„Az uszoda az én világom” – interjú a 70 esztendős Gerendás Györggyel

– Ünnepli a hetvenediket?
– A hetvenediknél már nem az ünneplés a fontos. Az elsőt, az ötödiket, meg a huszadikat még lehet ünnepelni, de az én koromban már máshogy éli meg az ember a születésnapokat.

– Pihenésre azért jut ideje, vagy ilyenkor is dolgozik?
– Nézze, hetvenéves vagyok, és még életemben nem dolgoztam. Játékosként és edzőként is mindig azt csináltam, amit szerettem, sohasem tekintettem munkaként a vízilabdázásra.

KÉSŐN ÉRŐ TÍPUSNAK TARTOTTÁK

– Játékosként a Ferencvárosban kezdte, edzőként pedig onnan is vonul vissza a nyáron. Tudatos döntés volt, hogy keretbe foglalja a pályafutását?
– Inkább a szerencsének köszönhetem. Az utolsó évemet töltöttem Egerben, amikor megkérdezték, nem mennék-e a Fradiba. Talán kódolva volt, hogy abból a klubból kell visszavonulnom, amelyben elkezdtem sportolni, de jobban hiszek abban, hogy általában magunk alakítjuk a sorsunkat.

– Már annak idején is határozott elképzelései voltak arról, hogy miként szeretné alakítani a sorsát?
– Igen, határozottan erdész akartam lenni, és Sopronba, az erdőmérnöki főiskolára készültem. Ami a sportot illeti, édesapám úszóedzőként dolgozott a Ferencvárosban, és gyakran lementem vele az uszodába. Magától értetődő volt, hogy ha ő ott van, én is ott vagyok, és ha már ott vagyok, megtanulok úszni.

– Mégsem az édesapja edzette.
– A véleményét mindig elmondta, ha kértem, ha nem, de edzőként nem vállalt engem. Úgy volt vele, elég neki otthon ebből az átok kölyökből… Inkább odaadott a kollégájának, szenvedjen ő velem, mert finoman szólva sem voltam jó gyerek. Az úszáshoz viszont volt tehetségem, csakhogy egyszer odajött hozzám a háromszoros olimpiai bajnok Kárpáti Gyuri, akinek az édesapja pólóedző volt a Fradiban, és megpróbált átcsábítani vízilabdázni. Nem volt nehéz dolga, csak annyit kellett mondania, hogy menjek, és mentem is – akkor voltam tizennégy éves.

– Malonyai Péter kollégám kiváló publicisztikájában uszodai gyerekként hivatkozott önre. Milyen volt az uszodai gyerekek élete a hatvanas, hetvenes években?
– Akkoriban nem számított, hogy valaki vízilabdázó, úszó, netán műugró vagy öttusázó, mindenki a haverunk volt, mindannyian uszodai gyerekek voltunk. Édesapám például a saját úszóiból verbuvált pólócsapatot, méghozzá igencsak ütőképeset, többek között a nemrég elhunyt világbajnokunk, Balla Balázs is abból a társaságból került ki. Kellemes nosztalgiával gondolok vissza, azóta sokat változott az uszodai élet.

 
– Ahhoz képest, hogy akkor még nem volt jelentős tapasztalata a felnőttélvonalban, már huszonkét évesen olimpiai bajnok lett.
– Nem örültem neki, amikor azt mondták rám, hogy későn érő típus vagyok, de valóban az voltam. Amikor a velem egykorúak már javában játszottak az első osztályban, sőt a válogatottban is bemutatkoztak, én még csak peremember voltam a Fradiban. Ha nem is türelmesen, de vártam a soromra, tudtam, hogy előbb-utóbb megérek a feladatra.

– Mennyiben volt más szerepe Montrealban, mint a négy évre rá Moszkvában bronzérmet szerző csapatban?
– Montrealban úgy lettem olimpiai bajnok, hogy nehezebb volt bekerülnöm a csapatba, mint aztán a válogatottnak megnyerni a tornát. Idővel egyre meghatározóbb játékos lettem, a moszkvai olimpián úgy kaptunk ki öt négyre a Szovjetuniótól, hogy három gólt lőttem, de erre már rajtam kívül talán senki sem emlékszik. Egyébként akkoriban nagy kudarcnak számított, ha valamelyik világversenyt nem nyertük meg, úgyhogy az olimpiai bronzéremnek sem tudtunk igazán örülni.

