Helyzetjelentés a futballakadémiákról – Sportkönyvtár

Vágólapra másolva!

2024.09.19. 10:40

Címkék

Tényleg a labdarúgó-akadémiák a magyar labdarúgás boszorkánykonyhái, amelyekből a zúgolódó kommentelők szerint tucatszám kerülnek ki a később milliókat felmarkoló, de semmit sem mutató focisták, akiknek tizenévesen akkora az arcuk, hogy alig férnek be az öltözőbe? Igaz-e, hogy az elmúlt évek sikerei – a válogatott sorozatban háromszor szerepelt Európa-bajnokságon, a Ferencváros pedig egyre gyakrabban éli meg az egyenes kieséses szakaszt a nemzetközi kupasorozatokban – az akadémiai rendszernek, és az ott kinevelt tehetségeknek köszönhető?

Ezekről a kérdésekről a magyar futballisták, edzők, szakértők, elemzők, szurkolók, és az olyan laikusok is gyakran megnyilvánulnak, akik jó, ha évi egy-két meccset megnéznek, ellenben a médiából gyakran értesülnek arról, milyen összegeket invesztáltak az elmúlt évtizedekben az utánpótlásnevelésbe.

Azonban a színfalak mögé nagyon kevesen látnak be.

Rábai Dávid viszont vette a fáradságot, éveken át tartó kutatómunkája gyümölcse a Nagypálya – Tehetségképzés a labdarúgó-akadémiákon című könyve. Némi személyes érintettség révén – anno az általános iskolában és a gimnáziumban is több ismerősöm szeretett volna, vagy lett is valamelyik intézmény növendéke – érdeklődve vettem kezembe az összeállítást, és tényleg nem tudtam letenni. Nagyon hiányzott ugyanis egy ilyen alapos dolgozat ahhoz, hogy tisztábban lássunk, mi történik azzal a kisgyerekkel, aki valamiért felvételt nyer az akadémiára, majd onnan valamikor kikerül, és lesz belőle valami. Szóval már azt is meg kell vizsgálni, hogy kik kerülhetnek be ezekbe az intézményekbe, egyáltalán miért akar valaki akadémista lenni. Az előzetes feltételezés jellemzően az, hogy a szülői nyomásnak döntő szerepe van benne, ám a kutatások alapján kiderül, illetve maguk az edzők mondják el, hogy belső motiváció nélkül sikeres „termék” nem lesz, tehát nyilván rá lehet kényszeríteni a futballozásra a fiatalt, de hogy profi játékos nem lesz belőle az ő szándéka nélkül, az biztos.

Az sem egyértelmű, hogy a tehetséget hogyan definiálják, illetve hogy mekkora szerepe van az akadémista évek alatt a szerencsefaktornak. Fel lehet tenni mindent a futballra, csakhogy könnyen jöhet közbe súlyos sérülés, lelki törés, és ott állhat huszonévesen az ember a kérdéssel, mihez kezdjen magával, ha az élsportra már nem alkalmas, de nincs más szakmája. Az oktatási intézményekkel szoros kapcsolatban álló akadémiáknak tehát abban is fontos szerepe lehet, hogy tudjanak alternatívát kínálni, hiszen az oda bekerülő játékosok kis százalékából lesz élvonalbeli labdarúgó. Így nem mindegy az sem, mennyire lehet összehangolni az órarendet az edzésekkel, a meccseket a számonkérésekkel. Azokban az esetekben, amelyekben az akadémiának van saját iskolája, az összefésülés jóval könnyebb. Ehhez kapcsolódóan a könyvből az is kiderül – és nekem ez volt a legmegdöbbentőbb –, milyen pedagógiai programot kínálnak az egyes akadémiák. Van, ahol részletesen, hosszasan kifejtik, más esetben négy oldalban „letudják”, de nem egyedi, hogy a honlapon nem érhető el ilyesmi, pedig ebből tudná megismerni a szülő, hogy a gyerekét mégis milyen támpontok alapján nevelik. Sőt, az is előfordult, hogy maga az intézmény nem tartotta fontosnak, hogy ilyen programot állítson össze, ahogyan abban is lenne hová fejlődni, hogy mennyire működnek együtt a különböző vidéki és fővárosi akadémiák.

A kötet érdeme, hogy több mint húsz évvel az első magyarországi akadémia elindulását követően lehetőséget ad arra, hogy bárki megismerkedhessen vele, mi is történik az utánpótlásnevelő intézményekben. A Magyar Labdarúgó-szövetség ugyan beszámol a labdarúgó-akadémiai rendszerről, de elég kevés információt szolgáltat, az aloldal pedig régóta nem frissült. A könyv elolvasását követően pedig el lehet gondolkodni azon, hogyan érdemes finomhangolni a jövő utánpótlásnevelését.

(Rábai Dávid: Nagypálya – Tehetségképzés a labdarúgó-akadémiákon, MCC Press, 2024)