Edzőként is megmaradt játékosnak – interjú Pásztor Istvánnal

Vágólapra másolva!

2024.03.18. 12:30

Címkék

Másfél éve irányítja a Ferencváros férfi kézilabdacsapatát az egykori világklasszis, világválogatott balszélső, Pásztor István, aki először ül élvonalbeli felnőttegyüttes kispadján. Határozott elképzelésekkel érkezett a Népligetbe, és már látszik is a keze nyoma a zöld-fehér gárdán, amely vezetésével nemcsak a hazai bajnokságban egyre eredményesebb, tavaly nyolcaddöntőbe jutott az Európa-ligában, ebben az idényben pedig a legjobb nyolc között van az Európa-kupában.

– Mikor érezte játékosként először, hogy érdekli az edzői szakma?
– A balatonfüredi éveim végén. Hat évet töltöttem a klubnál, 2008 és 2014 között, és az utolsó egy-két esztendőben elkezdtem kijárni a kapcsolódó iskolákat. Amikor abbahagytam a játékot Füreden, az volt a tervem, hogy a klubnál folytatom edzőként, de bejelentkezett a Veszprém azzal az ajánlattal, hogy átvenném-e a juniorcsapatot Csoknyai Istvántól, és én igent mondtam.

– Milyen volt az utánpótlásban dolgozni?
– Nagyon érdekes, és mivel szinte rögtön a játékoskarrierem befejezése után ültem le a kispadra, még izgalmasabb. Nagyon sok mindent tudtam használni, ami játékoskoromból megmaradt, ez egyébként azóta is így van. Igyekszem visszaemlékezni arra, milyen volt régen, amikor az edző kért valamit, mi hogyan reagáltunk rá, és próbálom elkerülni azokat a hibákat, amelyeket játékosként tapasztaltam.

– Az első edzői munkája megerősítette abban, hogy ezt akarja folytatni később is?
– Igen, mert nemcsak remekül éreztem magam ebben a szerepben, de egyre inkább úgy gondoltam, hogy elkezdődött valami új az életemben. A szakedzői iskolák elvégzésével az évek alatt minden szépen rakódott egymásra, aztán jött a mesteredzői, azaz a legmagasabb szintű licenc megszerzése. A Pénzügyőrnél volt egy sportvezetői időszakom, de akkor is a szakmával foglalkoztam, párhuzamosan az ifjúsági válogatottnál lehettem másodedző. Akkor már éreztem, hogy felnőttcsapattal szeretnék dolgozni, ezért folyamatosan képeztem magam, készültem a feladatra. Edzőként is megmaradtam sportolónak, ma is megvan bennem a meccsláz, az izgalom, az adrenalin, a feszültség, a nyomás, és minden, ami ezzel jár. Egész életemben kézilabdáztam, és tudom, hogy nagyon sokan megkönnyebbülnek, amikor visszavonulnak és kilépnek a körforgásból, én viszont egyáltalán nem, nekem mindig is hiányzott a pörgés.

Szakkommentátorként is kipróbálta magát

– Azért változott valamit ezen a téren?
– Játékosként egyéni felelősségem volt, edzőként viszont az eredményesség miatt nagyobb és összetettebb felelősség van rajtam a játékosok, a szurkolók és a klub iránt is. Sokkal több teher nyomja az edzőt, több mindenre kell odafigyelnie, több feszültség jár a szakmával, amit nehéz kezelni, mert számos dolog nem rajtad múlik. Játékosként világos volt, hogy mikor végzek valamit jól vagy rosszul, edzőként viszont nem mindig derül ki azonnal, mit rontottam el. Persze van, amikor rögtön jön a büntetés egy mérkőzésen, de a legtöbbször nem ez a jellemző.

– Hogyan lett önből szakkommentátor?
– A Sport Tv keresett valakit Borsos Attila mellé, én pedig korábban dolgoztam velük egy rövid ideig, így csak fel kellett frissíteni a szerződésemet. A sportvezetői és a szakkommentátori szál egyébként párhuzamosan zajlott az életemben, ami rendben is volt, mert a kettő nem ütötte egymást. Nagyon szerettem, volt abban izgalom és feszültség, amikor egy Bajnokok Ligája-mérkőzés előtt vagy a szünetben százezer embernek kellett élőben beszélni. Ott nem nagyon lehetett hibázni. Szakmailag is nagyon sokat adott: szorosan kellett követnem az eseményeket, csapatokat, edzőket, trendeket, állandóan készülnöm kellett a mérkőzésekre. Aztán amikor a Fradi megkeresett, hogy lennék-e a felnőttcsapat vezetőedzője, nekem egyértelmű volt, mit kell tennem. A szakkommentátori munkát abba kellett hagynom, mert teljesen összeférhetetlennek és inkorrektnek gondolom, hogy azokról a kollégákról, csapatokról és a játékukról alkossak nyilvánosan véleményt, akikkel egyébként minden hétvégén találkozunk. Hogyan jövök én ehhez, hiszen egy szakkommentátornak véleményformáló szerepe van, amit ebben az esetben nem szabad felvállalni.

