Hetvenéves a kosárlabda történetének legnagyobb magyar sikere

Az 1955-ös diadal azóta is páratlan a sportág hazai történetében – de korántsem előzmény nélküli.

A kosárlabdázás azon ritka labdajátékok közé tartozik, amelynek konkrétan ismerjük a feltalálóját (a massachusettsi Springfieldben dolgozó tanár, James Naismith) és a magyarországi meghonosítóját is – Kuncze Géza testnevelő az 1912-es müncheni tanfolyamról tért haza a palánk nélküli változat ismeretével. Kuncze aztán a Magyar Atlétikai Szövetségen belül 1925-ben megalakította a kosárlabda-bizottságot, de a ma ismert, palánkos játékkal csak az 1933-as torinói főiskolai világbajnokságon szerepelve „találkozott” a férfiválogatott. Az együttes ott volt az 1935-ös első Európa-bajnokságon Svájcban (9. lett), ám az 1936-os berlini olimpiára a sportvezetőség nem vitte ki. Miután 1938-ban dr. Hepp Ferenc fordításában megjelent az első szabálykönyv, s az 1939-es Eb-n hetedik helyen végzett férficsapatunk, a játék népszerűsége robbanásszerűen nőtt, és 1942. november 15-én megalakul az önálló szövetsége is.

A második világháború után az állami irányítás a sportban látta meg legitimációjának egyik segítő eszközét, a Rákosi-rendszer úgy propagálta a magyar sportsikereket, mint „a népi demokrácia győzelmét a halódó kapitalista, imperialista világrend felett”. A fiatal generációnak pedig a kosárlabdázás az újat, a modernet, a kitörés lehetőségét jelentette.

A feltűnő sok jó játékosból egyre eredményesebb válogatott kovácsolódott, a férfiegyüttes az 1946-os svájci Eb-n bronzérmes volt, az 1948-as londoni olimpián a 16., az 1952-es helsinki játékokon a 9. helyen végzett. A továbblépéshez az is elengedhetetlen volt, hogy a budapesti nagycsapatok, a Honvéd, a MAFC és a MÁVAG mellé felzárkóztak a vidéki együttesek – Székesfehérvár, Sopron, Szeged, Diósgyőr, Pécs –, a 103 fővárosi szakosztály mellett már 238 működött vidéken! A Testnevelési Főiskolán tanító, rendkívül fiatal szakember, Páder János szövetségi kapitány vezetésével pedig az 1953-as moszkvai Európa-bajnokságon a Szovjetunió mögött ezüstérmet szerzett a válogatott a Dinamo stadionjának salakos pályáján.

(Zárójelben illik ideilleszteni, hogy a magyar női szakág – amely 1942-ben játszotta első hivatalos nemzetközi meccsét – szintén rendkívül sikeres volt. Az 1940 óta a nemzetközi szövetség, a FIBA vezetőségében, a technikai bizottság elnökeként tevékenykedő Hepp Ferencnek már 1950-ben Budapestre sikerült „hoznia” az Európa-bajnokságot, amelyen a női válogatott döntőbe jutott, s csak balszerencsés körülmények között szorult a második helyre a Szovjet­unió mögött. Gyimesi János csapata aztán az 1952-es Eb-n bronzérmes, 1956-ban – már Szabó János irányításával – ismét ezüstérmes.)

Tehát nem volt meglepő, hogy Hepp Ferenc nemzetközi tekintélyének és az 1953-as moszkvai Eb-n elért második helyezésnek köszönhetően Magyarország megkapta az 1955-ös férfi kontinenstorna rendezési jogát, ami előtt jó főpróbának bizonyult az 1954-es budapesti főiskolai világbajnokság, amelyen férfiegyüttesünk aranyérmet nyert. A Honvédot is edző Páder János szövetségi kapitány kerete is kialakult, kimaradt az 1953-as ezüstérmesek közül Komáromi Ede, Bokor György, Rémay Tibor, valamint a Szófiai Nagydíj után sárgaságot kapó Judik Zoltán.

A szervezők is kitettek magukért – a szocialista Magyarország világraszóló sikerű tornát akart rendezni. A moszkvai Dinamo-stadion salakos pályája helyett Németh Imre kalapácsvető olimpiai bajnok, a Népstadion első igazgatója ötletére hajópadlós pályát varázsoltak a két évvel korábban átadott létesítmény füvére, a díszpáholy elé, Franciaországból szerezték be az üvegpalánkokat, s megoldották a világítást.

