„Ha én nem hinnék az NHL-karrierben, ki higgyen benne” – interjú Papp Kristóffal 

– Máris befejeződött a vakáció?
– A bolzanói divízió 1/A-világbajnokság és az azt követő, Kanada elleni barátságos meccs után nagyjából két hétre szabadságra mentem, ám ez idő alatt sem álltam le teljesen, a második héten már mozogtam. Azóta pedig újra jégen vagyok, amit megszakít még egy közös családi nyaralás, de a lazításnak vége.

– A pihenőidő alatt volt arra lehetősége, kedve, hogy visszanézze a vb meccseit, és persze a szlovénoknak ütött gólját, ami végül feljutást ért a magyar válogatottnak?
– Ahogy lezárult az idény, elővettem a jégen forgatott felvételeket, sőt azokat is, amelyek az öltözőben – mondjuk így – belső használatra készültek, s természetesen megnéztem a gólomat is. Szerencsések vagyunk, hogy manapság már nem kell csak az emlékekre hagyatkoznunk, filmek is őrzik a mérkőzéseinket. 

– Mennyire egyeznek meg az emlékképei a felvételeken látottakkal?
– Vannak pillanatok, meccsszituációk, amelyek kristálytisztán élnek bennem, de előfordul „teljes filmszakadás”. Visszanézek egy jele­­­ne­tet, és rácsodálkozom, hogy éppen abban a pillanatban ki és hol helyezkedett a jégen, az én fejemben ugyanis egészen másként rögzült a jelenet.

– A szlovénoknak ütött gólja melyik kategóriába tartozik?
– Minden mozzanata megvan, pedig sokszor éppen az ilyen kulcsjelenetek esnek ki.

– A pályafutásán végigtekintve melyik polcra tenné ezt a gólt?
– Egyértelműen a legmagasabbra! Ezt gondoltam róla közvetlenül a meccs után, és ugyanígy élem meg a mai napig is. Ütöttem néhány hosszabbítást eldöntő gólt a klubmérkőzéseimen, de ilyen tétre menő találkozón, ráadásul címeres mezben korábban még nem találtam a kapuba.

Született: 2001. június 27., Budapest Magassága: 180 cm  Sportága: jégkorong      Posztja:      csatár Klubjai: Drago Skorpiók (2007–2010), LA Junior Kings (U13, 2013–2015), Belle Tire (U14, 2015–2016), Detroit Honeybaked (U16, 2016–2018), Madison Capitols (USHL, 2018–2020), Des Moines Buccaneers (USHL, 2019–2020), Michigan State University (Big-10, 2020–2022), Northern Michigan University (CCHA, 2022–2024), Lindenwood University (NCAA, 2024–) Válogatottság/gól: 53/10 Legjobb eredményei: A-csoportos vb-15. (2023), divízió 1/A-győztes (2024), divízió 1/A-ezüstérmes (2022)

Előbb az öltözőbe mennek, csak utána interjúznak 

– Lényegében a teljes karrierje az Egyesült Államokhoz kötődik, ahol a hoki a nemzeti sportok egyike. Anélkül, hogy újfent hangulatot keltenénk az eset kapcsán: elképzelhető a tengerentúlon, hogy egy játékos akár az edzője, akár a játékvezetők, akár a liga működése kapcsán olyan nyers kritikát fogalmazzon meg nyilvánosan, mint amilyen Galló Vilmos „bohócozós” nyilatkozata volt?
– Nem tudok róla, hogy ilyesmi megtörtént volna. Nyilvánvalóan nem volt profi megnyilvánulás, ahogy ezt az öltözőben meg is beszéltük egymás között. Hozzáteszem: Galló Vili nagyon rendes, jószívű, jólelkű srác, az egyik legkiválóbb csapattárs, sem játékosként, sem emberileg semmi rosszat sem mondhatok rá. Tény, hogy a román csapattól elszenvedett vereséget követően nem tudta kontrollálni az érzelmeit, de nem könnyű pillanatokkal a meccset követően kamera elé állni. Még egyszer mondom, hibázott, ám anélkül, hogy a részletekbe mennénk: a kialakult szituáció nem az ő egyszemélyi felelőssége volt…

– Az amerikai egyetemi bajnokságban egy túlfűtött játékos kerülhet-e hasonló helyzetbe?
– Szerencsére nem, mert mi azonnal bevonulunk az öltözőbe, sőt arra is van idő, hogy az edző néhány szót szóljon. Csak ezután megy interjúzni a kiválasztott három hokis.

