A Giuseppe Meazza Stadionban elfogyni látszott a remény, a lelátóról már szállingózni kezdtek a nézők. Jobb elkerülni a dugót, ez a hajó már elment – gondolhatták. Az idei Internazionale–FC Barcelona Bajnokok Ligája-elődöntő milánói visszavágójának 87. percében Raphinha a bal alsó sarokba lőtt, ezzel összesítésben 6–5-re vezetett az Internazionale ellen a katalán vendégcsapat.
És ekkor jött Francesco Acerbi. Az Inter középhátvédje, aki a ráadás perceiben előrement fejelni, és ott ragadt. A 93. percben Denzel Dumfries labdát szerzett, középre passzolt, és az Inter veterán védője Ronald Araújót megelőzve a léc alá perdített. Jobbal – amit lényegében csak támaszkodásra használ, még a lapos hátsó passzokat sem szereti azzal a lábával átvenni. Ez volt pályafutása első BL-gólja, 37 évesen, nem csoda, hogy fikarcnyit sem törődött a sárga lappal, lekapta a mezét és nagyot ugrott a levegőbe. Ikonikus fotó lett belőle, a hátára tetovált szárnyak azt a képzetet keltették, mintha tényleg repülne. A hosszabbításban aztán Davide Frattesi megszerezte az Inter BL-döntőbe jutását jelentő gólt, de bizonyos, hogy évtizedek múltán mindenki Acerbire fog emlékezni, a BL-elődöntő valószerűtlen hősére.
Francesco Acerbi teljes pályafutása és életútja valahogy ilyen valószerűtlen. Kevesen gondolták még néhány évvel ezelőtt is, hogy eljut ezekbe a magasságokba. Nem volt csodagyerek, nem szúrták ki fiatalon nagy klubok megfigyelői, a Pavia szerény utánpótláscsapatában nevelkedett, ott is mutatkozott be a felnőttek között 2006-ban, az olasz világbajnoki győzelem évében, de még a Pavia is kölcsönadta a Serie C2-ben, vagyis a negyedosztályban szereplő Renaténak és a Speziának, majd 2010-ben végleg eladta a Regginának. Itt érte el az első áttörést, a Serie B-ben, hiszen szinte minden meccsen játszott, és akkor figyelt fel rá az élvonalbeli Genoa, amely szerződtette, bár kölcsönben maradt még egy évet a Regginában. Viszont a Genoa egy mérkőzésen sem játszatta, és eladta 2011-ben a Chievónak, a veronaiak mezében lépett pályára először a Serie A-ban.
A nagy ugrás 2012-ben következett el, amikor az AC Milanhoz igazolt. Sokak álma vált volna valóra ezzel, de Acerbinek ezt az időszakát inkább a bizonytalanság, a belső vívódás árnyékolta be, mert elveszítette imádott édesapját.
A Milan után visszatért a Chievóhoz, majd 2013-ban a frissen feljutó Sassuolóhoz szerződött. Itt végre megtalálta a helyét: öt év alatt 173 meccsen lépett pályára, vezéregyéniséggé vált, és innen került be az olasz válogatottba is. Pedig drámaian indult a sassuolói történet: 2013 nyarán rutinvizsgálat során hererákkal diagnosztizálták. A daganatot eltávolították, de néhány hónap múlva a betegség visszatért, és kemoterápiára kényszerült. A kezelés alatt is próbált edzeni, a csapattársai között maradni, és a Sassuolo szurkolói példaképként tekintettek rá.
„Apám halála után, amikor a Milanban játszottam, mélypontra kerültem. Olyan volt, mintha elfelejtettem volna, hogyan kell játszani, vagy hogy miért is játszom. Elkezdtem inni, és higgyék el, bármit megittam volna. Talán szörnyű paradoxonnak tűnhet, de a rák mentett meg – idézte fel később. – Volt valami új, ami ellen harcolnom kellett, egy határ, amin át kellett törnöm. Olyan volt, mintha újrakezdhettem volna az életet, és olyan módon láttam a világot, ahogyan azt teljesen elfelejtettem. A rák hirtelen jön, és nemcsak fizikailag, mentálisan is letaglóz. Erő, pozitív életszemlélet, bátorság és türelem kell hozzá, és a családod, a barátaid szeretete, hogy végigcsináld a kezeléseket.” A kemoterápia után 2014 őszén tért vissza a pályára, és innentől kezdve új emberként, új céllal futballozott. „A betegség után kezdődött az igazi életem. Anélkül huszonnyolc évesen visszavonultam volna” – jelentette ki. Nem ivott több alkoholt, sok gyümölcsöt és zöldséget fogyasztott, valamint rizsen és marhasonkán élt.
2018-ban aztán a Lazióhoz igazolt, amellyel először nyílt reális lehetősége trófeákért küzdeni, 2019-ben rögtön a magasba is emelhette az Olasz Kupát és az olasz Szuperkupát is. Száznegyvenkilenc mérkőzésen át tartó, elképesztő sorozatot produkált, amikor minden bajnokin pályára lépett – csak egy eltiltás zárta le a szériát. A válogatottban is egyre fontosabb szerepet kapott: tagja volt a 2021-ben Európa-bajnokságot nyerő csapatnak!