– De az edzősködéssel a szakkommentátori időszakában sem szakított?
– Nemcsak az edzői szakmával, a kézilabdával sem engedtük el soha egymást. Én ezt szeretem és szerintem ehhez értek a legjobban, legalábbis jobban, mint bármi máshoz a világon. Itt jegyzem meg, az eredeti szakmám hajózási közlekedési gépész, amit csak a nyári gyakorlatokon próbáltam ki életem során. Óriási mázli az ember életében, ha azt csinálhatja, amit nagyon szeret.

– Kicsit hirtelennek tűnt, mikor 2022 nyarán kinevezték a Ferencváros vezetőedzőjének. Ön szerint is az volt?
– Az év első felében a klub már megkeresett azzal, hogy nem hosszabbítja meg a vezetőedző, Horváth Attila szerződését, és mit szólnék hozzá, ha én követném a kispadon. Leültünk beszélgetni, a vezetőség kíváncsi volt az elképzeléseimre, szakmai anyagot készítettem, hogy mik a terveim, miket szeretnék megvalósítani, és találkoztak az elképzeléseink. Korábban egyébként volt egy-két ajánlatom, egymástól függetlenül két NB I-es női csapat is megkeresett, de akkor még úgy gondoltam, nem érett meg rá a helyzet.

A Ferencvárosnál magas támadásszámú, gyors játékot követel meg csapatától

A gyors játék látványosan kifizetődik

– Min akart mindenképpen változtatni a Fradinál?
– Az előző idényben sok meccset megnéztem, a játékosok egy részét ismertem, volt, akivel együtt dolgoztam még a veszprémi juniorcsapatban vagy az utánpótlás-válogatottakban. Szigorúan szakmai dolgokon akartam módosítani, elsősorban a védekezési rendszerrel és a játék gyorsaságával kapcsolatban, ami a modern kézilabda alapja. Ezekről határozott elképzelésem volt akkor is, és ma is azt próbálom végigvinni és fejleszteni.

– Mi volt a legkeményebb feladata azóta, hogy a Ferencváros edzője lett?
– Mondhatnám, hogy nehéz volt feltétel nélkül elfogadtatni azt a mentalitást, ami a szakmai elképzeléseim sarokköve, de ezt sem állíthatom, mert roppant befogadó volt a közösség. A játékosok vevők voltak az elképzeléseimre, már néhány hónap után látszott az Európa-ligában és a magyar bajnokságban, hogy elég magas támadásszámmal dolgozunk. Az egyéni képességeket tekintve fejlődnie kellett mindenkinek, ami nem mindig könnyű, mert vannak régi beidegződések, főleg az idősebb játékosoknál, amelyeket ők teljesen másképpen tanultak, ahogy egyébként annak idején én is másképpen tanultam. Ezeket megváltoztatni nem könnyű és időigényes. Legtöbbször apróságokról van szó, amelyek vissza-visszatérő problémát okoznak, de látom rajtuk, hogy igyekeznek. A fiatalokkal ezt valamivel egyszerűbb megvalósítani, mert könnyebben képesek változtatni.

– Min érzi leginkább a saját keze nyomát?
– Egyrészt felszabadultabban játszunk. Nyilván szükség van a fegyelemre, de mindig szerettem volna elérni, hogy kevesebb felelősség legyen a vállakon. Magas támadásszámmal dolgozunk, gyors játékot próbálunk indukálni, hogy akár a Bajnokok Ligája-csapatokhoz is hasonlítsunk abban, ahogy az ellenfél helyzete után szinte azonnal gólt tudunk szerezni a másik oldalon. Ezt szemmel láthatóan élvezik a srácok. Illetve azt akartam mindenképpen elérni, hogy a védekezésnek legyen egy olyan modern rendszere, amihez igazodhatunk, és nem ötletszerűen jön meccsről meccsre, mikor mit kell csinálni. Egy jó csapatnak tudnia kell egy zárt és egy nyitott rendszerű védekezést is, ebben pedig előreléptünk. Csiszolni kell még rajta, de ezen a téren már az én elképzeléseim köszönnek vissza.