– Visszatérve a nyári tréningekre: saját edzésterv alapján dolgozik, vagy kapott egy forgatókönyvet leendő klubjától, a Lindenwood Universitytől?
– Abszolút saját elhatározásból gyakorolok, ugyanis nagyon hamar hiányérzetem támad, ha nem lehetek jégen. Nyaranta most már hosszú évek óta a Fradival egykor bajnok Jécsi Gyula irányításával készülök egy kisebb csoport tagjaként. Úgy tervezem, augusztus végéig, a pozsonyi olimpiai selejtezőig itthon maradok.

– Miért döntött úgy, hogy két idény után elköszön a Northern Michigan Universitytől, és miképp zajlik az egyetemváltás Amerikában?
– Azért léptem, mert szerettem volna olyan együttesben jégkorongozni, amelyik jobban fókuszban van. Igaz, a Lindenwood Lions története mindössze két idény óta íródik, viszont eddigi együttesem, a Northern Michigan Wildcats a CCHA ligában versenyez, onnan pedig nehezebb a topgárdák látókörébe kerülni. Persze van némi kockázata egy frissen alakult csapathoz szerződni, de mivel a Lions „independent” kategóriás, akár olyan elitegyüttesekkel is megmérkőzhet az idény során, mint a Denver vagy a Notre Dame, s e meccseken jó eséllyel ott lesznek a játékosmegfigyelők is. Sokat nyomott a latban az új vezetőedző, Bill Muckalt személye is, aki korábban a University of Michigan stábjának tagja volt. Ami az egyetemváltást illeti, működik egy transzferportál, amelyre az új csapatot keresők feliratkozhatnak. Ezt az edzők látják, Muckalt is ott bukkant rám, ő hívott a Lindenwoodhoz. A legtöbb egyetemen átvihetők a hallgatói kreditek, így tanulmányi szempontból sem ér hátrány. Ráadásul eltörölték azt a szabályt, miszerint egyetemváltás esetén egy évig csak edzeni lehet az új együttessel. Ettől alapjaiban változott meg az egyetemi hoki, sok lett a klubcsere – e tekintetben közelítünk a profikhoz.

– Ugorjunk vissza az időben! Miért éppen a jégkorongot választotta?
– Egy családi barátunk jóvoltából kipróbáltam a futballt és a síelést, és ő vitt le először a jégre is. Éppen a Drago Skorpiók edzése zajlott, nekem pedig azonnal megtetszett a játék. Hatéves korom óta a hoki bűvöletében élek.

Egy hónapig egy szót sem értett a beszélgetésekből

– Hogyan lett ebből három évvel később Amerika?
– Anyukámék álma volt, hogy néhány esztendőt töltsön el a család az Egyesült Államokban, s ez idő alatt a testvéremmel tanuljuk meg a nyelvet. Hálás vagyok ezért a döntésükért! Először nyaralni mentünk Los Angelesbe, az ottani próbajátékok időpontjaihoz igazítva az utazásunkat. Az LA Junior Kings tesztjén megfeleltem, s ezt követően belevágtunk a nagy kalandba. Az már kimondottan a szakmai fejlődésem érdekében történt, hogy tizennégy éves koromban búcsút intettünk Kaliforniának, és átköltöztünk Michiganbe.

– Milyenek voltak az első benyomásai az Újvilágról?  
– Los Angeles megyében, egy óceánparti kisvárosban, Manhattan Beachben laktunk. Ott jártam iskolába is. A megérkezésünkkor nem beszéltem a nyelvet, a suliban egy hónapig csak ültem és néztem, mert egy szót sem értettem. Ennek ellenére a társaim nagyon befogadók voltak, s ahogy elkezdtem megértetni magam, már barátkozni is tudtunk. 

– Azért bejártak Los Angelesbe is, mondjuk, egy NHL-meccs kedvéért?
– A Jóisten úgy rendezte a dolgokat, hogy csapattársam lett az olimpiai és világbajnok, NHL-győztes Rob Blake, a játékosból lett neves ügynök, Pat Brisson és a nyolc NHL-klubban összesen tizenkét idényt lehúzó Nelson Emerson fia is – ők éppúgy 2001-es születésűek, mint én. Velük sokat jártunk a Los Angeles Kings mérkőzéseire, sőt Blake-ék saját boxából is néztünk meccseket, mi több, a tengerparti házukban is többször vendégeskedtünk. Előfordult, hogy a Kings profijai is a Toyota Centerben edzettek, ahol mi gyakoroltunk, ilyenkor a foglalkozás végén lepacsizhattunk a sztárokkal. A Toyota Centerben volt a Kings klubközpontja, Brisson egy alkalommal oda is meginvitált minket. Megcsodálhattuk a mezeket, a trófeákat – ekkor szembesültünk vele, hogy azok a hokis apukák, akikkel nap mint nap összefutunk, valójában a sportág legendái. A srácokkal a mai napig tartom a kapcsolatot, tavaly nyáron sikerült meglátogatnom őket – ez volt az első alkalom, hogy a költözésünk óta Los Angelesben jártam. Néhány korábbi csapattársam egyébként szép karriert futott be: Brendan Brisson a legutóbbi idényben a Vegas Golden Knights gárdájában hokizott, Jackson Lacombe az Anaheim Ducks hátvédje, míg Alex Laferriere a Los Angeles Kings szélsője.