– Az 1982-es ecuadori világbajnokságon speciel nem önökön múlott, hogy arany helyett ezüstöt szereztek…
– A négyes döntő utolsó meccsét a szovjetekkel játszottuk, akkoriban a jugoszlávok mellett ők voltak a legnagyobb ellenfeleink. Nekik elég volt a döntetlen is, az utolsó percekben egyenlítettek, de szinte a dudaszó pillanatában lőttem egy gólt, amit megadtak, el is kezdtük ünnepelni a világbajnoki címet. Aztán jött egy amerikai ellenőr, aki azt mondta, hogy időn túl szereztem a győztes gólunkat – videós bizonyíték akkor még nem volt, végül visszavonták a találatot. Öt perc eufória után három hét, de inkább három év szomorúság következett. Most már úgy vagyok vele, hogy legalább belőttem a végén, az már nem az én felelősségem, hogy nem adták meg a gólt.

NEM KÉSZÜLT AZ EDZŐI PÁLYÁRA

– Időközben elszakadt a szívéhez oly közel álló Ferencvárostól, a fővárostól viszont nem, a Honvéd, majd a BVSC játékosa lett. Miért döntött a váltás mellett?
– A Honvéd nem lehetőség volt, hanem kötelesség, a katonaság alól nem lehetett kibújni. A klubváltás után is ugyanolyan magas szinten tudtam sportolni, aztán leszereltem, és egyértelműnek tűnt, hogy visszamegyek a Fradiba. Akkor nem vártak tárt karokkal, a feltörekvő BVSC viszont hívott, ráadásul Gyarmati Dezső volt az edző, akit a válogatottból jól ismertem. Úgy gondoltam, az irányításával felkészülhetek a nyolcvannégyes olimpiára – más kérdés, hogy végül nem utaztunk el Los Angelesbe, viszont megszereztem az első magyar bajnoki címemet.   

– Nemcsak magyar, hanem olasz bajnok is volt, merthogy játékos-pályafutása végén légiósnak állt, és külföldön kezdte el az edzősködést is. Magától értetődött, hogy sípra cseréli a sapkát?
– Eleinte egyáltalán nem állt szándékomban, mert láttam rá példát, hogy kiváló játékosból később kínlódó, középszerű edző lett, és nem akartam ebbe a hibába esni. Amikor harminckilenc évesen hazajöttem Olaszországból, elkezdtem mással foglalkozni, de nem sokkal később felajánlották a BVSC kispadját. Egy ideig kérettem magam, aztán kompromisszumot kötöttünk, hogy egy évet kipróbálok edzőként, és miután bajnoki döntőbe jutottunk, úgy éreztem, talán van némi érzékem a szakmához.

– Az egy évből több mint három évtized lett.
– Egyszerűen nem tudtam elszakadni a vízilabdázástól. Amikor lementem, hogy megtartsam az első edzést, olyan volt, mintha hazatértem volna – valami hasonlót éreztem, amikor tíz éve visszamentem a Fradiba. Nemhiába, az uszoda az én világom.

– Olaszországban nem marasztalták?
– Dehogynem, szerették volna, ha kint maradok, viszont játszani már nem akartam, és úgy voltam vele, hogy ha folytatom a külföldi edzősködést, lehet, már haza sem jövök. Patetikusnak tűnhet, de igaz: Magyarországon nőttem fel, itthon érzem jól magam, nem akartam máshol élni.

MINDIG MEGTALÁLTÁK A LEHETŐSÉGEK

– Könnyen megtalálta a közös hangot a játékosaival, vagy akadtak olyanok, akik nem tudtak megbarátkozni a habitusával?
– Egyszer megkérdezték tőlem, szeretnek-e a játékosaim, és azt válaszoltam, hogy elfogadtak. Aki értékelte, hogy az erőteljesebb hangnem az ő fejlődését szolgálja, azzal mindig jó volt a kapcsolatom, de azokkal sem kerültem rossz viszonyba, akik inkább elmentek. Előfordult, hogy egy igencsak tehetséges játékosnak én tanácsoltam, hogy máshol folytassa, mert láttam, hogy zavarja a stílusom. Nem felemelte, hanem visszahúzta a hozzáállásom. Többnyire azért olyanokkal dolgoztam, akik hozzám hasonlóan gondolkodtak. 

