Vívónak kitűnő és fodrásznak sem utolsó – interjú a paralimpikon Osváth Richárddal

Vágólapra másolva!

2024.09.01. 10:40

Címkék

A Szatmárnémetiben született és a sportolást az épek között kezdő, sokáig ott is folytató Osváth Richárd kacskaringós utat járt be, míg az lett, aki ma: egyrészről férj és apa, másrészről paralimpiai ezüstérmes, világ- és Európa-bajnok kerekesszékes vívó. Már fiatalon sikereket ért el, de egy baleset majdnem derékba törte a pályafutását, ám évekkel később rátalált a parasportra, amelyben mindig is egy lehetőséget látott, hogy ne kelljen felhagynia szeretett sportágával.

– Milyen gyerekkora volt, és hogyan találkozott a vívással?
– Kilencévesen kezdtem el vívni Szatmárnémetiben, ahol mindig is népes magyar közösség élt, igaz, ma már kevesebben vannak, mint voltak, de még mindig közel negyven százaléka magyar ajkú a városnak, a vívóteremben pedig a nyolcvan százaléka volt az – mondta a Képes Sportnak Osváth Richárd paralimpiai ezüst- és bronzérmes, világ- és Európa bajnok kerekesszékes vívó. – Persze jártak le román gyerekek is, de a sportban és a játszótéren sosem volt különbség köztünk, senkit nem érdekelt, ki milyen nemzetiségű, sokkal inkább az, hogyan focizott vagy vívott.

– A focitól hogyan is jutottunk el a vívásig?
– Egy nap vívók jöttek hozzánk az általános iskolába toborozni, nekem pedig úgy megtetszett, hogy alig vártam, hogy lemehessek edzésre. Tudtam, hol van a vívóterem, mert talán hétéves lehettem, mikor már lementem egy versenyre. Elég eleven gyerek voltam, akire régen talán azt mondták, hogy rosszaság, ezért kapóra jött a szüleimnek, hogy el akartam kezdeni sportolni: bíztak benne, hogy levezetem az energiáimat, és hátha hosszú távon is valami jó sül ki belőle.

Az edzéseken nem lehetett rosszalkodni

– Hogy értsük azt, hogy rossz gyerek volt?
– Amit lehetett, mindent megcsináltam. Megtörtént, hogy csak egy fél percre hagytak egyedül, de ez nekem elég volt ahhoz, hogy a permetezőszert megtaláljam a garázsban, beleittam, úgyhogy négyévesen már gyomormosásra vittek. Nem lehetett egy pillanatra sem egyedül hagyni, mert valami csínyt biztosan elkövettem. És ha ez nem lenne elég, kicsit zűrös gyerek voltam, szerettem verekedni is.

– Akkor bejött a szülei számítása…
– Teljes mértékben! Valahogy a vívás megtanított figyelni, koncentrálni, mert az edzéseken nem lehetett rosszalkodni, az edző nem szerette és nem is tűrte. Persze otthon is megvolt a fegyelem, de a családban másképpen viselkedik egy gyerek, mint közösségben. A vívóteremben jobban meghúztam magam, jó sportoló akartam lenni, megvolt bennem a versenyszellem, ki akartam tűnni, hogy én legyek az első, a legügyesebb. Megvolt az az érzésem, hogy jó helyen vagyok a vívóteremben.

– Kik voltak az első edzői?
– Lengyel Éva és File Attila tanítottak meg tőrözni, mert tőrözőként kezdtem, és sokáig amellett is maradtam. A sikerek elég korán jöttek, Romániában több korosztályos bajnokságot megnyertem, ami szintén ösztönzött, hogy merre induljak el az életben. Tizenhárom éves koromig ugyanis egészen más céljaim voltak: református pap szerettem volna lenni.

– És mi döntött végleg a vívás mellett?
– Másodikos koromban szombatonként vallásórára jártunk a többi gyerekkel, én pedig mindig is szerettem, amikor édesapám bibliai történeteket olvasott fel nekem. Volt otthon egy kis képes bibliánk, és nekem az Istennel való kapcsolattartás akkor kezdődött. Megtetszett, hogy hiszel valamiben, és ha gondod van, akkor imádkozhatsz valakihez, aki meghallgat. A vallásosságomat egyébként a mai napig őrzöm. De tizenhárom évesen éppen akkor nyertem meg az országos bajnokságot, amikor konfirmálnom kellett volna a templomban, és a sport ekkor adott egy pluszlöketet, hogy talán nem véletlenül voltam épp a páston. Elkezdett még jobban foglalkoztatni a vívás, mármint a versenysport.

