Kajak-kenu: nem akarta újra megváltani a világot – és mégis… – interjú Szabó Gabriellával

– Tényleg kétszer hal meg egy versenysportoló?
– Ezt a kijelentést Gyulay Zsolttól hallottam, és igazat adok neki. Sőt, én háromszor futottam neki a visszavonulásnak és a harmadik volt a végleges – azt másfél évig gyászoltam.

– Miért rugaszkodott neki háromszor is?
– Aki ilyen intenzíven sportol, aki ilyen magas szintre eljut, az szerelmes a sportágába. Akkor is, ha fájnak a mindennapok, akkor is, ha már nem megy úgy, mint korábban, ráadásul kiskorod óta ebben a burokban élsz, ez adja a korlátokat és a határokat az életedben, és amikor belátod, hogy már nem leszel olyan jó sohasem, mint előtte, és eldöntöd, hogy abbahagyod, hatalmas űr keletkezik benned. Könnyű visszafordulni, és azt mondani, oké, mégis csinálom tovább.

– De mitől fél ilyenkor az ember? Attól, hogy kipukkad a burok, hogy nem találja a helyét a civil életben, vagy egész egyszerűen az ismeretlentől?
– Másként fogalmaznék: semmirekellőnek érzed magad. Lehet, hogy más másként érez, bennem ez volt: úgy éreztem, nincs miért felkelnem, már semmiért sem leszek képes annyira lelkesedni, mint a kajakozásért, és nem is fogok úgy teljesíteni semmi másban, mint abban. Motiválatlan voltam, és ez nagyon ijesztőnek tűnt. Amíg sportolsz, folyamatosan visszajelzéseket kapsz, érzed, hogy van értelme annak, amit csinálsz – a civil életben akár hónapok is eltelhetnek úgy, hogy bárki is hátba veregetne. Persze nem a főnöködnek dolgozol, vagyis nem is ez számít feltétlenül, az sokkal inkább, hogy a munkád gyümölcsét te sem látod minden egyes nap.

– Egy korábbi olimpiai érmes, világbajnok, aki ma már szövetségi kapitányként dolgozik a sportágában, azt mondta, a világ legjobb dolga sportolónak lenni, mert bár dolgozol mindennap keményen, de megmondják, mikorra menj edzésre, hol fogsz ebédelni, mikor indulsz versenyre. A visszavonulás kapcsán az is félelmet kelt egy sportolóban, hogy a későbbiekben saját magáról kell gondoskodnia?
– Hatalmas változás, ráadásul előtte ez eszedbe sem jut: sokszor érzem azt még mostanság is, hogy ezer felől dobálják nekem a labdát. Annyi inger ér, olyan sok mindennel kell foglalkoznom egyáltalán ahhoz, hogy életben tartsam magam.

AZ ELSŐ PRÓBÁLKOZÁS NEM HOZOTT FÉNYES GYŐZELMET

– Azt mondta, a versenysportoló szerelmes a saját sportágába. Szabó Gabriella és a kajakozás esetében szerelem volt első látásra?
– Én a kezdésnek is kétszer futottam neki, először hétévesen, akkor nem tetszett, sőt, gyűlöltem! A kajakozás nem a kicsik sportja, hiszen nagy a hajó, nem bírod el, nem tudsz mit kezdeni a lapáttal. Aztán két évvel később újra próbálkoztam, és sokat segített, hogy a KSI-ben sok-sok kilencéves kislány volt akkortájt, na meg a hajót és a lapátot is könnyebben kezeltem már.

– Vagyis a közeg tartotta a sportágban?
– Sokat számított, ez kétségtelen, de én nagyon ügyes is voltam, szerettem versenyezni, és már a kezdetektől sok aranyat szereztem.

– A kezdeti „sportoljunk valamit”-ből egyszer csak következett a versenysport?
– Valahogy így. A kajakozásban az első négy-öt év lazább, a sok verseny mellett sok a vízitúra, ekkor még nemigen kerül szóba a válogatottság sem, és ez az esetemben is így volt. Én sohasem beszéltem kiskoromban az olimpiáról, eszembe sem jutott, hogy ilyen magasra juthatok.

