Futballtörténelem a nappaliban – interjú Barcs Endre újságíróval

–  Hallottunk a furcsa kezdeményezésről: egy chilei kiadó több mint hat évtized után megjelenteti spanyolul Barcs Sándor MLSZ-elnök 1962-es könyvét, A magyar csapattal Chilében című világbajnoki élménybeszámolót. Felcsigázta annak idején, tizenhat évesen a szülői irodalom?  
– Nekem semmi újat sem mondott. Én beleszülettem a korba, talán kétéves lehettem, amikor apám először elcipelt MTK-meccsre. Nagy MTK-drukker volt, sőt a háború előtt játszott is a klub amatőr együttesében. Később pedig az Antennában, amely a Magyar Távirati Iroda csapataként működött, és olyanok szerepeltek benne, mint Hoffer József, az ifjúsági válogatott szövetségi edzője vagy Szepesi György, a neves rádióriporter. Szegény Gyuri folyton a kispadon ült, nem volt valami ügyes. Én kapus akartam lenni, ott sertepeltéltem már ötévesen a kapu mögött, várva a mellé szálló labdákat. Aztán tizenkét évesen edzésre jelentkeztem a Pénzügyőr csapatánál.

– Na persze, a futballvezér fiának nem nehéz boldogulnia… Kapott efféle megjegyzéseket?  
– Kaptam bőven. Még a nagymamám is szóvá tette, amikor később behívtak az ifjúsági válogatottba, hogy biztosan az apám miatt. Teljesen lelombozott, hiába mondtam neki, hogy ha nem tudnék egyeneset rúgni a labdába, mindegy, ki lenne az apám. A Pénzügyőrnél többször a Fradi ifivel kötöttek le nekünk edzőmeccset, és az ellenfélben szaladgált egy szőke fiú, akit én hátvédként sehogy sem tudtam megfogni, könyörögtem a szünetben, hogy cseréljenek le. Ő volt Varga Zoli. Nagy csatákat vívtunk a II. kerületi sportiskolával is, amelyben a középcsatár kis Lakat, vagyis Lakat T. Károly volt, és egyik meccsünket papája, Lakat Károly edző is megnézte. Utána megkérdezte, nem akarok-e átmenni az MTK-ba, így bármily hihetetlen, a hatvanas évek közepén egy szezont játszottam ott is, javarészt a tartalékban. Egyszer léptem pályára az első csapatban, egy húsvéti tornán, a Graz ellen a második félidőben. Elég jól ment, kíváncsi voltam, mit írnak majd az újságok. Meglepve láttam, hogy meg sem jelent a nevem, Somogyit írtak helyette. Ebben talán közrejátszhatott apám szándéka, ő ugyanis nem akarta, hogy futballista legyen belőlem.

– Miért nem?  
– Azt szerette volna, hogy tanuljak, egyetemet végezzek. Ami meg is történt, méghozzá úgy, hogy a sikertelen diplomata szakos felvételi, majd az utált ipartechnológiai szakos félév után úgy gondoltam, hogy átmegyek a bölcsészkarra, magyar–angol szakra. A dékán titkárnője közölte, hogy ne is reménykedjek, mert több mint kétezer jelentkezőből tizenkettőt vesznek fel. Előző hétvégén az MTK-val a BEAC ellen játszottunk edzőmérkőzést, Kovács Ferike helyett álltam be balösszekötőként, és rúgtam két gólt a lágymányosi pályán. Hétfőn megyek a dékánhoz, aki rögtön megismert: „Nem maga rúgott nekünk két gólt tegnap? Ha átigazol a BEAC-hoz, fel van véve!” Így kerültem a bölcsészkarra és a BEAC csapatához, amelyben a világválogatottból éppen visszatérő Albert Flórián ellen is játszottam. Tél végi edzőmérkőzés volt, hozta rám a labdát, elhúzta előttem, és mire megfordultam, már kocogott visszafelé. Megveregette a vállam, és mutatta, hogy arra menjek, mert középkezdés jön. Sohasem felejtem el, miközben dumáltunk a zuhany alatt, az egyik csapattársam csak állt, és bámulta a Flórit. Szóltam neki, mi van, nem láttál még meztelen férfit? Azt mondja, hát ez éppen úgy néz ki, mint mi. Persze, mit képzeltél, ő aranyból van? – kérdeztem vissza. Óriási tisztelet övezte.