– A BVSC-t és az Egert is hosszú ideig irányította, mindkét klubbal rendkívül sikeresen szerepelt. A bajnoki címek közül melyik a legemlékezetesebb?
– Mindkét csapattal az első győzelem a legkedvesebb a szívemnek. A Szeged elleni negyeddöntőben már gyakorlatilag kiestünk, négy perccel a párharc vége előtt négygólos hátrányban voltunk, de sikerült fordítanunk. Az elődöntőben a Benedek Tibor, Dala Tamás, Vincze Balázs nevével fémjelzett UTE volt az ellenfelünk, szintén a nullához konvergált az esélyünk, mégis bejutottunk a döntőbe. A Vasas elleni első mérkőzést otthon elveszítettük két góllal, majd a Komjádi uszodában már három nullára vezetett az ellenfél, de a finálét is megfordítottuk – az aranygólt a jelenlegi szövetségi kapitány, Varga Zsolt lőtte. Az első egri bajnoki címünk elsősorban az ünneplés miatt emlékezetes, telt ház előtt nyertünk, és a polgármesteri hivatalban köszöntöttek minket. Jó érzés, hogy mindig megtaláltak a lehetőségek, és ilyen élményeket élhettem át.

– Korábban azt nyilatkozta, a baj is rendszeresen megtalálta önt. Nem ön kereste?
– Nem kerestem a bajt, de tényleg gyakran beleestem a gödörbe. Kérdezek valamit: egy normális ember mikor szokta először eltörni a kezét?

– Gondolom, miután járni, netán biciklizni is megtanul.
– Na, nekem négynaposan sikerült. De említhetném azt is, amikor még csak öt napja jártam iskolába, de már igazgatói intőt kaptam. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a felnőttek megítélése szerint gyerekként kibírhatatlan voltam.

– Zavarta, amikor később a sikerei helyett a heves reakcióit, eltiltásait emlegették?
– Nem zavart, sőt, néha kimondottan humorosnak találtam. Emlékszem, éppen az egyik áruházban vásárolgattam, amikor egy idegen megszólított, kérdezett tőlem valamit. Aztán odament a feleségéhez, és hallottam, amint mondta: „Ahhoz képest, amilyen hülye ez a Gerendás, egészen normális volt…”

– Jól sejtem, hogy szándékosság is volt a szenvedélyes, olykor vehemens viselkedésében?
–Persze, valamennyire tudatosak voltak az érzelemkitöréseim, mert zavarba tudtam hozni a játékvezetőket… Aztán rájöttek, hogy azzal is segítem a csapatomat, ha sikerül őket kizökkentenem, úgyhogy vissza kellett fognom magam.

– Már csak azért is, mert a válogatott másodedzőjeként könnyebben küldték el a kispadtól, mint a szövetségi kapitányt.
– Másodedzőként néha éppen az volt a feladatom, hogy a szövetségi kapitány elől elvigyem a balhét. Ha vehemensen reklamáltam, általában kiállítottak, de még mindig jobb volt így, mintha a kapitányt küldték volna el a padtól, kevésbé zavarta meg a csapatot a hiányom. A válogatottnál dolgozni egyébként semmihez sem fogható érzés, megtisztelő, hogy Horkai György, Benedek Tibor és Märcz Tamás mellett is segíthettem a csapatot.

TOVÁBBRA SEM ÉRTI A NŐKET

– Hűséges volt a klubjaihoz, edzőként mindegyik magyarországi állomáshelyén legalább egy évtizedet töltött. A szíve húzta haza tíz évvel ezelőtt a Ferencvároshoz?
– Nemcsak a klubokhoz voltam hűséges, a feleségemhez is az vagyok – de ez most mellékes. A ferencvárosi kötődésem is közrejátszott abban, hogy visszatértem a Fradiba, akkor szakmai igazgatónak neveztek ki, ami jól hangzott, viszont sohasem tekintettem magamra vezetőként, mindig is edző maradtam.

– Vezetőedzőként hét évet kihagyott, mielőtt elvállalta az FTC női csapatának irányítását. Azóta már jobban érti a nőket?
– Akkor úgy voltam vele, hogy nem akarok már vezetőedző lenni, jól elleszek másodhegedűsként is, de az élet máshogy hozta. Ami a hölgyeket illeti, tizenhárom-tizennégy éves korom óta próbálom megérteni őket, eddig nem jártam sikerrel. 

