Végig mosolygott az olimpián – interjú a párizsi bronzérmes Major Veronikával

– Több mint egy hónap eltelt azóta, hogy olimpiai bronzérmet szerzett sportpisztolyban. Leülepedtek már a franciaországi élmények?
– Egyszerűen nem volt rá idő – mondta Major Veronika, a BEFAG Keszthelyi Erdész Lövészklub 27 éves sportlövője. – Már a kvótaszerzés előtt „robotüzemmódba” kapcsoltam, és az olimpia után nagyon nehéz volt váltani. Kizártam a gondolatokat, az érzelmeket, olyan volt, mintha felvettem volna magamra egy páncélt, amelyet nem lehet egyik pillanatról a másikra levenni. Vállaltam, hogy befelé fordulok, éreztem, hogy az utolsó hetekben már nincs szükségem a külvilágra. Júliusban összesen hat napot voltam otthon, Keszthelyen, de szerencsére mindenki támogató és megértő volt, elfogadták a módszert, amit választottam.

– Nem zavarta a magány?
– Megszoktam, mert a lőállásban is csak magamra számíthatok, egyéni sportolónak lenni magányos műfaj. Persze így sem volt könnyű az átállás a megszokott, otthoni életemről a versenyzőire, többnyire Budapesten, a családomtól kétszáz kilométerre készültem az olimpiára. Napközben emberek között voltam, az edzőmmel, Győrik Csabával és a sportpszichológusommal sokat beszélgettünk, de esténként volt, hogy magányosnak éreztem magam. De visszagondolva semmit sem csinálnék másképp, minden áldozat megérte, mert megtérült a befektetett munka.

– Mennyire érezte reálisnak, amikor elkezdte a sportlövészetet, hogy egyszer olimpiai dobogóra állhat?
– Futócéllövőként kezdtem, ami sajnos már nem szerepel a műsoron, ezért nem is gondoltam az olimpiára. A keszthelyi klub kétezertizennégyben döntött úgy, hogy légpisztolyokat vásárol, az elsők között próbáltam ki, egy évre rá pedig már versenyeztem is a számban. Sajnos már nem emlékszem rá, hogy mikor és hol, de az egyik versenyen nagyon mozgott a kezem, mire Győrik Csaba annyit mondott, hogy az olimpiai döntőben is mozogni fog. Azóta is emlegetjük, mert valójában akkor realizáltam, hogy Úristen, én eljuthatok odáig.

– Eljutott, ráadásul két számban is. Tényleg mozgott a keze?
– Persze, úgyhogy igaza volt Csabának.

– Magától értetődő volt, hogy az olimpia miatt a futócél háttérbe szorul, míg a pisztolylövészet előtérbe kerül?
– Lassú folyamat volt. Sokáig együtt csináltam a kettőt, de sajnos ütköztek a versenyidőpontok, nem tudtam volna maximálisan felkészülni rájuk. Fokozatosan előtérbe kerültek a pisztolyszámok, de még mindig azt szoktam mondani, hogy futócélos is vagyok.

– Érződik is a technikáján.
– Abszolút így van. Az alapversenyben a leggyorsabb lövők közé tartozom, mert futócélosként megtanultam, hogyan kell elhatározni magam, felemelni a fegyvert és leadni a következő lövést. Az izgalom miatt sokan fel-le emelgetik a kezüket a lövés előtt, én viszont futócélban hozzászoktam a lőkényszerhez – ha nem sütöd el a fegyvert, elmegy a disznó és lemaradsz róla.

– Az olimpiai alapversenyekben nemcsak gyorsan lőtt, hanem pontosan is, olyannyira, hogy tíz és huszonöt méteren is elsőként jutott a döntőbe. A sors igazságtalansága lett volna, ha ezek után érem nélkül kell hazatérnie…
– Időrendben a légpisztolyos döntő volt előbb, amelyben nyolcadik lettem, mégsem voltam csalódott, talán csak tíz percig. Miután az edzőm megdicsért, tudatosult bennem, hogy nem olyan rossz az olimpiai nyolcadik hely, szóval a következő napok is vidáman teltek. A csapatmasszőrünk, Dankó Csabi mondta, mennyire jó látni, hogy bármi történik, mosolygok, hozzájárult az eredményes versenyzéshez, hogy élveztem a chateauroux-i hétköznapokat. Valamilyen szinten hagytam magam sodródni az árral az olimpia alatt.