– Játszott máshol is?  
– Később az MTI csapatában, majd a legendás Szocreálban. A Czakó utcában voltak az edzéseink, utána beültünk egy közeli helyre, ahol élményszámba ment, ha Moldova György és Csurka István nekiállt egymással beszélgetni. Miután később Csurka megcsinálta a pártját, Moldova egyszer azt mondta nekem: „Mint politikust meg tudnám ölni, de mint ember a legjobb barátom.”

– Barcs Sándor a magyar labdarúgás egyik fénykorában, 1950 és 1963 között vezette az MLSZ-t. Gyerekként belelátott az Aranycsapat életébe?  
– Ahova tudott, elvitt magával. Ott voltam minden összetartásnál, a Margitszigeten, Érdligeten, a mérkőzéseken, az öltözőben, kis túlzással az egész gyerekkoromat Puskásékkal töltöttem. Az Aranycsapat ámulatában éltem. Fent laktunk az Oroszlán-sziklánál, a közeli erdőbe jártunk focizni barátaimmal. Egyszer, valamikor 1955-ben, indultunk volna, de nem volt labdánk. Mondják a többiek, hogy ott van egy a vitrinben, miért nem visszük ki azt. Addig rágták a fülem, míg kivettem. Kiderült, a 7:1-re megnyert, 1954-es magyar–angol hivatalos labdája volt, valamennyi játékos aláírásával. Alaposan szétrúgtuk, szegény apám majdnem elsírta magát, amikor észrevette.

– Tényleg, azt tudja, hogyan hozták tető alá az 1953-as angol–magyar meccset? A történet egyik változata szerint Barcs Sándor kötötte le a helsinki olimpián, a másik szerint Sebes Gusztáv szövetségi kapitány.  
– Én apám verzióját támogatom. Stanley Rous, az Angol Labdarúgó-szövetség titkára az 1930-as években még játékvezetőként járt Magyarországon, újságíró apámat adták mellé tolmácsnak és kísérőnek. Barátság alakult ki kettejük között, ennek folyományaként vetette fel az ötletet Sir Stanley 1952 nyarán. Apám azt felelte, hogy neki erről egyeztetnie kell Farkas Mihály honvédelmi miniszterrel, aki aztán kikötötte, csak akkor rögzítsük a mérkőzést, ha megverjük az angolokat. Ellenkező esetben az eredmény rossz fényt vetne a szocialista rendszerre, és apámat börtönbe dugja. Ő vállalta a kockázatot.

– Úgy tudni, személyesen Rákosi Mátyás pártfőtitkár jóváhagyása is szükségeltetett, sőt még Moszkvába is futott egy telefon Sztálinhoz.  
– Igen, megerősíthetem, hogy Rákosi engedélye is kellett, a moszkvai szálat pedig el tudom képzelni. Sir Stanley Rousszal később is megmaradt a jó kapcsolatunk, amikor 1968–1969-ben Londonban jártam iskolába, pénzkereseti lehetőségként az akkor már FIFA-elnök sportvezető titkára lettem. Feladatom volt, hogy a FIFA-nak címzett magyar nyelvű leveleket – akadt ilyenből vagy kétezerötszáz – lefordítsam és összefoglaljam. Kitűnő humorú úriember volt, a város legelőkelőbb részén, a Holland Parknál működött az irodája, ha lementünk ebédelni, előfordult, hogy Elton John ült a szomszéd asztalnál. Kaptam az FA-től egy olyan VIP-belépőt, amellyel bármelyik meccsre kimehettem. Emlékszem, egy alkalommal a mostani király, Károly herceg oldalán néztem valamelyik angol bajnokit. Ő akkor még csak egy nagyfülű kölyök volt, de előre figyelmeztettek a viselkedési szabályokra: csak akkor szólhatok hozzá, ha ő megszólít, nem tehetek neki fel kérdést és nem érinthetem meg.

