„Igenis meg lehet csinálni!” – interjú Rabb Krisztiánnal

– Emlékszik a pillanatra, amikor megtudta, utazhat a párizsi olimpiára?
– Igen. A Balatonon voltam, igazából már nyaralni mentem a barátnőmmel, hiszen két nappal korábban véget ért a bázeli Európa-bajnokság, ám a húga, aki párbajtőrözik, éppen ott versenyzett, mi pedig elmentünk megnézni őt – ott jött oda hozzám Somfai Péter, korábbi olimpiai bronzérmes párbajtőrvívó, és szólt: az elnökség úgy döntött, én megyek Párizsba, úgyhogy olyan nagyon ne kezdjek bele a nyaralásba, mert mennem kell edzőtáborba.

– Mi futott át a fején? Nem szeretnék megbántani senkit, és mélyebben belemenni a korábban kialakult helyzetbe, de nagyjából a lehetetlen küldetés kategóriájába sorolták sokan, hogy Rabb Krisztián már Párizsban olimpikon lehet.
– Hihetetlen nagy örömöt éreztem, talán ezt a pillanatot még előrébb sorolom, mint amikor ezüstérmet szereztünk Párizsban. Nagyon meghatódtam, mert ahogy mondta, valóban lehetetlen küldetésnek tűnt… Az edzőmmel, Somlai Béla bácsival azt beszéltük meg hónapokkal korábban, hogy amíg fel nem száll a gép Párizsba, addig úgy készülök, hogy ott leszek az olimpián, és megteszek mindent azért, hogy a kardcsapat tagja legyek. Nagyon akartam ott lenni a csapatban, de a sikeres Eb után sem tűnt úgy, hogy utazhatok. Ezért is mentem le a Balatonra.

Született:   2001. november 10., Budapest Sportága: (kard)vívás Klubja:  Vasas SC Edzője: Somlai Béla Kiemelkedő eredményei: olimpiai 2.   (csapat, 2024), Európa-bajnok (csapat, 2024), 2x ifjúsági olimpiai bajnok   (egyéni, vegyes csapat, 2018),      junior Európa-bajnok (csapat, 2020),  junior Eb-3.      (egyéni, 2020)

– A meghatódottság könnyekkel is járt?
– Igen, de a könnyek leginkább akkor jöttek, amikor elmondtam az elnökségi döntést a hozzám közelállóknak. A családom épp taxiban ült, apukám, anyukám és a húgom is elkísérte a vízilabdázó öcsémet a korosztályos világbajnokságra, és onnan tartottak hazafelé.

– Mit mondott nekik?
– Hogy van egy jó hírem: megyek az olimpiára! Mindannyian elkezdtek üvölteni, anyukám szerintem még el is sírta magát…

– Édesanyaként, de emberként sem csodálkozom ezen.
– Az egész évem a küzdelem jegyében telik, nem volt könnyű, de ők mindvégig mellettem álltak, támogattak. Ahogy nagyon sokat segített a sportpszichológusom, Tóvári Zsuzsa is, akivel már nyolc éve dolgozom együtt. Mentálisan erősnek kellett lennem, hogy elviseljem a terhet, a nyomást, s azt, hogy tulajdonképpen minden versenyen úgy kell vívnom, hogy az olimpiai indulásért harcolok – ugyanakkor meg ott volt az érzés, hogy az esélytelenek nyugalmával versenyzek, mert még egy éremszerzés sem jelentett garanciát arra, hogy bekerülök a csapatba. De a legvégén csak sikerült berúgnom az ajtót, úgyhogy amikor megtudtam, utazok Párizsba, az volt a teljes boldogság. Az az érzés, amikor minden gond megszűnik.

