Apa és fia, a páston is – interjú Andrásfi Tiborral és Andrásfi Tiborral

– „Nem találom a szavakat, úgyhogy inkább nem is keresem” – mondta az olimpia utolsó napján. Rájuk lelt már?
– Andrásfi Tibor: Néhányra már igen, de még mindig csak ízlelgetem a sikert. Hogy Tibi fiam egyéniben negyedik lett, míg a párbajtőrcsapat nyert az olimpián – és győzött az öttusázó Gulyás Michelle is, akinek a felkészülését én is segítettem.

– És ön hogyan halad a folyamattal?
– Andrásfi Tibi: Kezdem megszokni, hogy olimpiai bajnok vagyok. Továbbra is a győzelem hatása alatt állok, és élvezem a velejáróit: sok a program, sok a felkérés, magamban még nem volt időm feldolgozni az egészet, de folyamatosan emlékeztetnek az emberek arra, mi is történt a nyáron.

– Édesanyaként mondom: amikor a gyerekünk felér a csúcsra, elér valami nagyot, szépet, sokkal felemelőbb érzés, mint amikor mi vagyunk sikeresek. Egyetért?
– Andrásfi Tibor: Csodálatos érzés, hogy a fiammal értem fel a csúcsra, sokan mondták, hogy irigyelnek is amiatt, hogy nemcsak edzőként, apaként is átélhettem ezt. Igazuk van: nagyon büszke vagyok a fiamra.

– Olyan visszafogottak mindketten, mindig szerényen nyilatkoznak, sehol semmi harsány megnyilvánulás. Azért nyugtassanak meg, néha szoktak vitázni is egymással…
– Andrásfi Tibor: Nézeteltéréseink szoktak lenni. Nem mindig értünk ám mi sem egyet.

– A vita általában a víváshoz kapcsolódik?
– Mindketten:  Leginkább ahhoz.

– Borzasztó idegtépő a pást mellől a gyerekednek szurkolni… Értem, hogy ön edzőként jobban hozzászokott a feszültséghez, de mégis milyen, amikor a tanítványa egyben a fia is?
– Andrásfi Tibor: Nem mindig könnyű – illetve nem volt mindig könnyű. Főleg, amikor nem ment Tibinek a vívás. Előfordult, hogy segítséget is kértünk, mellette pedig mindig igyekeztünk megbeszélni mindent. Az eredmény azt mutatja, hogy jó úton haladtunk és haladunk, vagyis képesek vagyunk kezelni a helyzetet, hogy az edző-tanítvány viszony mögött ott van az apa-fiú kapcsolat is.

– Szívesen meghallgatnám másik oldalt is.
– Andrásfi Tibi: Engem ez sohasem zavart, a húgom, aki szintén vívott, sokkal nehezebben kezelte, hogy apa állt a pást a mellett. Sohasem voltam azért idegesebb, mert az apukám mond nekem valamit egy versenyen – ha egy másik edzővel nem értettem volna egyet, az ugyanúgy bosszantott volna, mint ha apával esett volna meg.

– Milyen gyerek volt Andrásfi Tibi?
– Andrásfi Tibor: Volt benne némi csibészség.
– Andrásfi Tibi: Szerintem néha rossz gyerek voltam. Például én voltam az egyetlen, akinek a szüleihez általános iskolában családlátogatásra mentek a tanárok…

– Ugye, csak viccel? Nemhogy a vívók között, talán az egész párizsi olimpiai csapatból az utolsók között említeném a nevét ebben a témakörben.
– Andrásfi Tibor: Én azért nem mondanám, hogy Tibi rossz gyerek volt, inkább csak eleven.

– Miben mutatkozott meg?
– Andrásfi Tibi: Mindenféle csínyeket találtunk ki az osztálytársaimmal, szívattuk a másikat, de aztán valahogy kinőttem. Mire felsős lettem, megnyugodtam.
Ehhez képest a páston kifejezetten jó fiú.
– Andrásfi Tibor: Pedig kell némi zsiványság ott is, és most már van abban rutinja, hogyan kell ilyennek is lennie. Régebben mondogattam neki, legyen csibészebb a páston, legyen olyan, mint az életben!

