„Nem akarok lemondani a boldogságomról az eredményekért” – interjú Valter Attilával

– Mozgalmas hetek állnak ön mögött, 20 versenynapon összesen 3572 kilométert tekert. Indult volna a Tour de Romandie körversenyen is, ha azt mondja a csapata, a Visma?
– Igen. Ha szükséges, még a Giro d’Italiát is letekerném.

– Akarná?     
– Nem.

– Miért?     
– Szeretnék extrábban teljesíteni, ahhoz viszont pihenésre van szükségem. Azt érzem, hogy rengeteget edzek, egyre többet versenyzek, és nem ez hozza meg a fejlődést. Azért is fáradtam el, mert valami másféle érzést keresek a sportban. Nem könnyű utólag erről beszélni, mert tudom, milyen nehéz volt az összes versenyem, szóval nem azért ment gyengébben, mert ne lettem volna jó. Például a két nappal korábbi Liege-en is a Redoute meredek emelkedőjén hetven wattal többet mentem, mint két éve, és akkor is huszonötödik lettem. Magamhoz képest megvolt a szintlépés, de ezt más is elmondhatja magáról.  

Született: 1998. június 12., Budapest Sportága: kerékpár, országúti Csapatai: Cube Csömör (2014–2017), Pannon Cycling Team (2018), CCC Development Team (2019), CCC Team (2020), Groupama–FDJ (2021–2022), Jumbo Visma (2023), Team Visma – Lease a Bike (2024–) Kiemelkedő eredményei: olimpiai 4. (2024, Párizs), Tour de Hongrie-győztes (2020), 3x magyar országúti kerékpárbajnok (2022, 2023, 2024),  2x magyar időfutambajnok (2019, 2023), a Strade Bianche 4. helyezettje (2022), a Tour of Norway 4. helyezettje (2023), a Belgrád–Banja Luka 3. helyezettje (2019)

– Saját magában látja a fejlődést?     
– Igen, de jobban ki szeretném használni a versenyeket. Viszont ez nem csak a szándékon múlik, egy hosszú folyamatban vagyok mentálisan és fizikailag is, igyekszem átvariálni magam, hogy jobban élvezzem. Mert amúgy nagyon szeretem a kerékpáros életet, de közben hallom az elvárásokat.

– Kiktől?     
– Részben magamtól, és lehet, hogy én vetítem ki az emberekre. A beszélgetésünk előtt nem sokkal mondta nekem valaki, hogy reméli, jól megyek és végre nyerek. Nem értik, hogy jól megyek, csak a perspektíva más. Néha ezek után én is kételkedem a teljesítményemben, és amikor visszanézem, kiderül, hogy de, tök jól mentem, ezúttal erre voltam képes. Azt érzik az emberek – és én is –, hogy több van bennem. De nem könnyű kihozni és megmutatni. Amikor eddig kijöttek az eredmények, egyszer sem volt az, hogy egy tudatos folyamat része lett volna. A felszínt kapargattam, elvégeztem az edzésmunkát, aztán ment valahogy. Mostantól mindezt más szemlélettel szeretném megközelíteni.

– Mit ért ezalatt?     
– Sokkal tudatosabb akarok lenni azzal kapcsolatban, hogy mi zajlik le bennem, mert hosszú távon akarom élvezni a versenyt. Ez sok energiát elvesz, mellette több dolgot igyekszem feldolgozni. Azt érzem, olyankor nehéz száz százalékban a motivációt és önbizalmat mellétenni, miközben más témaköröket dolgozok fel magamban.

– Ha ezt most lejátssza önmagában, ebből később profitálhat, eszébe fog jutni, miként ment keresztül ezen a harcon?     
– Pontosan ez a célom. Nem azért csinálom, hogy eggyel vagy kettővel jobb helyezést érjek el, hanem a folyamatot szeretném élvezni, ahogy stabillá válok önmagamban. Mellette mégis sikeresnek ítélem meg az eddigi évemet. Olykor eszembe jut, hogy meg kéne magyaráznom, miért és hogyan alakult, de rájövök, hogy nem. Nem lettek nagy eredményeim – de mi számít annak?! Az élmezőnnyel a hajrára megérkezni a Liege-en akkora teljesítmény, amire nem gondoltam volna 18-19 évesen, hogy képes lehetek. Most meg majdnem azt, hogy rossz a 31. hely. 