– Mégiscsak ez történt.
– Tizenöt éves voltam, amikor csatlakoztam egy olyan csoporthoz, amelyben ifjúsági világbajnokok is voltak, akkor már elkezdett engem is érdekelni az olimpia. De először szerettem volna bekerülni az ifjúsági válogatottba – ez már serdülőként sikerült. Aztán ifiként az volt a célom, hogy felvegyem a tempót a felnőttekkel. Tizenkilenc évesen indultam először felnőtt-világbajnokságon, aztán három évvel később ott találtam magam az első olimpiámon. Álomszerű volt, hiszen nagyjából húsz lehettem, amikor először felötlött bennem, lehet, hogy egyszer eljutok az olimpiára, de Peking még semmiképp sem volt tervben. Idővel persze eljátszottam a gondolattal, hogy akár nyerhetnék is olimpiát, de ezt sem mondanám határozott tervnek – ma is úgy gondolom, csoda, hogy nekem három olimpiai aranyam van.

– Azt mondta, nagyon ügyes volt már az elejétől, s hogy sorra szerezte az aranyakat, és egyenes volt az útja a felnőttválogatottságig. Meg ne bántódjék a kérdésért, mégis adódik: miért nem egyesben lett bajnok Szabó Gabriella?
– Erre egyszerű a válasz, azért, mert Szabó Gabriella Kozák Danuta mellett nőtt fel, s ez mindent meghatározott. Gyerekként tényleg ügyes voltam egyéniben, de jött Dana, mellette lépkedni pedig nem volt könnyű. Egyre inkább nyílni kezdett köztünk az olló, Danáról már akkor lehetett tudni, hogy nagy bajnok lesz.

– Ennek ellenére barátság szövődött önök között?
– Igen, és hamar össze is ültünk párosban – előbbi kialakult, utóbbi meg adta magát, hiszen hasonló testalkatunk volt.

– Ritka, hogy ilyen mély barátság alakul ki a vetélytársak között. Mennyire volt nehéz kezelni a női kajakban meglévő állandó rivalizálást?
– A sport megtanít arra, hogy ami a vízen történik, az maradjon is ott. Emellett én nem is igen dolgoztam kifejezetten nagy csapatban, talán csak két olyan évem volt, amikor a „darálóban” készültem, vagyis nyolcan-tízen edzettünk együtt. Ez azt is jelenti, hogy az ilyen jellegű konfliktusok kimaradtak az életemből, ugyanakkor az is tény, hogy a korábbi versenyzőtársaim többségével nem olyan szoros a kapcsolatom. Mi ellenfelek voltunk, ha úgy hozta az élet, összeültünk egy hajóba, nyertünk is, de nem voltunk barátok.

– Adta is magát, hogy párosban menjen, de meg tudja fogalmazni, mi a jó ebben a felállásban? Az, hogy megoszlik a felelősség, vagy éppen az, hogy a másikért is küzd?
– Ez a kettő így együtt. Könnyebbség, hogy valaki ül mögötted, egyben felelősség is, hiszen tudod, a másik mennyit dolgozott, nem lehetsz te az, aki megfosztja őt a győzelemtől. Ez a tudat megsokszorozta az erőmet.

– Elöl ülni a hajóban talán még nagyobb felelősséggel jár, de ön nem mindig ült elöl. Ki alkalmas vezérevezősnek?
– Én sokáig nem is tudtam, hogy ez valamiféle adottság, azt hittem, csak Danutával egy hajóban vagyok igazán ügyes elöl, úgy gondoltam, azért, mert emberileg is jól ismerjük egymást, és tudom, mit és hogyan kell csinálnom technikailag, hogy az neki is jó legyen, de aztán kiderült, hogy mással is így van, nem csak vele.

– A vezérevezősnek kell hátrafelé figyelnie?
– A Danával közös párosunk esetében ez jött be: egyértelművé vált, hogy sokkal jobban megyünk, ha én figyelek hátrafelé.

– A civil munkájában is ilyen?
– Nem. Igyekszem csapatemberként teljesíteni, de a legfontosabb nekem, hogy az én munkám rendben legyen: sokszor hozzám sem lehet szólni, annyira belemerülök egy-egy témába. Illetve, hozzám lehet szólni, csak nem hallom meg. Működik bennem a sportban megtanult lecke: ha feladat van, el kell végezni.