– Az NHL-draftig ön is eljutott 2020-ban, de végül nem választották ki. Így mindmáig Szuper Levente az egyetlen magyar hokis, akinek NHL-csapata volt, igaz, bajnokin ő is csak a kispadig jutott. Mi az oka, hogy a tehetségeinknek ez idáig nem sikerült az áttörés?
– Erről napokig beszélgethetnénk… Hadd emeljek ki csak két szempontot: egyrészt úgy hallom, a fiataloknak itthon nehéz játékpercekhez jutniuk az Erste Ligában, s ha mégis a csapatba kerülnek, nem
a topsorban jégkorongoznak. Olyan nívós utánpótlásliga pedig nincsen, amelyben a tizennyolc évesek felkészülhetnének a felnőttéveikre, így sokan abbahagyják a juniorból kiöregedve. Akiknek megadatik a légióskodás, odakint extrát kell nyújtaniuk, hogy reflektorfénybe kerülhessenek, mert jellemzően és persze logikusan minden ligában a honfitárs fiatalokat tolják előre.

– Mennyire váltotta be a reményeiket a Michiganbe költözés?
– Még Los Angelesben hokiztam, s tizennégy évesen beválogattak a West Coast Select gárdájába; ezzel a korosztályos válogatottal Európába is eljutottunk. A csapattársaim között voltak a Belle Tire hokisai is, az ő edzőjük hívott Detroitba. Sikerült egy jó privát iskolát találni – a vízumom miatt kellett magánsulit választani –, így áttelepültünk Michiganbe. Detroitban aztán megtalált a Honeybaked U16-os együttesének edzője, s mivel az egy erősebb csapat volt, hozzájuk igazoltam. Ez volt az az időszak – tizenöt évesen –, amikor elkezdődött az önálló életem, anyáék ugyanis visszatértek Magyarországra. Ha ez nem lett volna elég megpróbáltatás, a csapatot sújtó sérüléshullám miatt az idény felében hátvédként kellett játszanom. Miután visszakerültem az eredeti posztomra, a legjobb pontszerzők egyike lettem. Ennek is köszönhetően újfent léptem egy lépcsőfokot: elvittek az USHL-be – ez a legrangosabb juniorliga az Egyesült Államokban. Igaz, a wisconsini Madison Capitols sereghajtó volt, de nekem jól sikerült az első évem, topsorban hokiztam, a támadójátékom sokat fejlődött. A második idényben csapatkapitány lettem, de szerettem volna egy playoffcsapatban is kipróbálni magam, ezért fél évre átmentem az iowai Des Moines-ba.

Egy triplázás alapozta meg a teljes ösztöndíjat

– Miképp találta fel magát egy középiskolás srác egymagában a világ túlsó felén?
– Amikor anyáék elindultak az útlevélvizsgálathoz, és eltűntek a szemem elől a reptér forgatagában, belém hasított a felismerés: mostantól magamra vagyok utalva! Nyilván izgalommal vártam az új életet, de ahogy telt az idő, egyre jobban hiányzott a családom. Az sem volt jó élmény, amikor üresen tátongott a hűtő vagy éppen nem volt tiszta ingem, amit felvegyek. A kortársaimhoz képest sokkal hamarabb kellett felnőnöm. Ennek éppúgy része volt, hogy tizenhat évesen már autót vezettem, miképp az is, hogy ellen kellett állnom a bulik, a haverok jelentette csábításoknak. Az első időszak nagyon kemény volt, de talán anyáéknak még nehezebb…

– Kalifornia, Michigan, Wisconsin, Iowa – egészen eltérő vidékei az Egyesült Államoknak. Önnek melyik a legkedvesebb?
– Nem is kérdéses: Kalifornia. Már csak azért is, mert imádom az óceánt, remek a klíma – egy nap szívesen élnék majd valahol egy tengerparton.