Az utolsó szabadtéri Eb-n rekordszámú, 18 ország 243 játékossal vett részt, a csapatokat négy csoportba osztották, kettőben 4-4, kettőben 5-5 válogatottal. A négy csoport első két helyezettje jutott a nyolcas döntőbe, majd egy nap szünet után körmérkőzéssel folytatódott a torna.

A Bánhegyi László, Bencze János, Bogár Pál, Cselkó Tibor, Czinkán Tibor, Dallos János, Greminger János, Hódy János, Hódy László, Mezőfi Tibor, Papp Péter, Simon János, Tóth László, Zsíros Tibor alkotta magyar válogatott az olaszokkal, a finnekkel és a törökökkel került egy csoportba. Az ötös csoportok 1955. június 7-én kezdték el a küzdelmet, a mieink egy nappal később Finnország ellen, meglehetősen könnyed győzelemmel (94:58) alapozták meg a hangulatot. Aztán Olaszország (75:58), majd Törökország (66:55) legyűrése sem jelentett gondot. Ám a veretlenül továbbjutó válogatott a döntő csoportkör első, június 12-i találkozóján kijózanító vereséget szenvedett Csehszlovákiától (65:75) – 17 meccses veretlenségi sorozatot átadva a múltnak –, de szép sorban haladva legyőzte Lengyelországot (98:66), újra Olaszországot (81:65), Bulgáriát (69:59) és Jugoszláviát (48:34). Így érkezett el a címvédő Szovjetunió elleni, június 18-i összecsapáshoz.

A körmérkőzés folyamán a csehektől szintén kikapó, így a mieinkhez hasonlóan egy vereséggel álló szovjetek elleni találkozó óriási érdeklődést váltott ki, negyvenezer néző zsúfolódott össze a Népstadion alsó karéjaiban. A mérkőzés egyik főszereplője, Hódy László hatvan év múltán, 2015-ben így emlékezett vissza a történtekre:

„A magyar kosárlabdasport 1955-ben ért csúcsra – jó időben, jó helyen. A nép már ki merte mondani, ami a szívét nyomta, de az akkori a kormány nem akarta hallani a kritikát. Már azt is veszélyesnek találta, ha valahol sok ember gyűlt össze. Pedig június elején ez történt, tízezrek zsúfolódtak össze a Népstadionban. Az Eb utolsó előtti játéknapján került sor a címvédő szovjetek elleni mérkőzésünkre. A kosarasok sohasem szedtek doppingszert, de a meccs előtt kaptunk egy tablettát, ami nem volt más, mint nyugtató. Bár a kezdő ötösben kaptam helyet, és remek csapat várt ránk, s ilyen szituációban »illik« idegesnek lenni, egyikünk sem érzett különösebb izgalmat. Talán még ennél is furcsább volt az alsó karéj lelátóit megtöltő negyvenezer szurkoló moraja. Általában a játékos nem hallja a szurkolókat, a maga dolgával van elfoglalva, teljes mértékben a játékra koncentrál, arra, ami éppen a pályán történik. De amikor Páder János szövetségi kapitány időt kért, s a padhoz mentünk az utasításait meghallgatni, hallottuk a közönség felhördülését is. Egyes hangoskodó »elemeket« kiemeltek a tömegből, s kipenderítettek a kerítésen túlra. Még nagyobb felzúdulás támadt, amikor a hatodik percben Greminger János és Otar Korkija egyszerre kapaszkodott a labdába. Greminger, a mi legalacsonyabb játékosunk, 179 centijével és 70 kilójával hadakozott a majd’ kétméteres, 108 kilós centerrel, akinek »Grúz tigris« volt a beceneve. Korkija egyszerűen oldotta meg a szétválást: a labdát Gremingerrel együtt a feje fölé emelte, majd a földhöz csapta. Jancsi nagyot nyekkent a parkettán, a játék folytatódott, hiszen Korkija nem volt szabálytalan vagy sportszerűtlen, de a közönségnek nem tetszett a megoldás. A legkisebb magyar és a legnagyobb szovjet… Mint a nagypolitikában. Bántják a kis magyart! A fülsiketítő fütyülés, szimpátiatüntetés motiválta a csapatot, végül 16 ponttal legyőztük a »verhetetlen« Szovjetuniót. A győzelem csodálatos érzés, különösen ha a mámorát meg tudod osztani az egész országgal… Nekem külön boldogságot jelentett, hogy végigjátszottam a meccset, 20 pontot dobtam, és végre a bátyámmal, Jancsival együtt – hiszen nem nyugaton volt az Eb – tapasztalhattuk ezt a nagy lelkesedést és örömöt, az eufóriának mindketten részesei lehettünk.”  