– Mennyire nehezít ezen a folyamaton Tadej Pogacar? Nyilván nem könnyű elfogadni, ha valaki ennyire kiemelkedik a mezőnyből, a legmeredekebb emelkedőn úgy indít támadást, hogy ki sem áll a nyeregből…      
– Van benne valami demoralizáló. Amit ő megy, az brutális, de én el tudok tőle vonatkoztatni. Amíg nem nyersz, teljesen mindegy, ki ver meg és mennyivel. Nem hozzá hasonlítom magam, ahogyan a múltbeli eredményeimhez sem akarok igazodni. Az egy dolog, hogy nem vagyok elégedett, de ez nem jelenti azt, hogy magyarázkodnom kellene. A Milánó–Sanremón éppen nem mutatta a tévé, ahogy az egy kilométeres kapunál én húztam a mezőnyt háromszáz kilométer után, pedig a tervben sem szerepelt. Ez nagy dolog, de még én is megszoktam, hogy végül harmincadik lettem.

Amikor szükségesnek érzi, naplót ír

– Időnként a közösségi felületén megosztja a gondolatait. Segítene, ha többször kiadná magából, mi zajlik önben?     
– Amikor szükségesnek érzem, naplót írok, meg is szoktam osztani. De erőltetni sem szeretném, sőt kevesebb terhet akarok tenni magamra, mert attól tudok felszabadultan versenyezni. Vágyom a sikerre, de attól, hogy emberek által kreált versenyen harmadikként haladok át a célvonalon, nem oldódik meg az életem. Mostanában is képes vagyok azt hinni, hogy ha a Strade Bianchén harmadik leszek, attól összeáll az életem kirakósa. De nem, ez csak még nagyobb terhet rakna rám.

– Mit jelent önnek a siker?     
– A kerékpársportban az egyetemes siker az eredmény, a sport ebből a szempontból objektív. Ezen felül viszont ezer összetevője van, nekem fontos, hogy jól érezzem magam, nem akarok lemondani a boldogságomról az eredményekért, mert egy idő után rájön az ember, hogy nem éri meg. Egyensúlyba szeretném hozni az eredményeimet és azt, hogy élvezem az egészet, ami ezzel az élettel jár. Nekem az a siker, amikor a sport minden aspektusát meg tudom élni. Megtanultam sok mindent ezen a tavaszon, szerintem például már az is egy siker, hogy miként reagálok a kudarcra.

– Láttam korábban egy beszélgetést, egy neves színész elárulta: minden előadása előtt imádkozik, arra kérve Istent, hogy jól érezze magát. Megkérdezték tőle, miért nem azt kéri, hogy jó legyen. Mire azt felelte, a kettő között óriási a különbség, az sokkal inkább számít, hogy miként érzi magát. Ez önre is igaz?     
– Ugyanezt kérném én is, ezt akarom tudatosítani magamban. Nyilván rengeteg nehéz pillanat van a sportban, de attól még tudom, hogy nagyságrendekkel jobb az életem, mint az átlagnak. Ezt nem kérkedve mondom, csak tudom, hogy milyen szerencsés vagyok, mennyi munkát tettem bele. Gimnazistaként könnyű azt gondolni, hogy profi sportolóként rózsaszín felhők között telik majd az élet, de ha nem jól kezelik, nagyon félre tud menni. Rájöttem, hogy az eredmény ugyan sok mindent megold, de nekem kevés, másra vágyom. Ha elérem a kitűzött célt, másnap akkor is felkel a nap. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy megéri úgy megszerezni egy kimagasló eredményt, ha közben rosszul érzem magam?! 