GYEREKKÉNT IS ARRA KÉSZÜLT, EGYSZER NAGY SPORTOLÓ LESZ

– A kortársai többsége feladta, voltaképpen ön volt az egyedüli, aki kitartott – hogyan maradt ennyire erős?
– Nagyon nehéz helyzetbe kerültünk, hiszen amellett, hogy tudtuk, majdhogynem lehetetlen odaérni a válogatottba, még jött a koronavírus-járvány is. Az nagyon nehéz időszak volt, a sikeres juniorévek után nem versenyezhettünk, és ez rendkívül megnehezítette, már-már meggátolta a junior korosztályból a felnőttek közé történő átlépést. Ez egyébként is hatalmas lépcsőfok, nem könnyű feladat, és esetünkben kimaradt a rutin- és önbizalomszerzés jó ideig, hiszen nem versenyezhettünk, így a kifejezetten tehetséges korosztályom tagjai hátrányba kerültek.

– Sosem akarta feladni?
– Feladni sosem, de olyan volt, hogy elbizonytalanodtam. Amikor másfél évvel az olimpia előtt egy világkupaversenyen még a selejtezőben kikaptam egy kuvaiti vívótól, azt nehezen dolgoztam fel, és egyébként is előfordult, hogy egy-egy kudarc után összeomlottam, de szerencsére sosem voltam egyedül, sokan álltak mellettem.

– Még a menet közben a küzdelmet feladó kortársai is, akik ellenfélből támogató barátokká váltak. Ezt érzékelte?
– Igen, hatalmas erőt is adott, és nagyon jólesett a támogatásuk, rengeteg biztató üzenetet kaptam tőlük is. Nagyon tehetséges korosztály volt a miénk, korábban minden versenyen szinte vérre menő küzdelmet vívtunk egymással, nagy presztízst jelentett egy-egy hazai korosztályos versenyen jó eredményt elérni. A korosztályos válogatottról is beszéljünk – ha tehette volna, szerintem minden ellenfél elkerül minket. Fura ezt mondani, de az én sikerem valahol az ő sikerük. is. Tényleg nagyon sokan álltak mellettem, szinte már kötelességemnek is éreztem, hogy ne adjam fel, harcoljak.

– Ezek után némiképp meglepő volt, hogy a csapatdöntő utáni percekben Szilágyi Áron mellett ön volt a leginkább elégedetlen.
– Gyerekkori álmom volt, hogy olimpiai bajnok legyek. Egy elveszített olimpiai döntő után nehéz boldognak lenni, ráadásul karnyújtásnyira voltam attól, hogy valóra váljon az álmom.

– Még nagyon fiatal…
– Ez így van. Nem is olyan egyszerű feldolgozni mindazt, ami velem történt. Sokszor elképzeltem, mit fogok mondani, amikor olimpiai bajnok leszek. Tudtam, hogy el akarom mesélni, hogy ott voltam Londonban, láttam vívni Szilágyi Áront, és akkor határoztam el, nekem is ez az út kell! Azért akartam mindig, mindenhol nyerni, hogy az utánam következő generációnak megmutassam, igenis meg lehet csinálni! Motiválni akartam másokat, ahogyan engem is motivált Áron. Ezek után mi történt a döntőt követően? Az M4 Sportnak adott közös csapatinterjú során gyakorlatilag a képembe tolta a riporter azt a londoni képet, ahol anyukámmal szurkolok a lelátón Áronnak, és elmondta azt, amit én akartam elmondani. Ott oldódott az elégedetlenség bennem, azt éreztem, teljesen mindegy, milyen színű az érem, átmegy, átment az üzenetem – ott már felhőtlenül tudtam örülni az ezüstnek. Már azt éreztem, ez egy megnyert ezüstérem.

– Ilyen fiatalon fel lehet azt fogni, hogy már tényleg van olyan kisfiú, kislány, aki Rabb Krisztián miatt megy le a vívóterembe?
– Lassan kezdem felfogni. Nagyon érdekes volt megélni, amikor azzal jöttek oda hozzám a gyerekek, hogy én vagyok a példaképük.

– Olyan ez az egész, mint amilyennek gyerekként elgondolta?
– Sokkal jobb. Álmaimban sem képzeltem azt, hogy ez ennyire jó. Én mindig is úgy készültem, hogy egyszer nagy sportoló leszek, hogy a sportban váltom valóra az álmaimat, hogy ez lesz az életem – furcsa, hogy már most benne is vagyok ebben az életben. Furcsa, de nagyon jó. És ad némi nyugodtságot is, hogy mindezt már elértem.

