Csuhay József gyászba borította Szarajevót

És akkor valahonnan a semmiből Csuhay József ott termett a Zseljeznicsar kapuja előtt, és a 88. percben belőtte a Videoton továbbjutását jelentő gólt az UEFA-kupa elődöntőjében. Katarzis…

1985. április 24-ét írtunk, és a fehérváriak a kiesés szélére sodródtak. A jugoszláv csapat addigra rengeteg helyzetet elszórakozott, a továbbjutás tudatában a találkozó végét várta, játékosai színészkedtek, sőt, már ünnepeltették magukat. De a Vidi nyomott, támadott, a védő Csuhay pedig elindult a mélységből, a másik hátvéd, Disztl László magasan visszapörgette elé a labdát, és a ziccerből gól született. Az addig fülsüketítően hangos szarajevói stadionban néma csend lett, a Videoton összetörte a „Zseljo” híveinek szívét.

„Akkor persze nem láttam, de elképesztő azóta is visszanézni a jellegzetes képet, ahogy a jugoszláv csapat edzője, Ivica Oszim a fejéhez kap és beletúr a hajába. Hihetetlen látni, mi minden játszódik le egy emberben egy ilyen pillanat alatt. Érdekes, egy évvel később barátságos meccset játszottunk a Zseljeznicsarral, amikor Oszim meglátott, felemelt ujjal mutogatott, hogy ezúttal csak óvatosan menjek a kapu felé…” – emlékezett vissza Csuhay József Székesfehérváron, az elődöntő 40. évfordulójára rendezett közönségtalálkozón.

No de hogyan is jutottunk el Csuhay legendás góljáig?

A Vidi sorrendben a Dukla Prahát, a PSG-t, a Partizan Beogradot, majd – a legnagyobb bravúrral – a Manchester Unitedet búcsúztatta menetelése során, és az elődöntőben ellenfélre várt. Nem meglepetés, hogy a sorsoláskor mindenki a fehérváriakat szerette volna megkapni a kvartett másik három tagja közül. A Vidire a Real Madrid, Internazionale, Zseljeznicsar trió valamelyike várt.

„Én előzetesen azt gondoltam, a sorsolást valahogy sikerül úgy alakítani, hogy a két nagy, a Real és az Inter összekerüljön, ne a döntőben találkozzon. Valahogy sikerült is…” – mondta Borsányi István, a piros-kékek jobbhátvédje.

„Bármilyen furcsa, nemigen örültem a Zseljónak, mert a jugoszláv együttesek akkor nagyon erősek voltak, megkockáztatom, bizonyos szempontból még jobbak is, mint a sorozat nyugati sztárcsapatai. Ezt tapasztaltuk korábban a Partizan ellen is, attól függetlenül, hogy otthon öt-nullára kiütöttük őket” – tette hozzá Disztl László.

Az elődöntőig a Videoton nem kapott gólt Székesfehérváron a rendes játékidőben, minden ellenfelét legyőzte – a PSG-t kétszer is… Az elődöntő első meccse is nagyszerűen indult a Sóstói Stadionban, hiszen Burcsa Győző már a 7. percben bebólintotta Végh Tibor jobbról betekert szabadrúgását. A találat begyakorolt szituációból született, a középpályás mindig jól érkezett a kapu elé és védhetetlen fejest küldött a kapuba. A Vidi centere, Szabó József szerint, ha Májer Lajos nem sérül meg és tud játszani, ő adta volna be a labdát – valószínűleg ugyanolyan jól, ahogy Végh.

Előrelopakodott a centerhalf

És nem volt megállás. Harmincezren szorongtak, és Burcsa gólja után tomboltak is a Sóstói Stadionban, majd a 20. percben nem szokványos akciót láthattak: Wittman Géza mértani pontosságú indításával Disztl László lépett ki a jugoszláv védők közül, majd a kifutó kapus lába alatt a kapuba gurított.

„Gézával 14 éves korunk óta egy csapatban játszottunk, egy suliba jártunk, egy kollégiumi szobában laktunk, nagyon jól ismertük egymást – idézte fel a történteket a középhátvéd. – Fogalmam sincs, miért indultam előre, de kiváló volt az indítás, sikerült jól átvennem. Elég messze voltam a kaputól, és ha a kapus nem fut ki, tuti nem lett volna gól, mert még gondolkodnom kellett volna, hogy toljak-e még egyet a labdán, csináljak-e esetleg egy cselt. Így viszont éppen jól el tudtam lőni. Egy védőnek talán sokkal többet jelent a gól, mert kevesebb ilyen élményben van része, mint egy csatárnak, boldog vagyok, hogy nemcsak a hátul végzett munkámmal, hanem ezzel a találattal is hozzá tudtam járulni a csodálatos meneteléshez.”

