Szegedi grundsirató – labdával a bordélyház kapujában
„Hová tűntek a patinás faszerkezetes lelátók az ódon lépcsősorokkal?” – kérdezte Csillag Péter gondolatébresztő publicisztikájában (Tribünök emléke, Nemzeti Sport, 2022. február 22.). A régi tribünöket ledózerolták, a múlt század futballműhelyeinek számító játszótereket beépítették. Az utolsó szegedi grundomra 1984 őszén fogtak csákányt. Vigasszal a változások művészi megörökítője, Tömörkény István szolgál. 1910-ben írta: „Minden fa kidől egyszer, minden öreg háznak az a sorsa, hogy lebontsák.”
Mélységes mély az emlékezés kútja, amelyből mint forrásból képek buknak föl. Magam előtt látom a Semmelweis utca–Bánomkert sor–vasúti töltés határolta terület fáit, házait és játszóterét, ahol a környékbeli fiúkkal fociztunk. Minden városrésznek lelke van, amit a történelem alapoz meg, s házai, terei töltenek meg tartalommal. Több mint ezeréves szegedi-magyar sors kötődik ehhez az egykor falusi nyugalmat árasztó területhez, amelynek értékeit megpróbálom napvilágra hozni.
Kezdjük sétánkat a Tisza Lajos körút és a Semmelweis Ignác utca találkozásánál. A sarkon magasodó Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika igazgatója, Batizfalvy János (1895–1960) a zseniális előd, Semmelweis Ignác (1818–1865) halálának kilencvenedik évfordulóján, 1955-ben javasolta névadónak az anyák megmentőjét. A professzor nem élte meg az 1962-es ünnepséget. A Bánomkert névnek Juhász Gyula szerint különös a zamata, a népetimológiás magyarázat szerint a közeli Tisza gyakran elöntötte a gazdák kertjeit, akik évről évre megbánták, hogy vetettek, ültettek. A hetes számú házban 1948-ig működött a város legismertebb bordélya. Az éjjeli mulatót Angyal Gáspár és neje 1911-ben építtette. A ház olyan közel állt a töltéshez, hogy a mozdonyok okozta tűzkárért a házaspár viselte a felelősséget. A vonatok mulatójuk előtt fordultak a Tisza felé, és a Boszorkánysziget északi partjánál érték el a folyót. 1944. április 2. és szeptember 19. között hat nagy angolszász bombázást és hetvenkét légiriadót élt át a város. Egy bomba az Angyal-ház egyharmadát pusztította el. A kapu fölötti piros lámpa 1948-ig világolt. A következő évtizedekben szegény emberek lakták, 1990-ben lebontották. Az épület utcai homlokzatának ékességét, a kovácsoltvas ráccsal díszített míves bejáratot közvetlen közelről csodálhattam – a pályáról kirúgott labdával a kezemben. Egy történetnek annyi változata van, ahányan elmesélik. Az alábbi anekdotának is számtalan a variációja – ez tűnik a leghitelesebbnek. Sikertelen aktus után a vendég fizetés nélkül próbált távozni. A madám a kapuban tartóztatta föl, mondván: „Ja, tata, itt fizetni kell!” A szegedi élc szerint Angyalné a névadó: Jatata, azt követően mindenki így hívta.
Kőhajításnyira odébb a két utcára szolgáló (Bánomkert sor, Bokor utca) Wolf-ház (a névadó dr. Wolf Ferenc 1915 és 1930 között Szeged tisztifőorvosa) magasföldszinti szobájában lakott 1934–1935-ben, utolsó szegedi éveiben Radnóti Miklós (1909–1944). A hajdani vasúti töltés mellé épült varázslatos hangulatú épület otthont és műhelyt adott a költőnek. Csöndes, városszéli szobájában írta 1934-ben doktori értekezését és itt született a Pontos vers az alkonyatról című, a Tisza-parti naplementét megörökítő alkotása. A költők, írók és tudósok városában teljesedett ki művészete. „Szegedi professzorainak (Sík Sándor, Zolnai Béla) életre szóló hatására mutat, hogy Radnóti Zolnai Bélát kérte meg keresztapaságra, a katolicizmus legfontosabb beavató szentségében – Gyarmati Fannival együtt – Sik Sándor részesítette 1943. május 2-án a budapesti Szent István-bazilikában. A keresztelőn Zolnai professzor távollétében egyik legjobb barátja, Ortutay Gyula helyettesítette.” (Miklós Péter: a Szegedi Bölcsészkar Radnóti Miklós diákéveiben).
A város történetének fényes évei voltak azok, amikor „a vonatok királya, a királyok vonata”, az Orient Expressz áthaladt Szegeden, a világ első kétvágányú hídján. A csodaszámba menő műtárgyat 1858. december 2-án Habsburg-Tescheni Albert főherceg (1817–1895), Magyarország főkormányzója adta át a forgalomnak. A luxusvonat 1883. június 5-én indult első útjára, s 1883 és 1888 között a Párizs–Strasbourg–Stuttgart–München–Bécs–Pozsony–Budapest–Szeged–Temesvár–Orsova–Bukarest–Rusze–Várna útvonal után Isztambulig még tizenöt órás tengeri hajózás várt az utasokra. 1888-tól a Budapest–Zimony–Belgrád–Nis–Szófia útvonalon közlekedő expressz menetideje 83 óráról 67 órára csökkent. A krimik királynője, Agatha Christie is utazott a luxusvonaton, élménye nyomán született a Gyilkosság az Orient expresszen című világhírű regénye. A Tiszát átnyergelő híd nyolcvanhat éven át szolgálta az utazóközönséget. 1944. szeptember 3-án az amerikai hadsereg nehézbombázói végzetes támadást intéztek ellene.
A vasúti töltésre és a Bánomkert sorra egyaránt rálátást kínáló játszótér földes-füves „küzdőterén” 1954 tavaszán rúgtam először labdába. Öt év múltán a Pedagógiai Főiskola (1973-tól Juhász Gyula Tanárképző Főiskola) testnevelés tanszékének vezetője, Kardos Alajos sportpályát alakíttatott ki a területen. A hálós futballkapuk látványa megdobogtatta ugyan a szívünket, a kerítés viszont egyértelműen hozta tudomásunkra kiűzetésünket. Előbb megmásztuk, majd megbontottuk a dróthálót. Elszántságunknak köszönhetően idővel visszatérhettünk, mi több, karok és évfolyamok közötti meccsek alkalmával mi egészítettük ki a létszámhiányos csapatokat. Fejlődésünket szolgálta, hogy hét-nyolc évvel idősebbek között kellett helytállnunk. A főiskola sportpályájának történetéhez egyetlen írásos emlék tartozik. A helyi napilap 1971. július 1-jén Sikerült a Benfirkának visszavágni felütéssel adott hírt az újságírók meglepő győzelméről. A tudósításból nem derül ki, hogy a SZOTE csapatában olyan országos hírű, NB I-es labdarúgók léptek pályára, mint Nemes István, Nyári Tibor, Mészáros Károly és Portörő Gábor. Egykori klubtársaim ellen (is) érvényesítettem az alapvetést, miszerint mindenhol jó, de legjobb otthon.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. május 25-i lapszámában jelent meg.)