– Kell arra külön figyelnie, hogy ez ne csapjon át görcsbe, túlzott akaratba? Hiszen van még ön előtt rengeteg cél.
– Eddig is utáltam kikapni, ez biztosan nem fog változni. Nagyon sikerorientált ember vagyok, nem viselem jól a kudarcot – a kudarc kezelése a legnehezebb a sportolói életemben. Persze tudom, hogy innentől mindenki másként tekint rám. Itthon biztosan, de szerintem a nemzetközi mezőnyben is jobban számolnak ezután velem, mint eddig. De ez nekem magabiztosságot kell, hogy adjon.

– Amennyire én ismerem, nem ilyen típus, mégis: mit kell tennie, hogy ne kényelmesedjen el? Hogy ne vegyen biztosra semmit?
– Szerintem ezzel és a motivációmmal nem lesz gond, utóbbival szembesültem már az első edzésemen.

– Mi történt?
– Lementem futni a Kopaszi-gátra, és az járt a fejemben, mennyivel kell gyorsabban futnom ahhoz, hogy ez az ezüst arany legyen. Akárcsak az olimpia előtt, ezután is a maximumot teszem bele az edzésekbe, sőt, még többet akarok dolgozni, hogy még jobb legyek. És most már rutinosabb vagyok, az elmúlt egy év olyan tapasztalatokat, megéléseket adott, hogy mindez talán segít a későbbiekben is.

A PÁRIZSI DÖNTŐ REGGELÉN MINDENKI CSAK RÁ VÁRT

– Álljunk meg a gyorsaságnál, mert éppen az ellenkezője kapcsán keringenek legendás történetek Rabb Krisztiánról. Azt persze tudjuk, hogy a páston gyors, de akadnak helyzetek, amikor kifejezetten lassú. 
– Például az evésben?

– Például. 
– Gyerekkorom óta így van. Rossz evő voltam mindig is, nem szerettem enni, mert úgy éreztem, feleslegesen megy vele az idő. Ez a lassúság leginkább a reggeliknél jön elő. Elég vicces jelenet volt, amikor a párizsi csapatdöntő napján a válogatott két edzője és a három társam már befejezte a reggelit, és mindenki azt várta, mikor végzek. Meglepő módon senki sem szólt, hogy siessek, nem mondtak semmit, csak vártak – én azért érzékeltem ezt.

– Csak az evésben ilyen lassú?
– Nem. Az iskolában a tanáraim gyakran mondták, egyszerűen elképzelni sem tudják, hogy képes vagyok megtenni bármilyen gyors mozdulatot, mert amúgy szinte mindenben a leglassúbb voltam. Ha meg kellett valamit csinálni, biztos, hogy én voltam az utolsó, aki végzett.

– A vívást nagyon szeretheti, ha a páston képes mindezek ellenére a gyors mozdulatokra – az imént azt mondta, már kiskorában eltervezte, hogy nagy sportoló lesz. Egy kisgyereknek hogyan jut ilyen eszébe, és miért éppen a vívóteremben köt ki?
– A vívást én akartam: hatévesen néztem a pekingi olimpiát a tévében, akkor találtam ki, hogy vívó akarok lenni. Tetszett nagyon, van is otthon egy rajzom, merthogy lerajzoltam Boczkó Gábort a páston.

– A jelenlegi kapitányt. Megmutatta már neki a rajzot?
– Igen, már látta.

– Boczkó Gábor párbajtőrözött – amikor ön kitalálta magának a vívást, a kardot is megálmodta a kezébe?
– Akkor még nem tudtam, hogy különböző fegyvernemek vannak. Azt tudtam, hogy tetszik a sportág, a felszerelés, a sisak, a villanó lámpák. A szüleim, nagyszüleim csodálkoztak: hogy találta ki magának ezt a sportágat a gyerek? Hatévesen még nem kezdhettem el a vívást, de három évvel később már egyedül mentem le a terembe, és tulajdonképpen egyedül szerveztem le, hogy akkor onnantól vívni járok.

