Kandúr játszotta a jégkorongot – Mészöly András 75 éves

– A sportolást a jégkorongozással kezdte?
– Nem. Előtte már asztaliteniszeztem, a serdülőválogatottságig vittem, később elmentem a BVSC-be futballozni, majd az Újpestbe kajakozni. A pingpongozóknál adtak egy pohár tejet és két zsemlét. Ez akkoriban nagy szó volt!

– Mi döntött a jéghoki mellett?
– Prózai oka volt. Közel laktunk a Városligeti Műjégpályához, telente ott korcsolyáztam. Egyszer odajött hozzám valaki, hogy nincs-e kedvem a Budapesti Postásban jégkorongozni. Egyébként a Műjégen kezdett korizni Deák Miklós, Kassai György, a Balogh testvérek, Barna és Imre. A budai „bázis” a Feneketlen-tónál volt, a fellocsolt teniszpályákon olyanok bontogatták szárnyaikat, mint Horváth Zoltán, az Öcsi, később a Farkas fivérek, András, azaz Caja és öccse, Gábor, a velük egy házban lakó Németh György vagy a szintén környékbeli Földváry István. Valamennyien válogatottak lettek, akárcsak a pályáktól kőhajításnyira élő Kereszty Ádám.

– Gondolom, rögtön igent mondott a jégkorongra, mivel dinamikus, izgalmas sportágra.
– Igent mondtam, de nem a sportágra. Azt sem tudtam, mi az a jégkorong! Az illető azzal csábított, kapok hokikorcsolyát, s mivel én kurblisban körözgettem, igent mondtam.

– Macerás volt a kurblis korcsolya, nem minden cipőre lehetett felerősíteni.
– Az csak hagyján, de szinte „ette” a cipőtalpakat. A suszter egy forintért vállalta a sarkalást. Ez 1963-ban történt. Idővel aztán döntenem kellett, kajakozás vagy jéghoki, mert az őszi és a téli alapozó edzések egy időbe estek a két sportágnál. Maradtam a jégnél.

– Már csak azért is, mert válogatottunk szerepelt az 1964-es innsbrucki olimpián, rá egy évre a B-csoportos világbajnokságon negyedik lett, ez azt jelentette, hogy a világranglistán a 12. helyet foglalta el?
– Dehogy! Tényleg fogalmam sem volt a sportágról. Ráadásul az A-csoportos vébéket csak nem sokkal későbbtől kezdve közvetítette rendszeresen a televízió.

– Kik voltak a csapattársai a Postásban?
– Pichler Gyula, Wéber János. Volt olyan, hogy heten nyertük meg a serdülőbajnokságot, aztán az ifit is.

– Tőlük kapta a Kandúr becenevet is, amely annyira önön ragadt, hogy mind a mai napig így hívják… Az idősebbek így ismerik, a fiatalabbak kedvéért mondjuk el, miért.
– Az Andrásból ugye rögtön jött a Bandi, és akkoriban mutatták be a Foxi Maxi rajzfilmsorozatot, amelyben az egyik szereplő Kandúr Bandi volt, úgyhogy azonnal rám akasztották a nevét…

– Öt évvel a kezdetek után fradista lett. Kikkel került egy sorba?
– A két szélső Schwalm Béla és Horváth Zoltán, Öcsi volt, én centert játszottam, Jakabházy László helyére kerültem ebbe a sorba.

– Már az ön idejében is kellett a középcsatárnak védekeznie?
– Hogyne! Ez hokiban az alaptaktika része. A két szélső pedig ment az ellenfél bekkjeivel, zavarta őket a kék vonalon, ne lőhessenek tisztán.

– A Ferencváros–Újpesti Dózsa rangadók a sportág történetének felejthetetlen fejezetei. Uralták az első osztályú bajnokságot, csak egyszer-egyszer szólhatott közbe más együttes, a BVSC vagy a Volán.
– Nyolccsapatos volt az élvonal 1965-ben és rá egy évre is. Aztán tíz év alatt eltűnt az Előre, a Postás, az Építők, a Vörös Meteor, s aztán a BVSC is. És létezett még a KSI is.

– A jégen is akkora volt a rivalizálás a Fradi és a Dózsa között, mint a futballpályán?
– Persze! Mondják, a hoki a téli futball, ráadásul nem egyszer a késő őszi, kora tavaszi, Népstadionban rendezett kettős mérkőzéseket követően írták ki a két együttes rangadóját. Úgyhogy nem egyszer a futballmeccs után tízezer néző előtt játszottunk.