A Szovjetunió elképesztő különbségű, 82:68-as legyőzése után már csak Romániát kellett legyűrni a záró napon, ám a happy endre a fővárosra zúduló óriási eső miatt várni kellett, a két órával később kezdődő, 71:60-as sikert hozó záróakkordra így is kitartott tízezer szurkoló. Csaknem éjfél volt, amikor a mieink a főtribün előtt átvehették az aranyérmüket, s Bogár Pál csapatkapitány az óriási ezüst trófeát.

Hogy a rendkívüli sikert hozó tornát miért nem követte aranykor? Az Európa-bajnok gárdából miért nem vált világverő?

Reményeinket, reményeiket átírta a történelem.

A dicsőséges napok után a keret tagjai rövid pihenőt kaptak, de még azon a nyáron elkezdődött a felkészülésük az 1956-os melbourne-i olimpiára. Ahogy a női kosárlabda-válogatott tagjai, a férfiak is abban a hiszemben tréningeztek, hogy részt vehetnek az ausztráliai játékokon. De az állami sportvezetőség úgy határozott, csak azokat a válogatottakat utaztatja ki, amelyektől garantáltan várható az aranyérem – minek annyi embert kivinni egy darab érem reményében?! Hogy mi vezetett ahhoz, hogy végül az 1954-ben vb-ezüstérmes labdarúgók mellett az 1955-ben Eb-aranyérmes kosarasokat is kirostálták, s csak – az 1956-ban aztán tényleg olimpiai aranyat nyerő – vízilabdázókat vitték ki Melbourne-be? Valószínűleg a felkészülési időszak néhány váratlan veresége.

A Páder Jánost követő Eszéki Dezső szövetségi kapitány kiválasztottjai 1955 novemberében franciaországi tornán vettek részt, három meccsükből kettőt elveszítettek, majd 1956 márciusában Prágában kikaptak a csehszlovákoktól, áprilisban a nyolccsapatos Szófia-kupán harmadikok lettek, ahogyan a szeptemberi, bolognai Mairano-kupán. Bár ezek a tornák a Népsport cikke szerint már az 1957-es Európa-bajnokságra való felkészülés jegyében zajlottak – akkor a kosarasok olimpiai részvételéről már szó sem volt, az utazó küldöttség névsorának október 17-i kihirdetésén pedig nyilvánvalóvá vált a mellőzésük. Nem csoda, hogy az 1956-os forradalom leverése után az Eb-aranyérmes tizennégyek közül öten nem látták a jövőjüket itthon: Hódy János és Hódy László Ausztráliában, Tóth László az Egyesült Államokban, Cselkó Tibor Angliában telepedett le és Bánhegyi László is külföldön vállalt munkát. Az itthon maradottak a következő évtizedben még Európa élmezőnyéhez tartoztak, 1957-ben, 1959-ben és 1963-ban Eb-negyedikek, 1961-ben Eb-hatodikok, 1960-ban olimpiai kilencedikek, de a következő generációk már képtelenek voltak hasonló magasságba jutni, férfiválogatottunk 1964 óta nem kvalifikálta magát olimpiára, 1969 és 1999 között Eb-re sem…

A sportág történetének legnagyobb sikeréről már kérdezni sem igen van kit, az 1955-ös bajnokok közül már csak ketten maradtak közöttünk, Dallos János és Cselkó Tibor.

IX. férfi kosárlabda Európa-bajnokság  
Időpont: 1955. június 7–19.
Helyszín: Budapest
Résztvevők: 18 válogatott

A magyar válogatott eredményei  
B-csoport:  
1955. június 8.: Magyarország–Finnország 94:58
1955. június 9.: Magyarország–Olaszország 75:58
1955. június 10.: Magyarország–Törökország 66:55

Körmérkőzés a legjobb nyolc között:  
1955. június 12.: Magyarország–Csehszlovákia 65:75
1955. június 13.: Magyarország–Lengyelország 98:66
1955. június 14.: Magyarország–Olaszország 81:65
1955. június 16.: Magyarország–Bulgária 69:59
1955. június 17.: Magyarország–Jugoszlávia 48:34
1955. június 18.: Magyarország–Szovjetunió 82:68
1955. június 19.: Magyarország–Románia 71:60

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. június 7-i lapszámában jelent meg.)