Húsz perc után kettő volt az előnye a Vidinek, sokan úgy gondolták, benne van a pakliban megint egy Partizan ellenihez hasonló kiütés. Csak éppen a Zseljeznicsar legtehetségesebb játékosának tartott Haris Skoro egy parádés labdaátvétel után szépített.

„Mindig azt mondtam, hogy védhetetlen lövés nincs, és ha valaki megnézi, Skoro kísérletére a bal lábamról indultam, ha esetleg a jobbról rugaszkodom el, akkor megvan az a fél méter, amivel ki tudtam volna ütni, de tény, nagyon beverte” – elevenítette fel az eset körülményeit Disztl Péter, a piros-kékek legendás kapusa.

A meccs hajrájáig újabb gól nélkül gyűrték egymást a felek, aztán Burcsa Győző beadását („Talán kissé lecsúszott, mert a beadásaimat Szabó Józsi mindig direkt kapura fejelte”) Szabó csúsztatta tovább („Teljesen tudatos mozdulat volt, valóban nem volt esély kapura fejelni”), érkezett Vadász Imre, és 22 méterről, egy pattanás után irtózatosan nagy gólt lőtt a jobb sarokba („Tényleg nagyon jól eltaláltam!”).

Egy este a szarajevói pokolban

Bármilyen meglepő, a 3–1-es végeredmény után a jugoszlávok voltak elégedettebbek, a játékosok magabiztosnak tűntek, a sajtó pedig bőven ledolgozhatónak ítélte a hátrányt. Az anekdota szerint a Vidi labdarúgói a meccs után összefutottak a Zseljo futballistájával, Mehmed Bazsdareviccsel a fehérvári éjszakában, aki vidáman ecsetelte, hogyan jutnak majd tovább Szarajevóban, de ott majd ő viszi el szórakozni a Videoton játékosait és bemutatja őket néhány lánynak is. Ahogy a továbbjutásból, úgy a csajozásból sem lett semmi…

Pedig a Zseljeznicsarnak tényleg minden adva volt, hogy bejusson a döntőbe. A visszavágó előtt szó volt arról, hogy a meccset beviszik az egy évvel korábban átadott, 55 ezer nézőt befogadó olimpiai stadionba, de a játékosok kérésére maradtak a 25 ezres, pokoli hangulatú Grbavica Stadionban. Fülsüketítő zaj, elképesztő hangzavar fogadta a pályára vonuló feleket.

„Az egyik kapu mögött domboldalra épült a lelátó, hihetetlen, mennyire hangosak voltak a szurkolók, akik a fatribünökön lábbal dobogtak, olyan volt, mintha összeroskadna a stadion. Van, akit bénít az ilyen hangulat, engem viszont spannolt” – idézte fel az atomszféra hatását Borsányi István.

A Zseljo, ahogy várni lehetett, nekiesett a Vidinek, és egy védelmi hibát Edin Bahtics már az 5. percben kihasznált. Utána sem volt könnyű dolguk a Vidi játékosainak, saját bevallásuk szerint sem futballoztak jól, nem tudták megtartani a labdát, talán az egyik legrosszabb teljesítményt nyújtották a menetelés során. Disztl Péternek bőven akadt dolga, bravúrjai is voltak a fehérvári kapusnak, meg ziccereket puskáztak el a bosnyákok, így a Vidi sokáig állta a sarat. És hogy milyen a kapussors… A 73. percben egy jobb oldali beadás kipattant Disztl melléről, éppen Zoran Szamardzsija fejére, aki Edin Csurics elé bólintott, a támadó pedig az üresen maradt kapuba lőtt. Mégpedig hatalmas lesről, de ezt a partjelző nem intette be, Borsányi szerint a meccs után a játékvezetők két hetet nyaralhattak Montenegróban…

„Hogy mi jutott eszembe a kispadon abban a pillanatban? Az, hogy innen pokoli nehéz lesz, sőt, nemigen van visszaút – említette Hartyáni Gábor, a Videoton akkori pályaedzője. – Elképesztő volt a hangulat, a jugoszlávok eksztázisban ünnepeltek. Aztán, ahogy átvettük a játék irányítását, elkezdtünk reménykedni.”

