„Először önmagad győzd le” – Sákovicsné Dömölky Lídia, a Nemzet Sportolója

A Nemzet Sportolójához érkeztünk, de természetesen a megtisztelő cím „elnyerése” csak az egyik oka látogatásunknak, azért is jöttünk mindenki Lidi nénijéhez, vagyis az olimpiai bajnok vívó Sávokicsné Dömölky Lídiához, mert egyszerűen jó a közelében lenni: mosolyával, kedvességével és történeteivel annak is visszahozza az életkedvét, aki esetleg nehezebb időszakon megy keresztül.

Azon pedig meg sem lepődünk, hogy Lidi néni az interjúra készülve az asztalra helyezett két tőrt – két különböző foglalattal.

„Az egyik a francia markolat, ilyennel vívtam én, a másik a belga, én ilyet már csak veteránként használtam. Majd szeretnék beszélni a mestereimről, de a markolatról most mondanám el, hogy Szabó Laci bácsi, aki Franciaországban tanulta a tőrvívást, azt tanította nekem, hogy a fegyvert úgy kell fogni, mint egy kismadarat. Ha túlságosan megszorítod, baja lesz az állatnak, ha viszont nem fogod biztosan, kirepül a kezedből.”      

Ahogy mondja az évtizedekkel korábban tanult „leckét” a 89. születésnapjához közelítő olimpiai és világbajnok tőrvívó, aki immár a Nemzet Sportolójának is mondhatja magát, tényleg megnyugszik az ember, hátradől a székben és csodálkozó szemmel figyel. Hallgassuk, olvassuk hát együtt, ahogy Dömölky Lídia mesél nekünk!

Született: 1936. március 9., Budapest Sportága: (tőr)vívás Klubjai: BEAC, Bp. Haladás, Vasas, Bp. Vörös Meteor Edzői: Ganzmann Ferenc, Szabó László, Somos Béla, Vass Imre Kiemelkedő eredményei: olimpiai bajnok (csapat, 1964), 2x olimpiai 2.  (csapat, 1960, 1968), 5x világbajnok (egyéni, 1955; csapat, 1953, 1955, 1959, 1967), 4x vb-2. (egyéni, 1963; csapat, 1961, 1963, 1966), vb-3.  (csapat, 1956)

ITTÁK A MESTEREIK MINDEN SZAVÁT

– Ha visszarepülünk az időben, és arra vagyunk kíváncsiak, hol cseperedett fel, mit látunk, milyen Lídiát, és ez a kislány hogyan keveredett le a vívóterembe?
– A bátyám kezdett el vívni, én csak mentem utána, mindig azt akartam csinálni, amit ő. Akkoriban a testnevelők is oktattak vívást, és aki ügyes volt, elvitték a BEAC-ba, oda, ahol ma is vívóterem van. Elvitték őt is, engem is, imádtunk oda járni, az volt a második otthonunk.

– Milyen volt akkoriban a sportélet, rangot jelentett vívni?
– A vívás mindig különleges sportág volt, nekem legalábbis biztosan. Csakhogy akkortájt még kevés lány űzte. Elek Ilonáék persze már igen, meg Tari Gizi néniék, vagyis már elindult, és igen eredményesen indult el a női tőrvívás is Magyarországon, de azért nem voltunk sokan. Mi folytathattuk a folyamatot, és az volt a szerencsénk, hogy ilyen nagyszerű elődök után már rangot jelentett magyarként pástra lépni a nemzetközi versenyeken.