A sportlövők nem voltak részesei a párizsi forgatagnak, mivel a francia fővárostól csaknem 300 kilométerre található takaros kisvárosban, Chateauroux-ban versenyeztek az olimpián. Major Veronika azonban nem hagyta annyiban a dolgot, párjával, Milánnal turistaként visszatért Franciaországba, a játékok után Párizsban nyaralt. „Bizonyos szempontból örültem a chateauroux-i helyszínnek, mert így kevésbé voltunk a figyelem középpontjában, jobban koncentrálhattunk a versenyzésre – mondta Major Veronika. – Aztán amikor visszamentünk Párizsba, kicsit szíven ütött, hogy miről is maradtam le, de azért szerencsére érződött még az olimpiai hangulat, az öt karika is ott virított az Eiffel-tornyon.” S ha már Eiffel-torony: Milán itt kérte meg Major Veronika kezét, így olimpiai bronzérmes pisztolyosunknak különösen emlékezetes marad az idei nyár.   „Miután felmentünk, szerettünk volna készíteni egy jó fotót, de egy család letáborozott a legjobb helyre, már szinte elővették a pikniktakarót… Húsz percet kellett várnunk, mire elmentek, de nem idegeskedtem, valamiért volt egy olyan érzésem, hogy érdemes kitartani. Utána odaléptem egy úrhoz, kezébe nyomtam a telefonomat, hogy készítsen néhány képet, Milán pedig adta neki az instrukciókat, hogy ne képet, inkább videót… Nagyon megható pillanat volt.”

– Hogyan tudta elérni, hogy ne terelje el a figyelmét a szokatlan felhajtás?
– Jól sikerült a mentális felkészülésem. Az olimpia teljesen más, mint a többi világverseny, a falu udvarától a lőtér bejáratáig mindenhol az öt karikát látod, vagyis akkor is tudatosul benned, hogy hol vagy, ha nem akarsz vele foglalkozni. Gondolkodtam az olimpia előtt, hogy megpróbáljam-e kizárni az olimpiai szimbólumokat, de aztán a párommal, Milánnal arra jutottunk, hogy egyszerűen csak befogadom az ingereket, amik érnek. Így voltam az izgalommal is, sokkal könnyebb volt kezelnem, mert megbarátkoztam vele. Amin nem tudunk változtatni, érdemes elfogadnunk.

– Az első olimpiája nem úgy sikerült, ahogyan tervezte. Segítettek a tokiói tapasztalatai a stresszkezelésben?
– Igen, rengeteget. Három éve nagy nyomást tettem magamra, és a környezetemtől is azt hallottam, hogy esélyes vagyok az olimpián. A koronavírus-járvány miatt ráadásul volt egy évem ezen agyalni… Világcsúcstartóként, ranglistaelsőként mentem ki, úgy voltam vele, nekem kell a legjobbnak lenni, de nem én voltam. Utána negatív spirálba kerültem, csak feküdni volt kedvem, aztán otthon lecsúsztam a lépcsőn, részleges bokaszalag-szakadással meg csak feküdni lehetett. Nehéz időszak volt, a kvótaszerzés sem ment könnyen, de összeszedtem magam, és nem veszítettem el a reményt. Lenyeltem a békákat, mert éreztem, hogy minden okkal történik.

– Az olimpiai kvalifikációt illetően a világranglista mentsvárként szolgált, végig ott volt a legjobbak között. Biztos volt benne, hogy ott lesz Chateauroux-ban?
– Azért nem volt könnyű megemészteni, hogy többször is hajszálra voltam a kvótától, de a ranglista tényleg védőhálót jelentett, szóval úgy készültem, hogy ha az egészségem engedi, ott leszek az olimpián. A világversenyeken mindig döntőbe jutottam vagy a közelébe kerültem, ezért nem kellett különösebben aggódnom a kvótaszerzés miatt.

– Valóban stabilan versenyzett az olimpiai ciklusban, így aztán ismét az esélyesek között emlegették.
– Én viszont nem tettem hangzatos kijelentéseket, csak akkor beszéltem a célomról, ha a sportpszichológusom kérdezte. Az interjúkban azt mondtam, szeretnék büszkén hazajönni, a képességeimhez mérten a legjobban teljesíteni. A sportpisztolyos döntőben is beigazolódott, hogy apróságokon múlik, milyen színű az érem – ha a sok 10.1 és 10.0 helyett 10.2-t lövök, a győzelemre is lett volna esélyem.

– Gondolkozott azóta ezen?
– Nem, mert kiadtam magamból mindent, szerintem ez a legfontosabb.

– Akkor is így érezte volna, ha elveszíti a szétlövést és negyedikként zárja a döntőt?
– Igen, egyértelműen. Egyébként már emeltem a lábam, mert volt egy gyengébb sorozatom, és azt hittem, negyedik lettem. Aztán ránéztem a monitoromra, láttam, hogy szétlövés következik – akkor már tudtam, hogy érmes leszek, mert szeretem a párbajokat, talán még nem is veszítettem.

– Mondhatta volna, akkor nem izgulunk…
– Ami azt illeti, én tényleg nem izgultam. Ha már kaptam egy ilyen lehetőséget, biztos voltam benne, hogy élni is fogok vele.