– Ha visszaemlékszik, hogyan érezte magát az olimpia idején? Hiszen a párizsi országúti mezőnyversenyen negyedikként ért célba, ilyen előkelő helyen magyar férfi kerékpáros még sohasem végzett.     
– Még a verseny napjára is pontosan emlékszem. Úgy mentem el aludni, hogy ez is egy szombat volt, és ez így volt rendjén. Attól mentem ilyen jól, hogy már előtte, a bejáráskor is azt éreztem, ez meg egy péntek. Élveztem az olimpiai falut és a hangulatot, bennem volt, hogy bármi is lesz a futamon, én élvezem. Utána is megfelelően kezeltem, tisztában voltam vele, hogy az én életem ezzel nem fog megváltozni.

– Mit lát a többi kerékpároson, miként dolgozzák fel a sikereiket vagy a kudarcaikat?     
– A csapattársaim közül például Wout van Aerton is látom, hogy csalódott, amikor harmadik. Ilyenkor elkezdek gondolkodni, hogy jól van ez így? Pedig minden attól függ, kihez hasonlítod magad és mik a saját elvárásaid. Rengeteget agyaltam az élet nagy dolgain a tavasz során, látszott is, hogy ennyi gondolkodás lefáraszt. Pedig a szintemmel nincs gond, az összes versenyemet könnyen be tudom fejezni, huszadik-harmincadik vagyok a száznyolcvanból.  

Nincs beleszólása a versenynaptárába

– A csapata elégedett önnel?     
– Teljes mértékben, de hozzám hasonlóan ők is érzik, hogy még többre is képes lennék. Ezt viszont másképp, tudatosan akarom kihozni magamból. A sportpszichológusom is sokat segít, a Vismánál is megértőek, de nem tudnak mindenkivel egyesével foglalkozni.

– A versenynaptára kialakításába mennyi beleszólása van?  
– Semennyi. De másnak sem.

– Meg sem kérdezik, hol szeretne rajtolni?     
– Nem. Az olyan lenne, mintha az iskolában a diákok döntenék el, mikor legyen az adott óra. Lehetetlen lenne összerakni a naptárat, ha mindenki nekiállna variálni. De jót akarnak egyébként, a tavaszi programomon semmit sem változtatnék. Esetleg a szerepemen módosítanék, sokszor megkapom a lehetőséget, de azzal nagyon nehéz élni. Ha visszatekintek, az átlaghoz képest nagyot fejlődtem az elmúlt nyolc-tíz évben, mindent beleadok, ahogy persze mások is. De akkor várjam el, hogy egyszer Pogacart is megverem?!

– Elvárná magától?     
– Nem. Akarhatom bármennyire is, ha a testem nem képes rá… Nincs is értelme hozzá mérni magam, sőt senkihez sem. Nem nyerek Tour de France-t, nem én leszek a történelem legjobbja, de nem is akartam az lenni, pedig lehet, hogy több munkát rakok bele, mint Pogacar. Azt tudom, hogy Jonas Vingegaardnál többet edzek, mert ugyanaz az edzőnk. Ettől még nem lettem jobb, de a világ 99.99 százalékánál meg jobb vagyok. Közben meg azt érzem, hogy velem, mint sportolóval szemben van egy elvárás.

– Kik fogalmazzák meg ezeket az elvárásokat?     
– Az emberek úgy általában, de nem tudom az okát. Elmondtam a legutóbbi futamom után is, hogy nem direkt nem nyerek, de azok a kérdések, hogy miért nem én lettem az első, nem segítenek, ahogyan az összehasonlítások sem. Jó példa erre Szoboszlai Dominik, aki az angol bajnoki címe után kapta a negatív kommenteket… De rájöttem, hogy nem kell ezzel foglalkozni, nettó irigység. Ha szakmailag releváns kritikát kapok, ha leírják, hol helyezkedtem rosszul, azt elfogadom, és egyáltalán nem zavar, mert nem érzem, hogy a lelkemre hatna. Biztos szerepet játszik ebben az is, hogy a magyar Eurosporton rengetegszer emlegetnek, én sohasem kérem, hogy ennyit beszéljenek rólam. 