– Mit szeretett meg a vívásban?
– Mindent. Nagy család volt, talán az sem véletlen, hogy ebben a sportágban mesternek hívjuk az edzőt, mert tényleg olyanok voltak, mintha az anyáink, atyáink lettek volna, akiknek ittuk minden szavát. Gyakran megesett, hogy ha akadt egy lyukasóránk, felszaladtunk a terembe iskolázni. Meg az sem volt ritka, hogy ha valakivel öt perccel többet foglalkozott a mester, arra irigyek voltunk…

– Ki volt Lidi néni első mestere?  
– Ganzmann Feri bácsi. Katonatiszt volt – akkoriban megszokott volt, hogy katonatisztek oktatták a vívást, és nagyon jót tett mindenkinek a katonás fegyelem, amelyet behoztak a sportágba. De ne gondolja senki, hogy rideg, távolságtartó ember lett volna, dehogy, nagyon is kedves volt velünk! Kijelenthetem, hogy edzőként Feri bácsi volt a példaképem, tőle tanultam meg, hogyan kell egy kezdő vívóval bánni. Ő fedezte fel az ügyességemet, és ő mondta azt, hogy „Kislány, a maga eredményeiért még lebegni fog a trikolór!” Igen, magázott minket. A kijelentése után hazafutottam az édesanyámhoz, és megkérdeztem tőle: „Mama, mi az a trikolór?”

– Mikor vált valóban fontossá az életében a vívás?
– Az első pillanatban, mert rögtön beleszerettem.

– De mikortól érezte, hogy nagy eredményeket érhet el?
– Ahogy jöttek a versenyek, egyre inkább hittem ebben, bár erről is van egy érdekes történetem, mert a második versenyemen a felnőttek között már esélyesnek számítottam – akár arra is, hogy megnyerjem. Hát nem nyertem meg… Juhász Kati nyerte meg, aki később a csapattársam lett, de ennél is fontosabb, hogy mai napig tartó barátság alakult ki közöttünk. A lányomnak ő a keresztanyja, én pedig a fiáé, összejárunk, szeretjük egymást, törődünk a másikkal – még ez a bizonyos verseny, az, hogy jól elvert akkor, sem tudta megakadályozni a kezdődő barátságunkat.

– Eddig arról a fiatal Lídiáról beszélt, akinek ott volt már a penge a kezében, de milyen volt az iskolában, az életben ez a kislány?
– Olyan semmi különös lány voltam, derék, szófogadó – most is ilyen vagyok. A páston ennek éppen az ellenkezője: ott borzasztó harciasan viselkedtem.

– Manapság is vannak ilyen vívók, a teremben egy-egy versenyen gyakorta hallani a tus után visítást.
– Ó, én is visítoztam a páston! El sem tudom képzelni, hogy ma ilyet csinálnék… 

– De ez küzdősport! Bármilyen szép sportág, bizony le kell győzni a szemben állót.
– Csakhogy először mindenkinek önmagát kell legyőznie, csak utána lehet arra esélye, hogy megverje az ellenfelét. Ha nincs elég önfegyelmed, akaraterőd, ha nem azt csinálod, amit kell, ha csak úgy rohangászol a páston, akkor reménytelen az egész.

TISZTELET, ÖSSZETARTÁS JELLEMZI A VÍVÓCSALÁDOT

– Azt mondta, ahogy eredményesebb lett, egyre inkább érezte, hogy magasra is juthat. Ezt meg is fogalmazta – legalább önmagában, önmagának?
– Nem. Csak boldog voltam, ha sikerrel jártam, örültem mindennek, ami jött. Először annak, hogy bekerültem egy nagy csapatba, olyanba, amelyben ott volt Elek Ilona és Margit, Zsabka Magda – már arra is büszkék voltunk, hogy ezek a nagy versenyzők vívtak velünk az edzéseken.

– Egyértelmű volt, hogy ebből a közegből választ párt is magának?
– Nem tudok erre a kérdésre felelni, a Jóisten hozta, s azt hiszem, elég jól sikerült a választás.