– Miből meríti az önbizalmát a lőállásban?
– Az edzésnaplómba nagybetűkkel beleírtam, hogy „Én vagyok a legkirályabb”, ezek a szavak megerősítettek abban, hogy bármire képes vagyok. Egyedül állok a lőállásban, muszáj elfogadnom, szeretnem, biztatnom magam.

– Inkább tudatos vagy ösztönös, amit verseny közben csinál?
– Teljes mértékben tudatos.

– Pedig azt gondolná az ember, hogy az olimpiai döntő ezerféle forgatókönyv szerint alakulhat, vagyis egyszerűen nem lehet mindenre felkészülni.
– A rutin sokat segít a váratlan helyzetek kezelésében, de amit csak lehet, meg kell tervezni előre. Például azt, hogy technikailag miként készítem elő a lövéseket, és mit csinálok két lövés között. Még az is tudatos, hogy amikor vizet iszom és felfelé nézek, becsukom a szemem, mert nem tesz jót a lámpafény.

– A rivaldafényhez viszont hozzá kell szoknia, olimpiai bronzérmesként a Kopaszi-gáton és Keszthelyen is elképesztő fogadtatásban részesült. Hogy élte meg az ünneplést?
– A Kopaszi-gáton az volt az első élményem, hogy valaki egy kisbabát adott a kezembe, aki nagyon aranyos volt. Aztán ami otthon történt… Nem tudtam róla, hogy készülnek valamire, arra számítottam, hogy este kilenc körül hazaérünk, felmegyünk édesanyámhoz, legfeljebb egy-két rokon ott lesz. Ehhez képest a nevelőedzőm, Keczeli Zoli eljött elém, ő vezetett, és mire a Keszthely táblához értünk, megláttam, milyen sokan várnak rám. Csodálatos volt, örök emlék marad.

„Vera mindkét számban képes kiváló eredményre, vagyis ha jól teljesít, nem kérdés, hogy bejut a döntőbe” – mondta Major Veronika edzője, Győrik Csaba a párizsi olimpia előtt. A szakember nem a levegőbe beszélt, versenyzője jó formájára és a ciklusban nyújtott stabil teljesítményére alapozta jóslatát, amely beigazolódott, a keszthelyi pisztolyos 10 és 25 méteren is döntőt lőhetett. Ráadásul mindkét szám alapversenyét megnyerte! Már légpisztolyban magasra tette a lécet, de képes volt átugrani, sportpisztolyban 592 körös olimpiai rekorddal jutott tovább az első helyen. A pontlövészetben és a gyors szakaszban harminc-harminc lövést adnak le a versenyzők, legfeljebb 600 kört lehet elérni, Major pedig a hat sorozatból háromban is hibátlanul lőtt, az 52 tízes mellett mindössze nyolc kilencese volt. A két döntőből az elsőben, 10 méteren nyolcadik lett, majd a 25 méteres fináléban szétlövésben olimpiai bronzérmet szerzett – a fantasztikus siker után elérzékenyülve lépett ki a lőállásból. „Végig kellett versenyeznem az olimpiai ciklust a kvótáért, de ez az előnyömre vált, rendre ott voltam a döntőben vagy annak közelében, vagy érmet is nyertem – mondta a 27 éves pisztolyos. – Éreztem, hogy benne lesz ez az eredmény a kezemben, az alapversenyé és a döntőé is, és ki tudtam magamból hozni. Nagyon sokat segített, hogy lőhettem a döntőben tíz méteren, hiszen éreztem a hangulatát, tapasztaltam a körülményeket, a fényeket, a lőállásokat, ami minden pályán más és más. Pluszt adott az is, hogy első helyen jutottam ismét döntőbe, és külön boldog vagyok, hogy olimpiai rekordot állítottam be, így még egy helyen fel lesz tüntetve a nevem.”

A Magyar Sportlövők Szövetségének főtitkára, Sinka László a Nemzeti Sportrádió vendégeként méltatta a bronzérmes Major Veronikát, és néhány kulisszatitkot is elárult a keszthelyi versenyzőről. „Tudatos munka kellett az érméhez, nagyon nyugodtan készül, több mint két órával a verseny előtt megérkezik a helyszínre, és edzője, Győrik Csaba segítségével mindent a lehető legpontosabban csinál – hangsúlyozta Sinka László. – Miután megnyerte a sportpisztolyos alapversenyt, sokan odamentek hozzá gratulálni, ami még nagyobb motivációt adott neki a másnapi döntőre. Meghozta a gyümölcsét, hogy Keczeli Zoltánéknál futócéllövőként kezdte, sokat gyakorolta, hogyan kell a másodperc törtrésze alatt lőni. A koncentrációs képessége is kitűnő, ami biztató a jövőre nézve.” Azt nem tudjuk, mit tartogat a jövő, de Sinka László szerint jó előjel, hogy Igaly Diána athéni aranyérme előtt Sydney-ben bronzérmet szerzett…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. szeptember 7-i lapszámában jelent meg.)