– Népszerű volt a sportág, Nyilasi Tibor, Ebedli Zoltán vagy a teniszező Taróczy Balázs is ott volt a Kisstadion lelátóján.
– Igen! Nagyobb volt az átjárás az egyesületen belül a sportágak között. Jóban voltam a vízilabdázó Wiesner Tamással, Balla Balázzsal, de az újpestiek válogatottjaival, Sárosi Lászlóval, Cservenyák Tiborral is. Vagy amikor utólag csatlakoztunk az edzőtáborba, én vittem autón idősebb Kovács Csabát. A jégen nyúztuk egymást, de a válogatottban – amelynek zömét a Fradi- és Dózsa-játékosok adták – egymásra voltunk utalva.

– Magyarországon az ön idejében valamennyi találkozó winter classic volt…
– Hogyne, nem volt csarnok, amelyben lehetett volna jégkorongozni. Megküzdöttünk az időjárás viszontagságaival. Néha nehézséget jelentett, hogy a kisebb csarnokokban kevés volt a levegő, légszomjunk volt, de a nagyobb térben nem jelentett gondot, hogy mi szabadtéren készültünk. Külföldön mindenütt csodálkoztak, hogy nálunk nincsen fedett jégpálya…

– Noha a ferencvárosi és az újpesti szurkolótábor nem cseresznyézett egy tálból, számos humoros aforizma született. A BVSC-s Babánnak azt kiabálták: „Elöl ül a masiniszta, hátul meg a kopasz fejű Babán Jóska.” A mindkét klubban megfordulók, mint Treplán Béla vagy Gogolák László „árulók” voltak, a zöld-fehérből lila-fehérbe átvedlő Menyhárt Gáspárnak, ha kihagyott egy helyzetet ezt: „Menyus, Menyus, ezért lettél hekus?” A dózsások Schwalmot nemes egyszerűséggel csak úgy hívták: „Nagyfejű”.
– Ne is mondja! Azt már kevesen tudják, hogy Menyhárt átigazolásán mi is meglepődtünk. A Fradiban a Menyhárt, Mészöly, Horváth sor készült, az ifiválogatottban Horváth Öcsi helyén Palla Antal játszott a szélen. Hazajöttünk a felvidéki edzőtáborból, hétvégén a Dózsával játszottunk, és ott áll velünk szemben Menyus. Történt, hogy az újpestiek állandóan nyüstölték, ha nem igazol át, behívják katonának két évre valahová a világ végére. Utóbb elmondta, nem bírta, hogy állandóan nyomás alatt tartották, inkább átigazolt. A Schwalm Bélával kapcsolatos sztorinak meg az az eleje, hogy egy Fradi-győzelem után felült az újpestiek kapujára, és a botjával hegedűvonóhoz hasonló mozdulatokat végzett, azaz elhegedültük a nótátokat. Ezután a Nagyfejű beszólás volt a legfinomabb…

– Önt nem próbálták átcsábítani a Megyeri útra?
– Dehogynem! Úgy bekkeltem ki, hogy szóltam egy szakosztály-vezetőségi tagnak, akinek remek kapcsolatai voltak a Honvédelmi Minisztériumban. S mivel köztudott volt, hogy a belügyi és honvédelmi tárca nemigen kedvelte egymást, azt találta ki, hogy behívtak katonának, de másnap már gyakorló ruhában a 75-ös trolin utaztam meccsre a Kisstadionba… Jó, voltak problémák, mert amikor a szakaszparancsnoknak mondtam, na én akkor indulok hokizni, mondta, nem megy maga, katona sehova, aztán ukázt kapott, hogy mégis – úgyhogy napközben állandóan fókáztam a laktanyában. De nem érdekelt, mert hokizhattam.

– Schwalm, Bikár Péter, Horváth Öcsi, Póth János, és folytathatnám még a sort, mégis a drukkerek a Kereszty, Mészöly, Havrán sorért voltak oda. Mi volt a titkuk?
– Az összeszokottság! Akkoriban az átigazolás úgy zajlott, hogy a legjobbak rögtön elkeltek, a Fradi hátrányban volt, mert kevés fizetést tudott adni. Mégis, a KSI-ből hozzánk jött Kereszty Ádám, Csőr, vele és a sajnos már eltávozott Havrán Péterrel rengeteget gyakoroltunk, együtt játszottunk a válogatottban is. Gólerős sor volt, de megemlítem, mögöttünk bekkpárban Hajzer Jánossal és Farkas Cajával. Szóba került, hogy volt-e a centereknek akkoriban hasonló feladatuk, mint manapság. Néha meg a bekkek segítették a támadást. Nos, Caja nemcsak a legjobb hátvéd volt, hanem teljesen átlátta a játékot. Emberhátrányban azért volt a jégen, mert jó bekk volt, emberelőnyben meg negyedik csatár.