– De miért ennyire jó fiú a páston?
–Andrásfi Tibi: Sohasem én voltam, aki a show-t csinálta a versenyen, inkább mindig arra koncentráltam, hogy szépen vívjak – és eredményesen. Az sem utolsó szempont, hogy kedveljen a zsűri, márpedig egy állandóan reklamáló vívót nem biztos, hogy kedvel.
Tibi pengével a kezében született?
Andrásfi Tibor: Majdnem szó szerint.

– Ön vívott, Tibi édesanyja is. Mi lett volna, ha a fiuk azt mondja, focizni akar vagy éppen bokszolni?
– Andrásfi Tibor: Focizni biztos, hogy nem akart volna, egyáltalán nem jó a labdaérzéke… Úszni úszott, azt is a BVSC-ben, de amikor néha megnéztem őt, láttam, a mozgása alapján nem arra a sportágra termett.
– Andrásfi Tibi: Nem is szerettem. Unalmas volt, a víz pedig hideg. Előfordult, hogy eldugtam otthon a fürdőnadrágom, és csak azután vettem elő, hogy elkezdődött az edzés, így egy idő után apáék is rájöttek, hogy nem szeretek úszni – azt viszont mindannyian tudtuk, nem azért járok az uszodába, hogy bajnok legyek, hanem hogy megtanuljak úszni. De mondhatom azt is, hogy valójában az uszodában töltöttem el az időt addig, amíg nem mehettem a vívóterembe.

– Tegye a szívére a kezét: a születésekor eldöntötte, hogy a fiából párbajtőrvívó lesz?
– Andrásfi Tibor: Előre nem tudhattam, az lesz-e, de szerettem volna, már csak azért is, hogy minél többet legyen a közelemben. Nem titok, hogy az édesanyjával elváltunk, így bár az estéket nem velem töltötte, a vívóteremben ott volt mellettem.

– Születésétől meghatározza az életét a vívás, de soha sincs elege?
– Andrásfi Tibi: Elő szokott fordulni – minden évben van olyan időszak, amikor besokallok: vagy olyankor, amikor sok versenyem van, vagy olyankor, amikor túl sok az edzőtábor. Át kell lendülni rajta, rendszerint rövidebb pihenő is segít, s utána megint jókedvvel megyek a terembe.

– A fiú már olimpiai bajnok, de az édesapa is vívott, vajon ő miért nem jutott fel a csúcsra?
– Andrásfi Tibor: Mint minden, ez is soktényezős, meg aztán akkortájt is nagyon erős és jó volt a hazai férfi párbajtőrmezőny, elég, ha csak Imre Gézát, Kulcsár Krisztiánt, Kovács Ivánt, Boczkó Gábort, Fekete Attilát említem – nehéz volt bekerülni a válogatottba, a jelenlegi kapitánynak, Boczkó Gábornak is csak három egyéni Európa-bajnoki arany után sikerült. Én mindig az ötödik-hatodik helyen voltam a hazai ranglistán, és el is fogadtam idővel, hogy ennyi sikerült.

– De a kisebbik Andrásfi mégiscsak úgy indult csatába, hogy úgy hívják, ahogy. Hogyan élte meg, hogy még a keresztnevük is azonos: teher vagy előny volt?
– Andrásfi Tibi:       Sem egyik, sem másik. Az elején volt bennem olyan érzés, hogy most nekem biztos nagyon ügyesnek kell lennem, mert mindenki ezt várja el tőlem, hiszen az apukám az, aki. Arra nagyon büszke vagyok, hogy én mindig kivívtam a helyem a csapatban, és nem azért kerültem oda, mert az édesapám az edzőm.

– Mikortól nem apa kicsi fia a teremben?
– Andrásfi Tibi: Nem tudom, mikor jött el a fordulópont. Persze vannak olyan emlékeim, hogy amikor elkezdtem, én voltam a kis Tibi, meg a Tibike, és persze mindig is tudta mindenki, hogy nekem ő az apukám, de viszonylag rövid idő után nem ez számított: a vívásban nekem is lettek barátaim, aztán eredményeim is, úgyhogy idővel engem is mindenki el tudott helyezni valahová – függetlenül attól, hogy az edzőm az apukám.