– Jelezte nekik, hogy ez már sok?     
– Igen, többször is, de nem tudok velük mit csinálni. Mondok egy példát: Dylan Teuns három éve megnyerte a Fleche Wallonnét, mára ötven kilométerre a céltól leszakad, de a belga sajtó sem foglalkozik vele, mert vannak rajta kívül még tizenhatan. Nyilván sokat változtatna a megítélésemen, ha ezeken a versenyeken indulna még négy magyar.

– Közben azért igyekszik segíteni a honfitársait, Fetter Eriket külön posztban méltatta az isztriai szakaszgyőzelmét követően.     
– Erik az egyik legjobb barátom, örültem a sikerének. Nem lehet mindig fent lenni, az élet velejárója a rosszabb periódus, ami bárkivel előfordulhat. Erik csapatot váltott, és az első versenynapját egyből meg is nyerte, ennyit számít a másfajta közeg. Beszéltünk utána, jólesett neki. Segíteni akarok a hasonló helyzetben lévő társaimon, ha kicsit is hozzá tudok tenni, az már remek.

– Van példaképe a sportolók között?     
– Igen, például nagyon tetszett Késely Ajna gondolata az olimpián, amikor azt mondta, hogy el kellett fogadnia, nem lesz belőle világmegváltó úszó, Katie Ledecky vagy Ariarne Titmus, inkább azokat inspirálja, akik szeretnek úszni, hogy ők ne hagyják abba azért, mert nem érik el a tízéves koruk óta szövögetett álmukat, amit a szüleik vagy az edzőik erőltettek rájuk. Szilágyi Áron is példakép abban a tekintetben, miként tudom megtestesíteni sportolóként a nyitottságot, az emberséget. Majdnem azt mondom, hogy az eredmény másodlagos – ha Áron kikap egy versenyen, attól nem tekintek rá kevésbé jó emberként. Éppen arra ügyel, hogy miként tudna emberi értékeket átadni, még ha ez fárasztó, akkor is.

– Kinek a véleményére ad a leginkább?     
– Egyrészt a magaméra, önazonosnak kell lennem. Másrészt az édesapáméra. Vele is küzdünk, nyitogatjuk a bennünk lévő sebeket. Nagyon nehéz egy ötvennégy éves emberrel az érzelmeiről beszélni, leülsz vele, tudod, hogy jót akar, de a maga módján. Ráadásul ő is kerékpáros volt, képzelheti, mennyire fel tud engem dobni, ha büszke, és mennyire csalódott vagyok, ha ő is az. Amikor nekem nem úgy sikerül egy verseny, ahogy akartam, visszarepíti őt a saját kudarcaihoz, és ez rajtam csattan. Adok a szavára, de okosan kell csinálnom, mert ha bármi olyat mond, hogy lehetnék jobb is, olyankor ugyan tudom, hogy a javamat akarja és mindig hisz bennem, de borzasztóan rosszul tud esni. Úgy is, hogy most már felismeri, és rögtön hozzáteszi, hogy véletlenül se gondoljam, hogy nem rendkívül büszke rám mindig. Mert egy szülő mindig jobbat akar a gyerekének.

Mindig is kerékpáros életre vágyott

– Nem érezte soha a szülői kényszert a kerékpározás miatt? 
– Szerencsére soha, apám mindig bátorított és támogatott, csak akkor nyomta, amikor érezte, hogy kell. Bármelyik pillanatban abbahagyhattam volna, de én akartam kerékpáros lenni, mindig is én akartam ezt az életet. Ebben a sportágban nüanszok döntenek, az számít, behúztad-e icipicit a féket vagy sem, és ha nincsenek belül a kérdések letisztítva, én fogom behúzni és elveszítem a sprintet. Édesapámmal mindig többes szám első személyben kommunikáltunk, mi mentünk, mi nyertünk, nem jól helyezkedtünk, pedig ő itthon van, én pedig külföldön, de megszoktuk, hogy mi egy csapat vagyunk, a Valterék. De ezt meg kell tanulnom szétválasztani, a karrierem az enyém, akkor is, ha nélküle közel sem tartanék ott, ahol. Ráadásul a siker neki mást jelent, mind nekem.