– Férje, Sákovics József tőrözőként és párbajtőrözőként is nagyon sikeres volt, majd szövetségi kapitányként dolgozott. Sohasem ugratták egymást a fegyvernemek kapcsán?
– Nem. Talán azért sem, mert akkor ugye a nők még csak tőrözhettek, még inkább azért sem, mert annyival jobb volt, mint én. Folyton csak csodáltam, olyan fantasztikusan vívott. Persze, elfogult vagyok, ezt vállalom is, de ő akkora tehetség volt! Izzadtságcseppek nélkül vívott, könnyedén adta a szép találatokat. Nyugodt versenyző volt, én meg mindig amolyan „vörös ködben” vívtam…

– A férjét a vívásnak köszönhette, mellette mit adott még Lidi néninek a sportág?
– Mindent. Egyfajta életvitelt, önbecsülést. Olyan feltételrendszert, amely arra is megtanított, hogy az élet más területein is helyt kell állnom. Ha rossz dolgozatot írtam, sohasem a jegy miatt szomorkodtam, hanem azért, miért nem csináltam jobban. Sokszor mondtam a tanítványaimnak, meglehet, hogy nem jutnak el a csúcsokig, ám a vívás hatalmas pluszt hoz az életükbe. Például azzal, hogy a versenyzés megtanít vizsgázni. Arra, hogy nincs mese, akkor kell teljesíteni, amikor mód és lehetőség van rá. Otthon hiába tudom a tételeket, ha kiállok felelni, akkor kell bizonyítani.

– Elfogult vagyok én is, de határozottan vallom, minden vita és nehézség ellenére ez jó közeg.
– Én is így gondolom. Tisztelet, összetartás, egymás iránti figyelem jellemzi ezt a közeget, és határozottan érzem, hogy a Magyar Vívószövetség megbecsül minket, öregeket is, akkor is, amikor már kicsit rozogák vagyunk. Sokszor hívnak meg eseményekre, rendezvényekre, ilyenkor olyan jó visszagondolni a sok szép évre.

– Egyébként sokat emlékezik?
– Ó, állandóan! Telefonos összeköttetésben vagyok majdhogynem folyamatosan Rejtő Ildikóval, Juhász Katalinnal, ha valamelyikünknek eszébe jut valami régről, már hívjuk is egymást, és olyankor újra meg újra felelevenítjük azt a történetet.

– Ganzmann Ferenc után kivel dolgozott tovább?
– Akkor jött Szabó Laci bácsi. Akkoriban az volt a szokás, hogy külön mester foglalkozott a kezdőkkel, de már azt megtiszteltetésként élte meg az ember, ha továbbléphetett. Nekem négy mesterem volt, mindegyiktől sokat tanultam, mindegyiknek sokat köszönhetek – mindegyiknek mást és mást. A kismadaras hasonlatról már beszéltem, ezt a fantasztikus fogást Szabó Laci bácsitól tanultam meg.

– Meddig foglalkozott önnel Szabó László?
– Hat évig, 1949-től 1955-ig. Akkor átmentem a Vasasba, és Somos Béla lett a mesterem, aki egyébként szintén katona volt. Tőle tanultam meg, hogy higgyek magamban. Eleinte nem is gondoltam arra, hogy én megverhetem ezeket a nagy vívókat, ha mégis sikerült, csak a szerencsének tudtam be. Aztán szép lassan elhittem, hogy igenis képes vagyok őket legyőzni.

– Ezt egyébként hogyan lehet megtanítani?
– Úgy, hogy sokszor dicsérik az embert. Hogy inspirálják, hogy arra biztatják, legyen gyorsabb, legyen bátrabb.

– A pályafutásában Melbourne megkerülhetetlen, leginkább az a része, hogy az 1956-os olimpia után nem jött haza férjével, Sákovics Józseffel Ausztráliából. Legalábbis egy ideig. Helyette Amerikába ment. Hogyan emlékszik vissza arra az időszakra?
– Ennyi idő után már minden megszépül, én is csak a jóra emlékszem vissza. Meg arra, hogy honvágyam volt. Anyás voltam, persze, hogy hiányzott az édesanyám, de a szülőhazám is. Az ember akkor érzi, milyen otthon lenni, amikor távol van. Én szívesen utaztam külföldre versenyezni, de olyan nagyon szerettem hazajönni! Hazajöttünk, mert szükség volt ránk, és mert azt az ígéretet kaptuk, hogy nem esik bántódásunk – így is történt.