SZERETNE ELŐRE TERVEZNI, NEM CSAK TÜZET OLTANI

– Immár a Magyar Olimpiai Bizottság marketingeseként dolgozik. Nehéz feladat?
– Több mint egy év elteltével már képes vagyok magabiztosan válaszolni, ha valaki kérdez, nem kérdőjelezem meg a saját válaszom. Már nem futok az események után, hanem benne vagyok. De szeretnék lassan előre is tervezni, nem csak tüzet oltani. Azért még mindig nem érzem kellően magabiztosnak magam – pláne egy ekkora szervezet részeként.

– Kajakosként felért a csúcsra, a munkakörében is ilyen céllal tevékenykedik?
– Fura ez, hiszen a pályafutásom befejezésekor úgy gondoltam, én már nem akarok újabb karriert, nekem jó az is, ha egy vezetőnek leszek a szorgos kis hangyája.

– Ezt komolyan mondja?
– Mondani mondom, de lehet, hogy a vérem mégsem hagyná, és egy adott helyzetben mégis csak megszólalnék, hogy ezt azért lehetne másként is csinálni. A visszavonulásomkor tényleg azt éreztem, nem szeretném már megváltani a világot, csak tisztességgel elvégezni a munkámat, aztán mégis elvállaltam egy ekkora szervezetnél egy ilyen jelentős feladatot – ez egy lelkiismeretes embernek nem kis kihívás. Amikor igent mondtam, fel sem fogtam, mit vállalok, de nincs mese, ma már benne vagyok, és talán állom is a sarat. És hát mégiscsak egy olimpiára készülök ismét.

– Az izgatottsága hasonlatos ahhoz, mint amikor sportolóként várta a játékokat?
– Szinte ugyanolyan: ugyanúgy dolgozik bennem az adrenalin, mint ahogyan egy-egy válogató előtt.

– Csak most már nem egyetlen sportágra kell figyelnie.
– Nyitott vagyok. Korábban is jellemző volt rám, hogy érdeklődtem más sportágakban lévők tapasztalatai iránt, foglalkoztatott, milyen a lélektana máshol a felkészülésnek, emellett több barátom is van más sportágból. Voltam Kaposváron az úszó országos bajnokságon, de szívesen megyek vívásra, cselgáncsra, kézilabdára – képes vagyok úgy nézni egy versenyt, hogy potyognak a könnyeim. Tavaly a nyári európai ifjúsági olimpiai fesztiválon ült előttem egy dzsúdós fiú, s amikor levette a kötést a kezéről, s láttam, hogy több helyen lejött a bőr, ráadásul kikapott, és el volt keseredve, átéreztem mindent, ami benne lejátszódott.

– Ilyen mélypontjai önnek is biztosan voltak.
– Sok ilyen volt, és sokféle formában jelentkezett. Egyszer Amerikában edzőtáboroztunk, és a kilenc hét során kilenc napra meglátogatott a nővérem – amikor ilyen sokáig távol vagy, ráadásul kemény munkát végzel, mint egy falat kenyérre, olyan szükséged van valakire, akit igazán szeretsz. Aztán elvittem a testvéremet egy vidámparkba, bár én utálom, ahogy a tömeget is, de a kedvéért elmentem. Ő felült mindenre, én megvártam lent. És amikor egyszer kiszállt a sokadik játékból, egy padon talált rám. Aludtam...

– Embert próbáló lehet lelkileg is kilenc ilyen hét. Egyébként ön milyen sportoló volt: sírós, kiabálós, veszekedős, vagy éppen elvonult a világtól, ha baja volt?
– Voltam ilyen is, olyan is. Akadt olyan edzőm, akivel kifejezetten sokat zsörtölődtem, de ez azért volt, mert akkor már több évet eltöltöttem a sportágban, és elég határozott elképzeléseim voltak arról, mire van szükségem.

– A beszélgetés elején azt mondta, a visszavonulását másfél évig gyászolta. Valójában mit siratott? Hogy elmúlt valami, hogy már nem állhat fel a dobogóra, hogy öregszik? Vagy éppen azt, hogy cserben hagyta a párostársát?
– Így együtt, mind. És legyünk őszinték, azt is, hogy engem többé már nem fognak ünnepelni. Meg hát irigyeltem a többieket, akik ott maradtak, akik végigcsinálták a felkészülést, és eljutottak Tokióba. Amíg véget nem ért az az olimpia, végig azt kérdezgettem magamtól, miért nem csináltam mégis meg, miért nem küzdöttem. Közben meg tudom, hogy nem ment volna.

