Csipes Tamara céljai: Tokió, egyes és négyes, Francia Polinézia

– A 2019-es évben is gyakran megemlítette, irigyli Kozák Danutát, amiért gyermeke kezdettől végig­alussza az éjszakákat. Kétéves kislánya megajándékozta már ezzel az élménnyel?
– Igen, öt hete… Furcsa helyzet, amelyhez ugyanúgy meg kell tanulni alkalmazkodni, mint az elmúlt két évben ahhoz, hogy nem tudtam rendesen aludni. Eleinte megszokásból fel is keltem. A szervezetem hat óra alváshoz szokott az elmúlt időszakban, most az a feladat, hogy újra kitoljam nyolc órára a pihenőidőt.

– Milyen praktikákkal igyekezett „túlélni” azt az időszakot, amelyben nap nap után fáradtan érkezett az edzésre?
– Folyamatosan azt éreztem, a végkimerülés határán vagyok, ez szó szerint véve persze nem így van – azt kellett tudatosítanom magamban, hogy nemcsak az edzés miatt vagyok fáradt, hanem azért is, mert nem tudok megfelelően regenerálódni. Ha az ember ezt tisztázza magában, beáll egy monoton rendszerre az élete. Ez van, nincs más opció, el kell fogadni, meg kell csinálni – és egy idő után rutinná válik.

– Miben változtatta meg leginkább az életét az anyaság?
– Elsősorban a mentális részhez tett hozzá, de kezdettől úgy éreztem, fizikailag is többet bírok. Az anyaságnak köszönhetően még inkább tudatában vagyok annak, mennyit elbír egy ember. Aki még nem szülő, nem is gondolná, mennyi fizikai aktivitással jár egy gyermek. Én korábban hajlamos voltam arra, hogy két edzés között és a tréningek után a kanapén punnyadjak, most reggeltől estig menetben vagyok.

– Mikor jut ideje önmagára?
– Délután, amikor Olívia alszik, van két órám, az az én időm. Ilyenkor nekem is aludnom kellene, de amint lefekszem, arra gondolok, mi mindent kellene csinálni, és sajnálom az alvásra az időt. Két éve úgy épül fel az életünk, hogy vannak fix programok, mint az edzések és az Olival kapcsolatos teendők, a többi ahogy esik, úgy puffan. Rá lehet görcsölni arra, hogy néz ki a lakás, mert nincs idő semmire, de nem érdemes. Ezeket a dolgokat el kell engedni, különben merő stressz lesz az ember élete. Amint van egy kis időm, a fontossági sorrendet szem előtt tartva kisakkozom, mit fogok elvégezni. Úgy vagyok a civil mindennapokkal, mint az edzésekkel, sohasem gondolok bele abba, mi minden vár még rám, csakis a következő feladatra összpontosítok – ellenkező esetben becsavarodnék.

– Látva a közösségi oldalait, nem tartozik a túlposztoló szülők közé. Tudatosan tartja távol a kislányát az internetes közösségtől?
– Abszolút! Noha nem ítélem el, aki úgy tesz, én nem szeretnék naponta három képet megosztani a gyerekünkről. A kislányom még nem tudja, akar-e szerepelni vagy sem, nem érzem úgy, hogy ezt nekem jogom van eldönteni. Egy-egy képet persze én is kirakok, leginkább úgynevezett sztorikat, amelyek hamar eltűnnek az oldalról.

– Nem nehéz megállni?
– Nehéz, hiszen büszke az ember. Megértem, hogy a szülők szeretik, ha kapják a lájkokat és a kedves hozzászólásokat a megosztott fotókhoz, de nekem nem kellenek az ilyesfajta visszajelzések idegenektől. Persze akadnak helyzetek, amikor én sem tudom megállni, hogy másoknak is megmutassam. Vannak egészen szürreális napjaink, Ákossal, az apukájával sokat nevetünk, és rendre megállapítjuk, mekkora fazon a lányunk. Legutóbb asztalt szerelt, azt muszáj volt megosztani. Sokszor érzem úgy, fel kellene vennem a telefont, és megörökítenem, amit éppen csinál, de ilyenkor figyelmeztetem magam, ne tegyem, inkább éljem át vele a pillanatot. Lehet, hogy így nem tudjuk majd évek múlva visszanézni, de lesznek közös élményeink. Intim dolognak tartom a szülők és gyermekek közös nagy pillanatait, amelyeket szeretnénk magunknak megtartani. Ha folyton kiposztolnám a bensőséges történéseket, elveszne az intimitás, és közhelygyűjtemény válna belőlük.