– Mikor látta ezeket a jegyeket először a csapat játékán?
– Talán amikor a svéd Ystads ellen játszottunk az Európa-ligában, és meglepetésre győztünk kétezer ember előtt a Riz Levente Sport- és Rendezvényközpontban. Főleg a védekezés volt remek, de a hét a hat elleni támadójátékot is magabiztosan használtuk, amikor meg kellett tartani az előnyünket. A másik hasonló eset, amikor a csoportkör utolsó fordulójában döntetlent játszottunk a német Flensburggal, ami továbbjutást ért. Azon a találkozón másfél perccel a vége előtt még háromgólos hátrányban voltunk, és úgy hoztuk döntetlenre a meccset, hogy gyors játékkal azonnal válaszoltunk minden hibára. A gyors játék látványosan kifizetődött.

– Korábban azt mondta, valahol játékos maradt, pedig kívülről mindig higgadtnak látszik. Mennyire nehéz nyugodtnak maradnia?
– A belső feszültség megvan, de a játékos-pályafutásomból tudom, hogy vannak olyan hibák, amelyeket értelmetlen a kézilabdázókon számonkérni. Ilyen például a lövéshiba. A játékos a másodperc törtrésze alatt dönt, hogyan és hová lő, de ha valamiért nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, annak végképp nem lesz pozitív hatása, ha edzőként szóvá is teszed. Mindig valami olyat kell mondani, amivel segítesz. A taktikai fegyelmezetlenség persze azonnal számonkérhető, de a kettő között határozottan különbséget kell tenni. Arról nem beszélve, ha az edző elveszíti a fejét, általában a pályán lévők is elveszítik, én is jártam így játékoskoromban. Akkor már nincs meg a támasz, amivel egy edzőnek mindig segítenie kell a csapatát.

Vereségek után nehezen alszik el

– A vereségeket még mindig a szívére veszi?
– Sokkal nehezebben élem meg, mint játékosként. Előfordult már, hogy meccs után nem tudtam aludni. Volt olyan vereség, amelyről tudtam, hogy az enyém, legalábbis benne voltam én is; azt a legnehezebb elfogadni. Még akkor is, ha tudom, hogy mindenki hibázik. Ez a már említett felelősség miatt van: én mindenkiért felelek, a játékos viszont csak magáért, így volt ez velem is annak idején. Akkor egyből tudtam, hogy miben hibáztam és min kell dolgozni, de edzőként ez sokkal szerteágazóbb. Órákat lehet elemezni, hogy egy mérkőzésen mit lehetett volna másként vagy jobban csinálni. De egyáltalán nem ilyen sötét minden! Sokszor előfordult az is, hogy nagyon jól felkészültünk, éreztem, hogy én is azt mondtam, amit kellett, a játékosok pedig végrehajtották a taktikát, amit nagy megelégedettség volt látni.

– Meddig juthat el Ferencváros, és milyen reális célokat tűzhet ki?
– Akár középtávon, néhány éven belül reális cél lehet, hogy stabilan a harmadik helyen végezzünk a magyar bajnokságban a két Bajnokok Ligája-induló csapat, a Veszprém és a Szeged mögött. Ezt magyar játékosokkal vagy főleg magyar játékosokkal szeretnénk elérni, ami nem könnyű, de folyamatos segítséget kapunk a klubvezetőségtől, hogy akár válogatott szintű kézilabdázókkal is tudjunk erősíteni. Még egy-két évig biztosan ez a célunk, aztán meglátjuk, meddig jutunk el. A legfelsőbb klubvezetőség döntése, hogy mi lehet belőle hosszú távon.

A vereségeket edzőként sokkal nehezebben éli meg, mint korábban játékosként, előfordul, hogy meccs után nem tud aludni

KÉTLAKI ÉLET: MECCSEK UTÁN FINN DINGI A BALATONON

Pásztor István vallja, hogy az első ferencvárosi évében nagyon beleállt a szakmába, túlságosan is, a szabadnapjain is csak ezzel foglalkozott.

„A második évemben már úgy vagyok vele, hogy hagyok magamnak szabadnapokat, főleg mérkőzések után, amikor egyáltalán nem foglalkozom a kézilabdával – mondta az 52 éves szakember. – Igyekszem a családommal lenni – a feleségemmel és a kutyáinkkal Balatonalmádiban élünk. A lányom, Emília tizenhét éves, most Győrben jár gimnáziumba, ott kézilabdázik. Nagyon szeretek vitorlázni, volt egy saját finn dingim, amelyet eladtam a helyi vitorlásegyesületnek, cserébe kedvezményesen használhatom. Szeretek barkácsolni, egy kertes házban mindig van mit csinálni és csinosítani. Ha kikapcsolódom, utána több energiával állok neki a munkának is. Sikerült úgy alakítanom az életemet, hogy legyen egy kis »énidőm« is.”

Pásztor Istvánnak Budapesten is van bérelt lakása, hetente kétszáz-háromszor alszik a fővárosban az edzések és a meccsek miatt, emiatt kissé kétlakinak érzi az életét.

JÁTÉKOSKÉNT...