– A sportágat itthon mostoha körülmények között tartották, mégis a hokisok jól éltek. Nem egy közülük Mini Morrisszal járt, Csíkszeredából irhabundával sefteltek…
– Így van. A fiatalabb Ziegler fivérnek, Péternek volt ilyen gépkocsija, a mai napig emlékszem, 440 fontba került. A bundákat pedig a székelyföldi Dánfalváról hoztuk be. Így tudtunk megélni. A hokis felszerelést Csehszlovákiából importáltuk, a nyugati cuccokat előbb a bizományiban kellett eladnunk, onnan vehette meg az egyesület, aztán lehetett a miénk…

– Beszéljünk a korszak hazai körülmények között kiemelkedőnek számító eredményeiről is: a BEK 1973–1974-es kiírásában a Ferencváros az olasz Bolzano, az NSZK-beli Füssen kiverésével az elődöntőig jutott, a holland Tilburg állította meg. Vagy: a válogatott 1976-ban feljutott a B-csoportba, mi több, 1978-ban ott az ötödik helyen végzett.
– A nyugatnémet Füssen kétszeri legyőzése páratlan bravúr volt. Az NSZK-beli első meccsen már hat-egyre vezetett az ellenfél, mégis nyolc-hétre nyertünk. Itthon meg öt-háromra. Vártunk a kezdésre, az ellenfél körülnézett, tizenegyezer ember tombolt a lelátón. Ők meg arra is vártak, hogy egyszer csak behúzzák a tetőt a Kisstadionra… És igen, a B-csoport ötödik helye páratlan bravúr.

– Egy idényben a Fradi-hokisok nagy része Fótra igazolt. Miért?
– Röviden: anyagi oka volt, bővebben, a fizetésünkbe bele akarták kalkulálni, amit mi üzleteléssel kerestünk. Nem volt fair, a vita odáig fajult, hogy leálltunk, majd a Balogh fivérek édesapja révén a Fóti termelőszövetkezethez igazoltunk. Az induló bajnokságba már nem tudtunk nevezni, viszont a kupát megnyertük. A Fradi ellen is játszottunk, mindenki nekünk szurkolt…

– Jakabházy László is edzője volt, de ön jobban kedvelte Rajkai Lászlót. Mi volt az oka?
– Jakabházy alatt kiváló erőnlétünk volt. Ám azt mondom, a jégkorong nem bonyolult sportág, csupán néhány taktikai eleme van. Fiatalon meg kell szerezni az alapokat, az edzőnek főleg az a szerepe, hogy összecsiszolja a sorokat. Rajkai empatikus volt, egy-egy szóval, jó meglátással helyretette a dolgokat.

– Nemcsak a meccseken vállalt vezérszerepet, hanem az edzéseken is élre állt.
– Azt vallottam, vallom, ha már csinálunk valamit, tegyük oda magunkat százszázalékosan.

– Tizenegy bajnoki cím, tizennégy vb-részvétel után nem vetődött fel, hogy edzőnek áll?
– Nem vált volna belőlem jó tréner. A játékban maximalista voltam, ebből szakvezetőként sem lettem volna képes engedni.

– Doktor Sárközy Tamás elnöksége idején mégis visszatért a sportágba. Mi motiválta?
– Az elnök úr Rozgonyi Györgyöt és engem felkért, hogy segítsünk a sportág fellendítésében. Azt mondtuk, a felnőttekbe a szinten tartáson felül nem érdemes pénzt fektetni, annál inkább az utánpótlásba. Ennek lett eredménye a feljutás az elitkörbe kétezernyolcban.

– Miképpen ragadhatnánk meg a legjobbak között?
– Jó úton vagyunk, mert legjobbjaink erős bajnokságokban hokiznak. Akkor várható gyökeres változás, ha a honi együttesek nívóját nem a külföldiek, hanem a hazai játékosok tudása adja.

– Civilben még mindig dolgozik járművek záloghitelezésével. Élete része még a sport?
– Teniszezem és a hokitól sem távolodtam el, a Sárközy-emléktornán láttam a lengyelek és a szlovénok elleni meccset.

– Nyilván a sportág átalakult az évtizedek folyamán. Mi a legnagyobb különbség az önök időszaka és a maiak között?
– Leginkább az, hogy mi a szó igazi értelmében játszottuk a hokit, nem lehettünk profik – mert nem állhattunk hivatásosnak –, maradt a játék.

MÉSZÖLY ANDRÁS NÉVJEGYE
Született: 1949. november 19., Budapest
Sportága: jégkorong
Posztja: középcsatár
Klubjai: Bp. Postás (1963–1968), Ferencváros (1968–1980; 1981–1984), Fót (1980–1981)
Eredményei: BEK-nyolcaddöntő (1973), B-csoportos vb (1977: Tokió; 1978: Belgrád; 1979: Galac), 11x magyar bajnok (1971–1980; 1984), 10x MNK-győztes (1969, 1974–1980, 1981, 1983), az FTC örökös bajnoka (1974)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. november 23-i lapszámában jelenik meg.)