– Apának szólítja a teremben az edzőjét?
– Andrásfi Tibi: Igen.

– És ön a fiát?
– Andrásfi Tibor: Fiamnak. Vagy Tibikének. Nekem mindig az marad – mára nyilván felnőtt, de negyvenévesen is a kisfiam marad.
Meséljen nekünk erről a kisfiúról.
Andrásfi Tibor: Csak eljutunk oda, hogy sírni fogok…

– Akkor előbb a fiút kérdezem az édesapjáról.
– Andrásfi Tibi:       Apa szeret a tökéletességre törekedni, maximalista, és ezt az elhivatottságát, a sport iránti szeretetét képes át is adni a tanítványainak. Remekül motiválja a gyerekeket, felnőtteket egyaránt – szoktuk emlegetni, hogy amikor ő volt a juniorok vezetőedzője, milyen jó is volt, hogy ő állt ott a pást mellett, mert úgy szurkolt, úgy támogatott minket, hogy azzal különleges érzetet adott a versenyekhez.

– Ön a génekkel is kapott ebből a maximalizmusból?
– Andrásfi Tibi: Valószínűleg igen, bár ha azt kérdezi, melyikőnkre jellemző inkább a maximalizmus, őt mondanám. Én jobban el tudok fogadni helyzeteket, történéseket, vagy éppen hamarabb elengedek valamit. Akár egy rosszul sikerült napot is, bár van olyan is, hogy már reggel úgy érzem, nem most fogom megváltani a világot…

– Ilyenkor nem szól előre az édesapjának, hogy ne is izguljon?
– Andrásfi Tibi: Nem, mert előfordult már, hogy ilyen érzésekkel indult a napom, aztán megnyertem a versenyt.

– Az edzőjét már bemutatta, mit mond az édesapjáról?
– Andrásfi Tibi: Annak ellenére, hogy nem éltünk együtt, szoros volt a kapcsolatunk, és apa mindig is törekedett rá, hogy minőségi időt töltsön velem és a húgommal – mindkettőnknek igyekezett mindent megadni, támogatott minket. Szerencsére a vívás megadta azt is, hogy az átlagosnál több időt tölthettünk együtt.

– Ez magával hozta akár azt is, hogy van olyan téma, terület, amely miatt az édesapját hívja, ha elakad?
– Andrásfi Tibi: Valamiért mindig is olyan voltam, aki szerette maga megoldani a dolgait, vagy inkább a barátaimmal beszéltem meg – anya és apa gyakran panaszkodott, hogy sokszor ők az utolsók, akik megtudtak rólam valamit…

– Zárkózott ember?
– Andrásfi Tibi: Nem mondanám magam annak, de az igaz, hogy otthon kicsit nehezebben fejezem ki az érzéseimet, ám az utóbbi években ezen a téren sokat fejlődtem, mostanra már jóval több mindent megbeszélek a szüleimmel, mint korábban.
Andrásfi Tibor: Tényleg így van. Azt például nagyon szeretem, hogy még ha nem is találkozunk, akkor is beszélünk minden nap, mert Tibi felhív, és elmondja, milyen napja volt. Szeretem tudni, mi van vele, szeretek vele örülni, vagy ha netán rossz történt, együttérez­­ni vele.

– Büszke lehet erre.
– Andrásfi Tibor: Az is vagyok. Párizs után jobban megismerhették őt az emberek, és sokan mondták, hogy az eredményei mellett azért is büszke lehetek rá, mert jól nevelt. Tényleg az. A jólneveltsége mellett büszke vagyok arra is, hogy elképesztően sokat dolgozott azért, hogy eljusson erre a szintre, hogy felérjen a csúcsra. Tibi nagyon szorgalmas, tudatos sportoló.

– Az iskolában is ilyen szorgalmas volt?
– Andrásfi Tibi: Inkább szelektáltam: ami érdekelt, abba fektettem energiát, ami nem, abból minimális ráfordítással igyekeztem kihozni egy közepes vagy jó eredményt.