– Ami azt illeti, szülőként szerzett tapasztalatai 2019-ben a négyes hajóban is jól jöttek. Társai, Medveczky Erika és Bodonyi Dóra egybecsengően emelték ki: a tizenkilenc éves Gazsó Alida Dóra személyében újoncot avató egységet igazi anyukaként tartotta össze. Mire kellett leginkább odafigyelnie a csapathajó legfiatalabb tagjánál?
– Sokat segített, hogy én is voltam abban a helyzetben, amelyben az idén Dorka. Én is fiatalon kerültem a felnőttmezőnybe, olyan versenyzők mellé, mint Kovács Kati és Janics Natasa, akik akkor már sokszor bizonyítottak. Tudom, ez mekkora stresszel jár. Egyébként attól, hogy valaki tíz évvel idősebb és van egy olimpiai aranyérme, nem feltétlenül ér többet a hajóban. Folyamatosan azt próbáltam erősíteni Dorkában, bármilyen változtatás történik a beülési sorrendben vagy a technikai kérdésekben, azért van, hogy együtt a legjobbak legyünk. Igyekeztem éreztetni, nem gondoljuk úgy, hogy nincs itt a helye. Sőt! Miután beállt hozzánk edzeni, láttam, mennyit dolgozik és mennyire akarja a sikert; a versenyeken és az edzéseken is megmutatta, fizikailag készen áll rá. Az egyetlen kérdés az volt, pszichésen fel van-e készülve arra, hogy vezérevezőse legyen a négyesnek. Úgy kezeltem őt, mint ahogyan én szerettem volna, hogy kezeljenek, amikor tizenkilenc éves voltam, hogy odajöjjenek hozzám, és beszéljünk meg mindent.

– Ezek szerint a négyes Szegeden aratott világbajnoki győzelmében kulcsfontosságú volt a hatékony kommunikáció.
– És az együttműködés. Én már tudom, egy csapat legnagyobb erénye, ha csapat marad, ha a tagjai együttműködnek. Ha ez hiányzik, és négyen négy felé húznak, ülhetnek a hajóban a világ legjobb kajakosai, nem fognak nyerni. Ki lehet mondani: nem mi voltunk a magyar kajak-kenu sport történetében a legjobb négyes, és a mezőny legerősebb egysége sem. De miután láttunk már olyat, hogy nem a legerősebb négyes nyert, akartam, hogy összekovácsolódjon, egységgé formálódjon ez a csapat. Szegeden csak azért nyerhettünk, mert mentálisan készen álltunk rá. És ehhez elengedhetetlen volt, hogy úgy kommunikáltunk és úgy álltunk egymáshoz, hogy az előrébb vitt bennünket.

– A vb-diadalt követő euforikus pillanatokban azt mondta, a négyessel nyert arany a legkülönlegesebb győzelmei közül való. Tartja?
– Természetesen. Egyfelől az teszi annyira értékessé, hogy két évet kihagytam olimpiai távon a nemzetközi mezőnyben – jó érzés volt újra olimpiai számban a dobogó felső fokára állni. Másrészt azért is különleges, mert ezúttal több munkát tettem a négyesbe, mint amennyit szoktam. Fizikailag persze mindig száz százalékot adok a csapathajós felkészülésbe is, de ebbe a négyesbe a szívemet, a lelkemet is beletettem. Nagyon büszke voltam arra, hogy a győzelmet nem erőből, hanem ügyességből oldottuk meg – nemcsak a leggyorsabbak voltunk, hanem a legügyesebbek is. Az, hogy technikailag rendben volt a négyes, az edzőknek köszönhető, de az, hogy ennyire erős egységet alkottunk, a mi érdemünk.

– Érezhetően lelkes a csapathajós versenyzést illetően. Azért egyesben is megcélozza az olimpiát?
– Persze! Az egyes alapvetően fontos, kell a négyeshez is. Igen, akarok egyesben indulni Tokióban, de azt is nagyon szeretném, hogy legyen négy olyan lány, aki egyesben baromi jó, mert akkor lesz aranyesélyes csapatunk.

– Ha mérlegre teszi 2019 történéseit, mire a legbüszkébb?
– Arra, hogy sikerült elérnem, hogy magabiztosan vághassak bele a felkészülésbe az olimpiai évre. Ehhez kellett, hogy egyesben a hazai mezőnyben a második helyre jöttem fel a 2018-as ötödik pozícióból, aminek köszönhetően jó alapról indulok. Azt utálom a legjobban, ha hiába csinálok valamit, ha feleslegesen feccölök energiát valamibe – szerencsére 2019-ben ezt nem kellett átélnem. És annak is örülök, hogy Oli sem szenved hátrányt a kajakozás miatt, jó érzés, hogy az anyaságot és a magas szintű sportolást össze tudtam egyeztetni.

– Mi az, amire nem sajnálná a pénzt, amire nagyobb összeget is hajlandó lenne kiadni?
– Nagy álmom, hogy eljussak Francia Polinéziába, szeretném megnézni Tahitit és a szigetvilág több tagját. Nem sajnálnék néhány milliót erre az utazásra – addig úgysem nyugszom, amíg meg nem valósul.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. december 28-i lapszámában jelent meg.)