„Az, hogy a legnehezebb időszakomból is visszatértem, megtanított arra, hogy csak az igazán fontos dolgokra koncentráljak. Nem álmodozom, hanem reális célokat tűzök ki magam elé” – mondta az Eb-győzelem után. Igaz, Leonardo Bonucci és Giorgio Chiellini mellett a kezdőcsapatba kerülni nem sok esélye volt, de Chiellini sérülése miatt három mérkőzésen azért pályára léphetett a tornán.
Hasonlóan Chiellinihez, játékát mindig is a keménység, a következetesség, a vezetői képesség és a fegyelmezettség jellemezte. Előnyére vált, hogy a három- és négyvédős rendszerben is otthonosan mozog. Sohasem volt gyors, de mindig kiválóan olvasta a játékot, remekül időzített, és a légi párharcokban is kiemelkedő volt.
Már 34 éves volt 2022 nyarán, és biztosra lehetett venni, hogy a klubpályafutásában a Lazio a csúcs. Ám a 2021-ben a római kékek kispadjáról az Interére átülő Simone Inzaghi egy évvel később áthívta Milánóba. Kevesen hitték, hogy rá lesz szüksége az Internek, de hamar megvetette a lábát a védelem tengelyében. Először csak kölcsönbe érkezett, ám csaknem minden meccsen játszott, így érvényesítették is vásárlási opciójukat a fekete-kékek. Abban az idényben az Inter a BL-döntőig menetelt, amiben nagy szerepe volt Acerbinek is, még a Manchester City ellen 1–0-ra elveszített isztambuli döntőben is remekül semlegesítette Erling Haalandot. A vágyott olasz bajnoki cím még kicsúszott a kezéből, a Napoli lett a befutó, de második nekifutásra már sikerült, 2024-ben először nyert scudettót. 2024. április 22-én, öt fordulóval a vége előtt a városi rivális Milan elleni 2–1-es győzelemmel lett biztossá a klubtörténet második csillagát eredményező huszadik bajnoki cím, Acerbi fejes góllal járult hozzá egykori klubja legyőzéséhez.
Bonucci és Chiellini a nemzeti csapattól történő búcsúját követően Acerbi az első számú belső védője lett volna Luciano Spalletti válogatottjának a 2024-es Eb-n, ám a bajnoki idény végén makacs ágyéksérülés hátráltatta, ami miatt aztán műtétre volt szükség, így a végső Eb-keretbe nem került be, a helyét Federico Gatti vette át. Csalódás volt neki, hiszen valószínűleg utoljára lehetett volna ott világversenyen, tekintettel az életkorára. „Nagyon fáj, hogy nem lehetek ott a csapattal, de ezúttal a gyógyulás a legfontosabb. Mindent megtettem, de a testem most nemet mondott” – írta rövid közleményében.
Az idei BL-győzelemmel tehetné fel a koronát a pályafutására. A müncheni döntőbe jutást jelentő gólja után így nyilatkozott: „Nem vagyok csatár, de mindig hiszek benne, hogy a legfontosabb pillanatokban ott kell lennem a csapatért. Ez a gól nemcsak nekem, hanem mindenkinek fontos, aki hitt bennem, amikor a legmélyebben voltam.”
Simone Inzaghi többször hangoztatta: Acerbi nemcsak a pályán, az öltözőben is vezér. „Az ő története mindenkit inspirál” – szögezte le az Inter edzője. Egykori csapattársa, Marco Parolo szerint: „Acerbi igazi harcos. Ha ő a pályán van, mindenki nyugodtabb. A példája mutatja, hogy a legnagyobb csatát az ember önmagával vívja.” Korábbi pszichológusa úgy véli, az ereje abban rejlik, hogy képes volt szembenézni a múltjával, feldolgozni a veszteségeit és új célt találni. Az Interhez igazolása is a lelki békéje része volt – édesapja nagy Inter-drukker volt, így a kör bezárult.
Született: 1988. február 10., Vizzolo Predabissi Állampolgársága: olasz Sportága: labdarúgás Posztja: belső védő Válogatottsága/góljai: 34/1 Klubjai: Pavia (2006–2010), Renate (kölcsönben, 2007), Spezia (kölcsönben, 2007–2008), Reggina (2010–2011), Genoa (2011), Reggina (kölcsönben, 2011), Chievo (2011–2012), AC Milan (2012–2013), Genoa (2013), Chievo (kölcsönben, 2013), Sassuolo (2013–2018), Lazio (2018 – 2022), Internazionale (kölcsönben, 2022–2023), Internazionale (2023–) Kiemelkedő eredményei: Európa-bajnok (2021), 2x Nemzetek Ligája-bronzérmes (2021, 2023), olasz bajnok (2024), 2x Olasz Kupa-győztes (2019, 2023), 3x olasz Szuperkupa-győztes (2019, 2022, 2023), BL-döntős (2023) |
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. május 17-i lapszámában jelent meg.)