– Egyedül szervezte le?
– Igen. A Pasaréti úti teremben az egyik edző mondta, hogy szeptemberben lehet jelentkezni a következő csoportba, én meg közöltem, addig nem várok, már a jövő héttől vívni szeretnék. Így kezdődött minden.

– Hihetetlen az elszántsága.
– Ráadásul anyukám éppen abban a fél órában fizette be a következő két hónapra az atlétikai edzéseim díját, amikor az edzővel „tárgyaltam”, úgyhogy két hónapig előbb az atlétikai pályára mentem, aztán a vívóterembe. Utána maradt egyedül a vívás.

– Ezek szerint azt sem tudta akkor, hogy a balkezessége akár előnyt is jelenthet ebben a sportágban?
– Dehogy tudtam! Amikor mondták, hogy fogd meg a kardot, én bal kézzel nyúltam utána.

– Mert rögtön a karddal kezdte, vagyis azt választotta?
– Egy kardedzővel beszéltem meg, hogy jövök az edzésre, de neki valami dolga akadt, így azt mondták, álljak be a párbajtőrözőkhöz. Beálltam. Nem akarom a szakágat megbántani, de nem éreztem komfortosan magam ott, hiszen nekem a kard tetszett, az a mozgás fogott meg, azt a fegyvert képzeltem el a kezemben, úgyhogy az első edzés után mondtam, én továbbra is a kardot szeretném. Egyből át is mentem a kardcsoportba.

– Egyből Somlai Bélához került?
– Nem. Azt hiszem, Béla bácsi látta rajtam, hogy ügyes vagyok, csillog a szemem, és élvezem az egészet, de a mi kapcsolatunk azért érdekesen alakult. Merthogy a teremben sem tartoztam a leggyorsabbak közé – mármint a páston igen, de például amikor a felszerelésért kellett menni vagy párt kellett keresni, általában az utolsó voltam. Gyakran nem is jutott nekem pár, úgyhogy ilyenkor a padon ülve néztem az edzést. Egy ilyen alkalommal jött oda hozzám Béla bácsi, aki akkor már olimpiai és világbajnoki érmesek edzője volt, s kérdezte meg tőlem, hogy „Fiam, te mit ülsz itt a padon? Így nem lesz belőled vívó! Álljál fel, fogd meg a kardot. Fejvágás!” Így indult a kapcsolatunk.

– Milyen ez a kapcsolat? Egyikük sem az a harsány típus, ugyanakkor azért van némi korkülönbség kettejük között, mégis úgy tűnik, nagyon egymásra találtak.
– Nagyon jó, sőt, különleges a kapcsolatunk, és már gyerekkorom óta. Megértjük egymást, jól tudunk együtt dolgozni – ő is minden nap beleteszi a munkát a közösbe,
és sokat foglalkozik velem.

– De csak a teremben, csak a víváskor? Vagy elmeséli neki azt is, ha, mondjuk, egyik éjszaka nem tudott aludni, vagy éppen azt is, hogy megismerkedett egy lánnyal?
– Általános iskolás koromban még az is előfordult, hogy mikor meg kellett tanulnom egy verset, neki mondtam el edzés előtt. Igen, elmesélem neki, hogyan telt a hétvégém, de ő is ilyen, elmondja, ha például megy a Balatonra – sőt, ott szoktunk is találkozni.

– Mit gondol, büszke önre?
– Nagyon remélem! Igyekszem is mindent megtenni azért, hogy az legyen. Szerintem egyébként büszke rám.

– Szokta dicsérni is az edzője?
– Igen, emellett rendkívül jól tud motiválni. Mindketten hiszünk egy közös célban, állandóan biztat, hogy el is fogom érni. Tényleg csak megerősíteni tudom, milyen különleges edző-tanítvány kapcsolat van köztünk – és az is egyértelmű, hogy rendkívül sokat tanultam tőle, sokat formálódtam a keze alatt.