Az utolsó húsz percben már jobban futballozott a Videoton, a Zseljeznicsar játékosai csak a lefújást várták, nem éltek a lehetőségeikkel.

„Talán ebben voltak gyengébbek a nyugati sztárcsapatoknál akkor a jugók, nem voltak igazán profik – mondta Csuhay József. – Nálunk már mindenki támadott, kontrákkal kivégezhettek volna minket, de rossz megoldásokat választottak, egy passzal többet csináltak, kihagyták az ordító helyzeteket. Színészkedtek, fetrengtek, húzták az időt, sőt, már a meccs közben ünnepeltették magukat.”

„Ihaj-Csuhay, sose esünk ki!”  

A futball törvényei szerint az ilyesmi mindig megbosszulja magát. Csongrádi Ferenc sérülése miatt Szarajevóban is Végh Tibor volt a csapatkapitány, aki üvöltött mindenkivel, hogy menjen előre, lényegében csak ő maradt hátul Borsányival, a többiek támadtak. Így történhetett, hogy a 88. percben az akkor már középcsatárt (!) játszó Disztl László labdája a felfutó Csuhay elé került, aki valahogy a hálóba passzolt, majd egy tigrisbukfenc után az elnémuló stadionban eksztázisban ünnepelt a többiekkel.

„Azt szokták mondani, hogy a lövésem után mindenki hozzáért még a labdához, a védő, a kapus, de talán még a partjelző is – nosztalgiázott a továbbjutást érő gól szerzője. – De ez teljesen mindegy, az eredmény a lényeg, az, hogy mi kerültünk be a döntőbe. A gól utáni pillanatok kiestek, arra emlékszem, hogy Disztl Peti is köztünk van a gólörömnél.”

Valóban, a Vidi kapusa százméteres vágtába kezdett a katarzis pillanatában.

„Ilyet korábban sohasem csináltam, megszoktam, hogy Szabó Józsi betalál, én meg előreintek, hogy szép volt, öreg – mondta Disztl Péter. – Amikor a védők hibáznak, a kapuson csattan az ostor, itt volt az ideje, hogy egyszer ők segítsenek ki engem!”

A stadionban a döbbenet lett az úr, a nézők nem hitték el, hogy a mennyből ilyen gyorsan a pokolba lehet jutni, majd elképesztő mennyiségű üveggel dobálták meg a fehérváriakat, akik egyébként már ismerték ezt a „délszláv szokást”, mert két fordulóval korábban, Belgrádban is ez történt, csak ott öngyújtók és fémpénzáradat zúdult a továbbjutó félre.

Németh János, a Videoton akkori módszertani vezetője azt idézte fel, hogy a meccs utánra közös vacsorát terveztek, mintegy 150 vendégnek terítettek a vendéglátók, akik a kiesés után viszont nem mentek el a protokolleseményre. Sipos József, a legendás – azóta elhunyt – fehérvári sportújságíró akkor jegyezte meg: annyi étel maradt, hogy a fehérváriak rántott hússal dobálózhattak volna.

Nem tették, viszont megünnepelték a döntőbe jutást és elkezdtek készülni a Real Madrid elleni UEFA-kupa-fináléra…

Széket felkapni tudni kell

„Életem egyik nagy sport- és szakmai élménye volt, hogy a Képes Sport tudósítójaként ott lehettem a Vidi UEFA-kupa-menetelésének legtöbb meccsén, így Szarejevóban, a „Zseljo” elleni visszavágón is. Amikor a 88. percben Csuhay József megszerezte a székesfehérváriak továbbjutását jelentő gólt – bár újságíró látványosan ne szurkoljon –, felugrottam a helyemről, és a széket, amin ültem, földöntúli boldogságomban felkaptam. Történt ugyanis, hogy mint hetilapos, nem kellett a találkozó végéig megírnom a tudósítást, így Gulyás László, a Magyar Televízió sportriportere mellett néztem a mérkőzést; akkoriban még nem voltak annyira szigorúak a rendezők. Óriási szerencse, hogy nem vertem le a monitort, nem szakadtak ki a vezetékek a helyükről, ellenkező esetben megszűnik az összeköttetés, így a tv-készülékek előtt szurkolók lemaradtak volna az utolsó néhány percről, s arról, hogy Kovács Ferenc csapatának futballistái miként ünnepelték a döntőbe jutást. Hála istennek, láthatták! Hiába, széket felkapni is tudni kell!”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. április 26-i lapszámában jelent meg.)