– Van még feljebb? Lehet még jobban, még szebben vívni?
– Andrásfi Tibor: Ó, persze hogy van. Az eredmények terén is, meg például úgy is, hogy azt az aranytust Tibi adja a végén… Na, ott akkor apaként is alig vártam, hogy lejöjjön a pástról, és meg tudjam ölelni…

– Az édesapja szeme ezúttal is könnyes, ön viszont higgadt maradt. Ott is. Ráadásul úgy érzem, érmesként ünnepelte önt mindenki, és sokan megtanulták a nevét. Érezte, hogy rengetegen állnak ön mellett?
– Andrásfi Tibi: Azt hittem, sokkal rosszabbul fogom viselni, hogy aranytussal maradtam le a bronzéremről. Nagyon bántott, de valahogy mégis jobban tudtam értékelni ezt a negyedik helyet, mint előtte bármikor. Ebben biztosan közrejátszott az is, hogy tudtam, vár még rám a csapatverseny. Úgy mentem ki Párizsba, hogy éremmel akarok hazatérni, s az, hogy a csapattal nyertünk, kárpótolt az egyéniért is. Ha ott megvan a bronz, a csapattal meg nem vagyunk dobogósok – na, erre nem cserélném el. Az arany, az arany, nem érmesek vagyunk, hanem olimpiai bajnokok.

– Minden edző arról álmodik, hogy a tanítványa olimpiai bajnok lesz, de ha a tanítvány egyben a fia is…
– Andrásfi Tibor: Csak én nem szeretek ilyeneket kimondani. Voltak eddig is ügyes tanítványaim, mondták is róluk, hogy majd feljuthatnak a csúcsra, de én óvatosabb ember vagyok, haladjunk csak lépésről lépésre. Persze nyilván minden edző álmában ott szerepel az olimpiai arany.

– Ön sem fogalmazta meg soha, hogy olimpiai bajnok akar lenni?
– Andrásfi Tibi: Amikor kisebb koromban erről faggattak, ezt mondtam, mert mindenkitől ezt hallottam, és ciki lett volna mást mondani. Meg aztán nyolcévesen egy gyerek nem hajtogat olyasmit, hogy a sport szeretetéért vívok, meg a közösségért. Úgyhogy én is kijelentettem, olimpiai bajnok szeretnék lenni, ám idővel ezt el is felejtettem. Aztán amikor a srácokkal (Koch Mátéval és Nagy Dáviddal – a szerk.) kadét Európa-bajnokságot, majd junior Eb-t és -vébét nyertünk, beszélgettünk róla, milyen jó lenne együtt kijutni az olimpiára. Meg arról, vajon mi is ott leszünk a mátraházi edzőtáborban a falon, mondván, így készült a párizsi olimpiára a férfi párbajtőrcsapat. Aztán ahogy teltek az évek, egyre közelebb kerültünk hozzá.

– Nehezebb vagy könnyebb lesz innentől?
– Andrásfi Tibor: Azt szokták mondani, hogy megnyerni könnyebb, mint megvédeni. Azért fogunk dolgozni, hogy Los Angelesben ismét ott álljanak a fiúk a dobogó felső fokán.
– Andrásfi Tibi: Én abban mindenképpen bízom, hogy ezután felszabadultabban tudok vívni, jobban tudom élvezni a versenyeket. Még akkor is, ha sokan éppen ellenem fognak úgy vívni, hogy nincs veszítenivalójuk. Adott bőséggel motivációt ez az olimpiai arany, meg aztán még jó néhány szép eredményt el lehet érni ezen kívül is.
– Andrásfi Tibor: Nem szabad abba a csapdába beleesnie, hogy úgy érezze, innentől minden versenyt meg kell nyernie. Ugyanúgy élveznie kell a vívást, ahogyan eddig – a technikája megvan hozzá, hogy a jövőben is lazán vívjon. Az én feladatom pedig az lesz, hogy erősítsem benne, bárkit képes megverni. 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. október 19-i lapszámában jelent meg.)