– Azt mondta, ön határozta el kiskorában, hogy nagy sportoló akar lenni. Ez mennyiben volt elvárás a szülei részéről? Csak azért kérdezem, mert Csenge húga versenyszerűen műkorcsolyázott, most szinkronkorcsolyázik, Benedek öccse pedig a korosztályos vízilabda-válogatott stabil tagja.
– Elvárás e tekintetben sohasem volt a részükről, de azt hiszem, valamit nagyon jól csináltak a szüleim, akik egyébként mindketten a TF-en végeztek testnevelő tanári szakon, ahogyan a nagyszüleim is, úgyhogy a tekintetben azért képben voltak, hogyan válasszanak jó egyesületet nekünk. Mindig megtalálták a legjobb klubot, a legjobb edzőket, a legjobb felkészítőket.

A HÚGA SIKEREI INSPIRÁLTÁK, Ő PEDIG AZ ÖCCSÉT MOTIVÁLJA

– A Rabb gyerekek mind sportolni akartak?
– Versengő típusúak vagyunk mindannyian. A húgom áll hozzám korban közelebb, ő most húszéves, én huszonhárom, és már gyerekként is állandóan versenyeztem vele.

– Miben?
– Mindenben. Teniszben, futásban, ki ér oda előbb valahová, de ha sétáltunk egy erdőben, akkor például abban is, ki tud több levelet elkapni meghatározott idő alatt. Csenge hamar élsportoló lett, műkorcsolyázóként már nyolc-kilencévesen hat órát edzett naponta, versenyeket nyert, körbeutazta Európát, edzőtáborokban készült, engem pedig nagyon motivált, hogy milyen eredményes. Égett bennem a versenyszellem, én is sikereket akartam elérni. Aztán idővel én is elindultam az úton, s talán úgy, ahogyan engem a húgom, már én motiváltam az öcsémet is.
– Említette, hogy az öccsével jöttek haza a szülei egy világbajnokságról, amikor felhívta őket a hírrel, hogy mehet Párizsba. 
– Benedek vízilabdázik, tizenhat évesen már korosztályos Európa-bajnok és világbajnoki bronzérmes – a vébén őt választották meg a torna legjobb játékosának. Ott volt velem 2018-ban Buenos Airesben az ifjúsági olimpián, ahol nyertem, talán számára ott jött el az a pillanat, mint amelyik nekem volt, hogy Szilágyi Áronnak szurkolhattam Londonban. Emlékszem, kisebb korában minden vízilabdasapkára olimpiai ötkarikát rajzolt, s onnantól még inkább látta maga előtt a célt. Elhatározta ő is, hogy olimpiai bajnok lesz.

– Akkor itt a nagy közös cél. Beszéltek már arról, hogy Rabb Krisztián és Rabb Benedek együtt lesz ott egyszer egy olimpián?
– Nem is keveset, el is hangzott, akár már Los Angelesben ott lehetne mellettem. De azért ezt óvatosan kell kezelni, ez egyikünk részéről sem lesz olyan egyszerű.

– Ismerve a Rabb családot, nem is elérhetetlen, nem gondolja?
– Bevallom, számomra ez a nagy cél.

– Hogy az édesanyja kétszer sírjon örömében egy olimpián?
– Hú, az nagyon jó lenne…!

– Nem titok, hogy gyerekkora óta ismerem, mégis valahogy észrevétlenül lett érett sportoló és ember. Érzi ön is, hogy felnőtt?
– Érzelmileg nagyon megerősödtem az elmúlt években, a megélt magaslatokat és mélységeket kezelnem kellett. Az Európa-bajnoki arany és a párizsi ezüst hatására tovább komolyodtam, úgyhogy emberileg tényleg nagyon sokat fejlődtem ebben az évben. De azért igyekszem megtartani valamit a fiatalabb, játékos énemből is… 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. november 16-i lapszámában jelent meg)