– Nem utálta meg a sok költözést? Egyáltalán: mennyi holmija gyűlik össze egy egyetemistának?
– Noha év közben szelektálok, minden alkalommal teletömöm az autómat, egy Journey SUV-t. Pedig csak a saját cuccaim kerülnek a dobozokba, a bútorokat az érkezéskor megveszem, távozáskor pedig eladom. Szerencsére a kocsira nincs gondom, Detroit mellett van egy ismerősöm, nyaranta nála parkoltathatom. A lindenwoodi költözés még előttem áll. A csapat székhelye
a Missouri állambeli St. Charlesban van, ez St. Louis egyik elővárosa; majdnem hatszáz mérföldes autózás vár rám. 

– Első felnőttcsapata a Michigan State University lett. Hogyan kerül egy középiskolás hokis egy egyetemi klub látókörébe?
– A tizenhat éveseket már megkereshetik az egyetemi gárdák, s mivel akkoriban jól ment a hoki, megakadt rajtam a Michigan State Spartans megfigyelőinek szeme. Ez egy Big-10 ligás gárda, jeles történelemmel; megtisztelő volt, hogy felfigyelt rám. Igen ám, de első nekifutásra hetvenöt százalékos ösztöndíjat kínáltak, amire nemet mondtam, hiszen ez a konstrukció jelentős anyagi terhet rótt volna a szüleimre. Nem vették jó néven az elutasító válaszomat. A következő meccsemen viszont mesterhármast jegyeztem; ekkor már a vezetőedző keresett meg, százszázalékos ösztöndíjat ajánlva. Lehetne azt mondani, szerencsém volt, hogy kivártam, de én úgy fogalmaznék, a Jóisten akarta, hogy így alakuljon a sorsom.

– Milyen szakot választott?
– Üzleti menedzsmentet. Amikor átmentem a Northern Michiganre, amely kisebb intézmény, hiszen nem negyvenötezer, csak hétezer hallgatója van, felvettem a pszichológiát is, kicsit már a majdani edzősködésre is gondolva. A Lindenwoodon marad az üzleti menedzsment, és szeretném a mesterképzést is elvégezni.

– Mennyire kell komolyan venni a hoki mellett a tanulást?
– Mint bármely oktatási intézményben, nálunk is két választási lehetőség van: az ember végigalibizi az egyetemi éveket, vagy kihasználja az esélyt, és tudást szerez. Annyiban könnyebb a dolgunk, mint a régi idők diákjainak, hogy minden anyag megtalálható egyetlen laptopon – bárhol vagyok, velem lehet a tananyag, s amikor az időm engedi, elkészítem a feladatokat. Ha reggel nem volt órám, lövőedzésre mentem, a csapattréning délután fél három körül kezdődött, amit megelőzött egy másfél órás bemelegítés, a végén pedig a levezetés. Amerikában nem könnyű megbukni, bár épp a Michigan State-en volt egy csapattársam, aki az első szemesztert elégtelennel zárta, emiatt a második félévre kikerült a csapatból.

– Sokat repültek?
– A Michigan State anyagilag jobban áll, így előfordult, hogy repültünk, de ott sem ez volt a jellemző. A Northern Michigannel viszont csupán egyszer szálltunk repülőre, akkor Arizonába kellett eljutnunk. Egyébként busszal utaztunk a meccsekre, a leghosszabb út nagyjából kilenc-tíz órán át tartott.

– A Lindenwood Lionsszal az utolsó évét tölti majd az egyetemi bajnokságban. Mit remél az ősszel kezdődő évadtól?
– Azt várom, hogy ez legyen a legjobb egyetemi idényem, olyan eredményes, hogy AHL-szerződést hoz. Szeretnék részese lenni annak, hogy ez a nagyon fiatal együttes markánsan leteszi a névjegyét.
Az egyetem megérdemli ezt, hiszen nagyvonalúan áldoz rá, hogy sikeres lehessen a hokicsapata.

– Az AHL köztudottan az NHL farmcsapatainak ligája…
– Nyilván azt reméltem a 2020-as börzén, hogy engem is kiválaszt egy NHL-klub. Ez elmaradt, ami azonban egy pillanatra sem ijesztett el attól, hogy továbbra is az észak-amerikai profi ligát célozzam meg. Nem szoktam B-tervben gondolkodni. Ha én nem mondom ki, ha én nem hiszek abban, hogy valóra tudom váltani az álmomat, akkor ugyan ki higgyen benne, hogy helyem lehet a világ első számú jégkorongligájában?!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. június 8-i lapszámában jelent meg.)