– Milyen szintre jutott Romániában?
– Bekerültem a felnőttválogatottba is, de tizenkilenc éves koromban jött az első sérülésem. Egy edzés végén levezetésként fociztunk a teremben, amelynek a padlója nem csúszott, így egy rossz megállást követően letapadt a lábam, a jobb térdem pedig úgy kifordult, hogy letört egy porcdarab. Megműtötték, de mindig azt szoktam mondani annak, aki szidja a magyar egészségügyet, hogy nem látta még a románt. Nem volt rehabilitáció, nem volt gyógytorna – megműtöttek és kitettek a kórházból, hogy gyógyuljak meg úgy, ahogy tudok.

Egy esés után fertőződött el a lába

– Nem jött helyre a térde?
– Valamennyire igen, de ezután már sosem volt az igazi. Még vívtam fél évet, hogy kijussak az utolsó ifjúsági világbajnokságomra, ami sikerült is, de nem volt könnyű, mert a lábam fájt és nem hajlott rendesen. A vébén aztán megint rásérültem, újra műtöttek többször is, akkor már Bukarestben, aztán kétezernyolcban nagyot estem vele, ami után elfertőződött a műtött rész.

– Ez hol történt?
– Budapesten, mikor átmentem a villamossíneken. A térdem sosem lett rendbe téve, és amikor elestem, belobbant egy fertőzés, gócpont lett belőle.

– Mit keresett Budapesten?
– Vendégségbe jöttem. Szatmárnémetiben egymásba szerettünk a szomszéd lánnyal, aki egyébként ma már a feleségem. Három napra rá, hogy elkezdtünk járni, feljöttünk Budapestre a nagynénjeihez, itt történt az esés, és így kerültem kórházba, ahol hét hetet töltöttem, mire hazaengedtek Romániába, és otthon gyógyulhattam tovább. Eleinte két mankóval jártam, kétezerkilencben viszont kiújult a fertőzés, megint megműtötték, és azóta az az állapot van, mint most: merev a térdem.

– Nehéz volt megszokni?
– Gyerekként mindig vívni akartam, elvégeztem a testnevelési főiskolát Szatmáron, de szégyelltem az állapotomat, hogy sántán menjek be valahova sportot oktatni. Ekkor átmenetileg férfifodrásznak álltam, mert van otthon egy fodrászatunk, amolyan családi üzlet. Az édesanyám és az unokatestvérem is férfifodrászok, akkor ez volt a kézenfekvő előttem is, mert valamiből meg kellett élnünk.

OSVÁTH Richárd; Szun Kang; — 2021: a tokiói paralimpia tőr egyéni versenyének döntőjében Szun Kanggal vívott... (Fotó: MTI)

– Meddig dolgozott fodrászként?
– Másfél évig, de nem volt semmilyen sikerélményem, mindig az volt bennem, hogy szeretnék valami maradandót alkotni. És csak motoszkált az agyamban a vívás, kerestem, hogyan lehetne valamiképpen folytatni. Kétezertízben Párizsban, a Grand Palais-ban rendezték a vívó-világbajnokságot, éppen ott, ahol az idén az olimpia vívóküzdelmei voltak és a paralimpiáé lesznek. Akkor láttam először kerekesszékes vívást, ami éppen együtt zajlott az épek versenyével, és találkoztam olyan sérült versenyzővel, aki egészségesebbnek tűnt, mint én. Elkezdett bennem érlelődni, hogy mi lenne, ha kipróbálnám. Megkerestem az edzőimet, hogy mit szólnak hozzá, de elsőre falba ütköztem, mert Romániának nem volt kerekesszékes vívócsapata.

– Így került Magyarországra?
– Az élet milyen érdekes! Az olimpiai bronzérmes és paralimpiai bajnok vívó Szekeres Pál edzőjének, Beliczay Sándornak a nagyszülei szatmáriak voltak, és az én edzőnőm fiatalon jól ismerte Sanyi bácsit. Úgyhogy kétezertizenegy elején felhívta, és megkérdezte, mit lehet tenni az ügyemben. Tavasszal eljöttem egy kategorizáló vizsgálatra Budapestre, május kilencedikén megkaptam az állampolgárságot, két és fél hétre rá pedig már versenyeztem is az első kerekesszékes-világkupámon.