–  Mi jelenti a különbséget?     
– Ő úgy nőtt fel, hogy neki az első hely a siker. Nekem már ez árnyaltabb, de amíg ezt nem ismertem fel, nem tudtam, hogy min dolgozzak, mi a baj. Például egész életedben vágysz egy sportautóra, és amikor megvehetnéd, rájössz, hogy nem is ezt akartad, honnan jött egyáltalán a gondolat?

– Miben tud kikapcsolódni?     
– A létben. Ha eljutok egy olyan státusba, amikor nem aggódom túl a dolgokat, ha nem azon agyalok, hogy például jó ötlet-e
videójátékozni, hanem csak élvezem. Ahogyan elfogadom azt is, hogy most itt vagyok a Balaton partján, és ne gondolkodjak azon, hogy helyes volt-e idejönni. Ha ez nem sikerül, csinálhatok bármit, lehetek a világ legszebb helyein és legelegánsabb hoteleiben, akkor sem tudok kikapcsolódni.

– Mennyire stresszel?     
– Nem vagyok stresszelős típus, inkább túlgondolós. Mindent tudni akarok, ha jön egy gondolat, érdekel, miért és honnan jött, miért így döntöttem, mi lesz, ha süteményt vagy proteinszeletet eszem.

– Említettük a korábbi sikereit – gyakran vissza szokta nézni a régebbi versenyeit, elővenni a Girón viselt rózsaszín trikót?     
– Nem vagyok nosztalgiázós típus, sőt amióta tudatosan odafigyelek, még kevésbé érzem magam annak. Nagyon érdekel a filozófia és a pszichológia, sok igazságot fedezek fel, például azt, hogy a szenvedés az csak a múltban vagy a jövőben lehetséges. Ha megkérdezem magam, hogy most mi zavar, mindig az a válasz, hogy semmi, ellenben azzal, ha egy korábbi verseny nem sikerült. Próbálom tudatosítani, hogy ne a múltban éljek.

– Mennyire nehéz ez?     
– Nagyon. Bennem van az érzés, hogy mennyit fejlődtem, de ha megnézem, hogy öt éve megnyertem a Tour de Hongrie-t, azóta tarthatnék máshol is. De ezek fals gondolatok. Nagyapám – akitől apám hozza a gondolatait, mondásait, csak ő még nyersebb – szokta emlegetni, hogy Tiesj Benoot milyen jól megy mostanában, ő hasonlít rám, és mennyi kimagasló eredménye volt tavasszal, három éve még egyformán erősek voltunk, hogyhogy nem vagyok vele egy szinten…

– Mit tud erre reagálni?     
– Azt válaszolom, hogy ő viszont 2018-ban megnyerte a Strade Bianchét, amikor én még nem is voltam profi, mindent a kontextus határoz meg, ezért nem is szabad a múltban gondolkodni, felesleges és csak negatív spirálba kerül az ember.

– 2023-ban kiköltözött Andorrába. Már ott érzi magát otthon?     
– Igen. Nem mindig könnyű, de nagyon szeretem. Idén nem sokszor járok Magyarországon.

– Nem hiányzik a hazai versenyzés?  
– Csak az országos bajnokságra jövök – bár a Tour de Hongrie-n szívesen elindultam volna. Gyakran megkérdezik tőlem, min kellene változtatni, hogy a magyar kerékpársport olyan legyen, mint például a holland. Erre az a válaszom, hogy vagy mindent, vagy semmit. Nem lehet megváltoztatni egy ország történelmét, nem lehet olyan programot kitalálni, amitől mindenki biciklizni fog. És szerintem akarni sem kellene, inkább örülni annak, mennyit fejlődött így is itthon a sportág. Itt volt a Giro, a Tour de Hongrie-ből pedig jelentős verseny vált.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. május 10-i lapszámában jelent meg.)