– Megbocsátott már magának?
– Nem. Inkább elengedtem... Változtatni már nem tudok rajta, sohasem tudjuk már meg, vajon nyertünk volna-e Danutával ismét. Azt viszont tudom, hogy megalapozott döntést hoztam, egyébként sem szoktam elhamarkodottan kijelenteni valamit.

– De hát akkor éppen hogy büszkének kellene lennie magára, mert képes volt kimondani, hogy vége!
– Vannak napok, amikor így is érzek.

REGGEL ÖTKOR KEZDŐDIK A NAPJA – FUTÁSSAL

– Egyébként, hogy hozta meg a döntést? Egyszer csak megvilágosodott minden, és úgy érezte, ezt kell tennie? Kozák Danutát beavatta a folyamatba?
– Nem, de amikor kikristályosodott bennem, rögtön Danutához és a férjéhez mentem. Egy csütörtöki nap volt, este beavattam őket a döntésembe, majd másnap ismét lementem kajakozni. De felhívtam a szövetség akkori elnökét, Schmidt Gábort is, hogy tájékoztassam a fejleményekről. Ő akkor annyit kért, jelentsük be hivatalosan – Gábor az előző két „visszavonulásomat” végigasszisztálta, szerintem úgy volt vele, hogy most már menjünk végig az úton.

– És a bejelentés után kezdett el gyászolni? Sokat sírt?
– Azt nem akarja tudni, hogy mennyit...

– Egyedül vagy másnak?
– A családomat beavattam, de én nem szeretek mások előtt sírni. A barátaimat sem terhelem a bajommal: ilyenkor elvonulok, lehúzom a redőnyt, nem veszem fel a telefont – bezárkózom. Hosszú időszak volt, kellett is segítség hozzá, hogy kilábaljak belőle.

– Már újra süt a nap?
– Igen, bár az irodai munka nem könnyű, és nagyon hiányzik, hogy nem tudok kimenni kajakozni. A visszavonulásom után volt másfél évem, amikor nem volt ennyi elfoglaltságom, tulajdonképpen szabad voltam, ha nem így lett volna, lehet, nem érezném néha nehéznek a mindennapokat.

– Meg sem fordult a fejében, hogy azt a laza életvitelt folytatja, hogy nem veti bele magát ennyire a munkába?
– Vagy csinálok valamit, vagy nem – köztes út nincs. Engem a klasszikus értékek szerint neveltek a szüleim: azért kapom a fizetésem, hogy a legjobb tudásom szerint megoldjam a feladataimat, hogy nyolc órát töltsek a munkahelyemen.

– A sportolás csak belefér valahogy az életébe.
– Reggel ötkor megyek futni, és kerékpárral járok mindenhová. Kajakozni úgy háromhetente jutok el.

– Vagyis a szerelem megmaradt. Egy kívülállónak el tudja mondani, mi a szép abban, hogy ül a hajóban és lapátol?
– Az, hogy csobog a víz, hogy süt rád a nap – el sem tudom mondani, a napsugár mennyire hiányzik. Ahogyan az is, hogy nedves a bőröm. És azok az illatok ott, a vízen...

– Egyébként van olyasmi a pályafutásában, amit ma már másként csinálna, másként döntene?
– Nincs. Mindenkivel korrektül viselkedtem, és amikor párostársat kellett választanom, rendre jó döntést hoztam, mert képes voltam kizárólag szakmai alapon mérlegelni. De az örökre kérdés marad bennem, vajon jól döntöttem akkor, amikor kicsivel több mint egy évvel Tokió előtt visszavonultam, vajon el kellett volna mennem legalább a válogatóig és ott elbukni... Csak hát a döntésem előtti két hónapot is végigsírtam, így meg nem lehet nekivágni az olimpiai felkészülésnek...

– A kételyei helyett inkább elevenítsük fel, hogy áll a dobogón és szól a Himnusz. Elárulta, akármikor hallja, a vége önnek az: szép volt, lányok! Ez ennyire beleég az emberbe?
– Nagyon. Éreztük az emberek szeretetét, és bár azt hittem, engem a visszavonulásom után már nem fognak felismerni, mégis előfordul, hogy odajönnek hozzám, és elmondják, mekkora élményt jelentett, milyen boldogságot hozott nekik is az a nap, amikor nyertünk. Magyarországon jó sportolónak lenni!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. június 17-i lapszámában jelent meg.)