te pedig a döbbenetes, megrázó képsorok ellenére visszaadtad a szót a stúdiónak. Mai eszeddel, tapasztalatoddal hibáztál? Tehettél volna többet?
– Nem. Tehetetlenül vergődtünk. Nem volt még internet, amiből ömlött volna az információ. Egy jugoszláv kolléga a kezével ötöt mutatott, mármint, hogy öt a halottak száma, az UEFA (az Európai Labdarúgó-szövetség) illetékeseitől pedig csak egy A4-es papírt kaptunk, amin az állt, hogy a végrehajtó bizottság ülésezik. Ennyit közöltek velünk, nem többet. Ilyen helyzetben találgatni tilos. Emellett BEK-döntőre készültünk, nem arra, hogy itt majd emberek halnak meg.

– Ugyancsak meghatározó, de már személyes élményem veled kapcsolatban az 1995-ös izlandi férfi kézilabda-világbajnokság, amelyen csapatunk a Tunéziától elszenvedett vereséggel már a csoportkörben kiesett. Melletted álltam, így pontosan láttam, hiába próbáltad titkolni, hogy sírsz. Remegett a szád, könnyes volt a szemed. Minden magyar kudarc ennyire megviselt, vagy ez különleges alkalom volt?

– A kudarcokhoz, a váratlan vereségekhez nem lehet hozzászokni. A legesélytelenebb magyar csapat mérkőzése előtt is úgy ülsz le közvetíteni, hogy nyerünk. Mi nyerünk, többes szám első személyben. Azon az izlandi vb-n Kaló Sanyi volt a szövetségi kapitány, ismertem a tragédiáját, néhány hónappal korábban, autóbalesetben halt meg a fia. Kicsit bele is éltem magam a helyzetébe, szerintem ezért pityeredtem el. De nem sírtam naponta. Úgy emlékszem, legközelebb Kiss Balázs atlantai győzelmét könnyeztem meg, ez volt az első magyar olimpiai bajnoki cím, amit közvetíthettem.

– Negyvenhat éves voltál, nem sietted el.
– Nem rajtam múlt. Ahogy futball-vb-n sem juthattam a magyar válogatott mérkőzéseinek közelébe sem, úgy az olimpiákon is sajátos feladatokat kaptam. 1988-ban az ökölvívás mellett összefoglalókat készítettem, 1992-ben minden kerékpárversenyt megnyertem, ezek mellé jött egy-egy kézilabda.

– Valóban, elsősorban a kézilabdával és a vívással azonosítanak, feleséged, mint említettük, több százszoros válogatott kosárlabdázó. Hogy lett mindezek után Ábel fiad első osztályú vízipólós?
– Egy balatoni nyaraláson kimentünk csónakkal a mély vízbe, bedobtam Ábelnek egy labdát, ő pedig az első mozdulatával hanyatt feküdt és visszadobta. Azonnal látszott, hogy érzi ezt a játékot. Aztán ifi Európa-bajnok lett.

– Laza, könnyed fazonnak tűnsz, de a reggeli futások alkalmával tapasztalhattam a fanatizmusodat. A szakmában mennyire jellemez ez a most vagy soha, de inkább most hozzáállás? 
– Mind az öt kontinensen futottam, erre büszke vagyok. Az embernek kell, hogy legyen annyi tartása, önbecsülése, hogy akkor is teljesíti a napi adagot, ha éppen nem esik igazán jól. Hiszen magáért, a saját egészségéért teszi. A szakmánkban pedig az utóbbi időben lettem magammal szemben maximalista, ami óriási hiba. De olyan gyönyörűen ment egy ideig felfelé a szekér, eszembe sem jutott, hogy másként is lehet. Azért persze nem véletlen, hogy a Múlt és jelen című interjúsorozatból 304 részt készítettem el. Sohasem felejtem el, amikor a Németországban élő Hesz Misát (Hesz Mihály) megkerestem, azt mondta, várta már, hogy hívjam. Ekkor döbbentem rá, hogy külföldön is néznek minket a magyarok.

– Tessék, újabb visszaigazolás, az Életműdíj mellett. E legújabb elismerés után mire vágysz még?
– Ezen nem szabad gondolkodni. Aminek jönnie kell, az jön magától.  

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. augusztus 2-i lapszámában jelenik meg.)