– Gyorsan történtek az események, mert egy év múlva a londoni paralimpián már ott volt a magyar csapatban.
– Egy évvel előtte megnyertem a sheffieldi Európa-bajnokságot, ami talán a harmadik kerekesszékes versenyem lehetett, így automatikusan kvalifikáltam magam a londoni paralimpiára. Hirtelen robbantam be a mezőnybe, senki sem számított rá, hiszen addig nem nagyon ismertek. Utána fel is költöztem Budapestre, egyébként ahhoz a nagynénihez, akihez a kétezer-nyolcas balesetemkor voltunk látogatóban. Elkezdtünk dolgozni Beliczay Sanyi bácsival, és tudtam, mire számítsak, mert Szekeres Pállal korábban sokat voltam egy szobában versenyeken, ő pedig rengeteget mesélt az edzőjéről. Aztán az első paralimpiámon, kétezertizenkettőben Londonban bronzérmet szereztem.

Eddig a riói a kedvenc paralimpiája

– Három eddigi paralimpiája közül melyik a legkedvesebb?
– A kétezertizenhatos riói, mert előtte három évvel elkezdtem kardozni is Erdei Péter irányításával; addig csak tőröztem. Úgy mentem ki Brazíliába, hogy ha minden sikerül, az ötödik és a nyolcadik hely között végezhetek. Rögtön az első nap volt a kardverseny és ezüstérmes lettem, ami azért volt nagyon nagy öröm, mert nem számítottam rá. Azóta nyertem két paralimpiai ezüstöt tőrvívásban is, de a kard egy kicsit mégis szebb emlék.

– Megtalálta önmagát a parasportban?
– Talán furcsa lesz, amit mondok, de én a kerekesszékes vívásra mindig úgy tekintettem, mint lehetőségre. Amikor a sérülésem után lábadoztam, gyászoltam az ép életemet, és mindig azért imádkoztam, arra kértem Istent, hogy adjon nekem még egy lehetőséget, hogy valamilyen úton-módon vívhassak. A kerekesszékes víváson keresztül megkaptam ezt a lehetőséget, és azt mondtam magamnak, hogy ezt nem engedem el, annyit dolgozok, amennyit csak tudok, hogy a legjobb legyek. Tokió után jöttem rá, hogy mit kaptam a vívástól és a rossz lábamtól: például a feleségemet, Kingát, aki már az elején ápolt, amiből aztán házasság lett és három gyermek, Áron, Medárd és Karolina.

2017: az év fogyatékos férfi sportolójának választották

– A párizsi paralimpiára milyen célokkal utazik?
– Mindenféleképpen éremért megyek, de eddig annyira görcsösen ragaszkodtam az aranyhoz, hogy most már elengedtem. Úgy vagyok vele, csak legyen meg az érem, aztán majd meglátjuk, milyen színű. A legnagyobb ellenfelek most is a kínaiak, akárcsak három éve, de Európában is vannak erős vívók, és aki kijutott, az nem véletlenül versenyezhet. A sportág egyre erősebb, szerencsére a fejlődést saját magamon is látom. Ha nyolc évvel ezelőtt úgy tudtam volna vívni, mint most, akkor lehet, hogy nem két ezüst-, hanem két aranyérmem lenne! Érzem, hogy ciklusról ciklusra erősödik a mezőny, ugyanakkor én is fejlődöm, mert nekem is újdonságokat kell kitalálni az edzőimmel, hogy valamivel meg tudjuk lepni az ellenfeleket, mert másképp nincs előrelépés.

– Ez már a negyedik paralimpiája. Mennyit érez még magában?
– Furcsa érzéseim vannak, mert a testem néha már nem kívánja ezt a fajta mozgást, a lelkem viszont igen. Ott van a három gyermekünk is, akik keveset látnak. Debrecenben élünk, sokat ingázok a sport miatt. Nem könnyű nekik, hiszen még kicsik, de talán lehetek annyira önző, hogy azt mondjam, most még folytatom, és remélem, talán nekik is ad majd egy pluszt az életükben, hogy látják az édesapjukat vívni. Még egy paralimpiai ciklus bennem van, aztán ki tudja, talán edzősködnék. Szeretnék Debrecenben mozgássérült fiatalokkal foglalkozni, hátha valakinek az életét jó irányban tudom megváltoztatni. Jó lenne a víváson belül maradni, úgy érzem, tudnék esélyt és tudást adni egy olyan mozgássérült fiatalnak, aki így kitörhet abból a közegből, amelyben jelenleg van, új célokat tűzhet ki maga elé, elérhet valami nagyobbat.