HA VETERÁNKÉNT NEM SÉRÜL MEG, TALÁN MÉG MINDIG VÍV

– De már nem Somos Bélával folytatta. 
– Nem, mert ő 1956 után külföldre ment. Vass Imre lett a mesterem. Sokan mondogatták, nem lesz így jó, mert ő párbajtőredző, és majd engem is „elpárbajtőrösít”, de nem így történt, csak még sokoldalúbb vívóvá váltam.

– Mitől volt az a legendás tőrcsapat annyira jó?
– Szerintem leginkább attól, hogy mindannyian kicsit másként vívtunk – más mestereink voltak, mindenki mást tanult. De hiába voltak más edzőink, szerettük mindet és egymást is. Egységesek voltunk, mindannyian nagyon akartuk a sikert. És amikor nyertünk Tokióban, ugyan nem olimpiait, mert persze olyat nem lehetett, de vettünk az edzőinknek is aranyérmet a hálánk jeléül. Ez például nagyon szép emlékként él bennem.

– Azért ne legyünk álszentek: öt nő, pláne, ha sokat van együtt, össze tud veszni egymással.
– Hülyeségeken igen, de ez sohasem fajult el, olyan, hogy nem tárgyaltunk egymással napokon keresztül, nem is fordult elő. Ez persze szerencse is, de abból tényleg sohasem volt vita köztünk, ki van többet a páston, kinek megy éppen jobban. Van, aki azt hangoztatja, hogy a vívás egyéni sportág, a csapatverseny egy erőltetett valami, de ez nem igaz, csodálatos érzés csapatban vívni, egymásért küzdeni!

– Ilyen fantasztikus pályafutás után nehéz volt a visszavonulás?
– Jaj, nagyon… Szerintem ha nem sérülök meg egy veteránversenyen, még ma is vívnék. De akkor nagyon megijedtem. Azért manapság is, ha nézek egy versenyt, mindig arra gondolok: ej, ha én is köztetek lehetnék még!

– A Nemzet Sportolója lett, vagyis a legnagyobbak között már ott van.
– Éppen azon gondolkoztam azok után, hogy a többiek érdemesnek találtak rá, hogy a Nemzet Sportolója legyek, hogy sokaknak eszébe sem jutottam korábban – ezt nem negatívumként mondom, de eddig olyan természetesen éltem a saját közegemben, éppen úgy, mint mások, nem úgy, hogy én olimpiai bajnok vagyok. Éltem a hétköznapi emberek életét. Az, hogy valaki a Nemzet Sportolója, valahogy olyan megfoghatatlan, fölülértékeli az ember a címet, és a cím is az embert. De valójában ez nem pusztán cím, ez egy eredmény.

Nem tervezték. Azt sem, hogy megkóstolják az edzőjük által sütött fánkot, és azt sem, hogy ebből a „kóstolásból” hagyomány lesz. Pedig az lett. Sákovicsné Dömölky Lídia a KSI-ben dolgozott edzőként, ott volt egy 18 lányból álló csapata. A lányok asszonyok, nagymamák lettek azóta, de immár negyven éve járnak mesterükhöz – februárban, Lídia-nap környékén. S ugyan tavaly óta már Lidi néni lánya süti a fánkot, a korábbi olimpiai bajnok a vendéglátó. Így volt ez idén is, ráadásul ezúttal a korábbi tanítványok (tizenketten ott voltak az összejövetelen!) különleges meglepetéssel kedveskedtek Lidi néninek: emlékkönyvvel telis-tele régi fotóval, a versenyzők üzeneteivel, emlékezéseivel. Csoda, ha Dömölky Lídia szemébe könny szökött, amikor átvette az ajándékot? És újra és újra elérzékenyül, valahányszor kezébe veszi az albumot? Amely egyébként tényleg megható – minden egyes fotó és mondat emlékeket idéz s elgondolkodtat. Íme egy a sok közül, egy olyan tanítás, amelyet egyébként az edző Lidi néni sulykolt nap nap után a tanítványaiba: „A gyávák sosem kezdik el, a gyengék sosem fejezik be, a győztesek sosem adják fel!”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. február 22-i lapszámában jelent meg.)