– Szokott találkozni önmagával a Népligetben?
– Ha a szobromra gondol, nem szoktam arra járni, egyszerűen nem esik útba. Amúgy sem vagyok olyan, aki csak úgy elmegy megnézni saját magát…

– A mellszobor alatt az alábbi felirat díszeleg: Gerendás György, vízilabda, 1976. Laikusként azt gondolná az ember, hogy olimpiai bajnokként a montreali aranyérmet tartja a legnagyobb sikerének. Valóban így van?
– Nehéz kérdés, mert máshogy ülepedett le bennem a siker, mint ahogy akkor megéltem. Sohasem felejtem el, a kerethirdetés után Horkai Gyuri mellett álltam, aki megbökött, és azt mondta, kimegyünk, megnyerjük az olimpiát. Miután felléptünk a dobogó tetejére, a Himnusz alatt felállt a karomon az a kevés szőr, ami akkoriban már ott volt, de úgy voltam vele, hogy ezt még jó sokszor hallom majd. Fiatalon természetesnek éreztem, hogy olimpiai bajnok lettem, utólag viszont már felértékelődött, amit elértünk – pláne, hogy nyolcvannégyben nem engedtek ki minket az olimpiára.

– Arról a legkevésbé sem önök tehettek, de volt olyan döntése az életében, amit utólag megbánt?
– Biztosan lehetne hiányérzetem, ugyanakkor annak idején kaptam édesapámtól egy életre szóló tanácsot. Azt javasolta, hogy jól fontoljam meg a döntéseim, de ha már döntöttem, higgyek benne, hogy a legjobb lehetőséget választottam. Sok mindent csináltam, lehet, hogy olyat is, amit már nem úgy tennék, de nem bántam meg semmit, mert akkor biztosan úgy gondoltam, hogy az volt a legjobb döntés, amit hoztam.

TÖBB IDEJE JUT A HORGÁSZÁSRA

– Hogyan mutatkozna be azoknak a fiataloknak, akik nem követték a pályafutását? Mit mondana magáról?
– Semmit. Azt mondják, az a legrosszabb az öregségben, hogy hiába szeretné az ember átadni az évek során felhalmozott tudását, a kutya sem kíváncsi rá. Őszinte leszek, annak idején engem sem érdekeltek az idősebbek életbölcsességei, úgy voltam vele, hogy majd én megoldom a problémáimat, és tanulok a saját hibáimból. Ezért sem mondanék magamról semmit, bemutatkoznék, aztán ha valaki úgy gondolja, hogy van bennem valami érdekes, nyugodtan kérdezhet.

– Ha már említette, hogy mi a legrosszabb az öregedésben, azért bizonyára van benne jó is, a nyártól megszűnnek a kötelezettségei. Mivel tölti majd a felszabaduló időt?
– Erre a kérdésre már a következő életciklusomban kell választ találnom, de ha valakinek van ötlete, ne tartsa magában, minden segítséget örömmel fogadok. Horgászni például nagyon szeretek, biztosan több időm lesz rá, de hát még horgászni sem lehet évente háromszázhatvanöt napot. Ahogy minden más az életemben, idővel ez is biztosan kialakul.

A győztes mentalitás vitte előre

Aki látta már Gerendás Györgyöt mérkőzés közben, tanúsíthatja, hogy az első perctől az utolsóig ezer fokon ég, elképesztő szenvedéllyel irányítja csapatát. A győztes mentalitás már játékosként is jellemezte, és azóta sem változott a hozzáállása, ráadásul saját bevallása szerint nem csupán az uszodában utál veszíteni. „Amióta a világra jöttem, nagyon nehezen viselem a vereséget – mondta Gerendás György. – Mindig, mindenhol győzni akarok, előfordult, hogy már a feleségem szólt rám, hagyjam a gyerekeket is nyerni a társasjátékban. A sikeréhség vitt előre játékosként is, mert bevallom, nem voltam kimondottan tehetséges. Mégis csak a győzelem érdekelt, ehhez pedig egyre jobbá kellett válnom. Edzőként sem változott a mentalitásom, majd’ szétvetett az ideg, amikor nem láttam az elszántságot a játékosaimon.”