– Igaz, hogy a keresztnevét Bajcsy-Zsilinszky Endrétől, az 1944 decemberében kivégzett politikustól örökölte?  
– Édesapám kisgazdapárti volt, náciellenes, kemény cikkeket írt. A német megszállás idején Bajcsy-Zsilinszky Endrét tűzharcban fogták el, apámat a szerkesztőségből vitték el, együtt raboskodtak a Fő utcai börtönben. Itt hangzott el az ígéret Bajcsy-Zsilinszky Endrétől, hogy ha egyszer édesapámnak fia születik, szívesen lesz a keresztapja. Őt kivégezték a nyilasok, apámat pedig szörnyű kínzásoknak vetették alá és puskatussal kiverték valamennyi fogát. Csodával határos módon megmenekült, köszönhetően anyámnak, aki a családi ékszerekkel kiváltotta őt egy suhanc segítségével a svábhegyi nyilas házból. Megszülettem 1946-ban, Endrének neveztek el, és özvegy Bajcsy-Zsilinszky Endréné tartott keresztvíz alá.

– „A Horthy-rendszerből a legnagyobb kincset örököltük, amit csak sportág magáénak mondhat: a futball példátlan népszerűségét, már-már népmozgalmi jellegét” – olvassuk édesapja rendszerváltás után született visszaemlékezésében. Azért a kommunista rendszer nagyhatalmú sportvezetőjeként, a Magyar Rádió elnökeként, a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatójaként nem mondott hasonlókat. Titokban tartotta kritikáját, vagy idővel változtatott álláspontján?  
– Ő már a rendszerváltás előtt is beszélt nekem ezekről. Mi apai vonalon gazdag német nagypolgári, kvázi arisztokrata családból származunk, apám változtatta a nevét Bartschról Barcsra. Nem volt kommunista típus, soha nem is tudta igazán elfogadni a kommunizmust. Nagyapám egyetemi professzorként Szegeden és Nagyváradon tanított filozófiát és franciát, ma is áll a család nagyváradi kétemeletes háza, és amíg a románok nem vették el, hatalmas szőlőbirtok is tartozott hozzá. Nagyapám kérésére apámat néha Ady Endre kísérte haza a nagyváradi óvodából. Neki a Horthy-rendszer inkább adott, mintsem elvett tőle, még akkor is, ha a zsidókérdés kezelésével nem értett egyet.

–  Annál meglepőbb, hogy később ennyire élvezte a rendszer bizalmát.  
– Kevesen tudják, de ő 1965-ig nem lépett be a pártba, akkor kérte meg rá Kádár János. Vele közvetlen összeköttetésben állt az MTI vezéreként, volt otthon egy K-telefonunk, azon keresztül mentek a hívások. Úgyhogy én elmesélhettem az iskolában, hogy beszéltem Kádár elvtárssal. És mit mondtál neki? – kérdezték a többiek csodálkozva. Mire én: Azt, hogy adom apukámat.
–  Gyerek- és ifjúkorának szellemi környezete és a családi hagyományok alapján nem jelentett meghasonlást édesapjának a vezetői szerepvállalás a kommunista diktatúrában?  
– Azért nem, mert a család összejárt, a kapcsolatok megmaradtak. Jártak hozzánk vasárnap ebédre a német és osztrák rokonok, beszéltünk irodalomról, filozófiáról, politikáról. Gondolhatja, hogy ez a társaság nem a kommunizmust dicsérte. Igaz, hogy népi ülnökként részt vett apám a Rajk-per tárgyalásán, de érdemi szerepe nem volt. Ment érte a fekete autó, és vitték, mert kellett a munkás és a mezőgazdasági ülnök mellé egy értelmiségi is. Ő aláírta a papírt, mást nem is tehetett volna, ha maga a vádlott beismerő vallomást tett. Anyám állandóan féltette őt, ebbe ment tönkre. Mikor viszik el apádat? – hajtogatta. De hát ugye a futballvezetés miatt nem nyúltak hozzá, és a sportdiplomáciai kapcsolatai miatt sem, hiszen hét nyelven beszélt, és sokat jelentett, hogy valaki a szocialista Magyarországról bekerült az UEFA és a FIFA szűk irányításába.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. szeptember 14-i lapszámában jelent meg.)