Tatai Tibor – olimpiai bajnokként is az Előre esztergályosa maradt

– Világéletében kenusnak készült?
– Eleinte kajakoztam, mint a bátyám. Mivel édesanyánk féltett minket, azt mondta, egyszerre nem lehetünk a vízen. Aztán a testvérem ínhüvelygyulladás miatt végleg abbahagyta, így maradtam én, ám egy háztartási baleset következtében leálltam a kajakozással, és átültem a kenuba. Akkoriban alakult a Bp. Előre kenuszakosztálya, tehát nem volt kérdéses, hol sportolok.

– Milyen reményekkel kenuzott?
– Reménykedni csak abban reménykedhettem, hogy egyszer leszerelek. Ugyanis három évre elvittek katonának, szinte automatikusan visszaminősültem harmadosztályú versenyzővé. Azzal voltam elfoglalva, hogy ismét első osztályú sportoló legyek. Nagyon kemény helyen voltam katona. Pécsen töltöttem a szolgálatot, az egyik szakasz az uránbányát felügyelte, a másik a szállítások felett őrködött, a harmadik részt a tartalékosok adták.

– A tokiói olimpia idején húszéves volt. Szóba se került, hogy utazhat?
– Á, dehogy! Akkoriban a Magyar Néphadsereg vendégszeretetét élveztem, rádión hallgattam a közvetítést a játékokról. Az én szakaszomból többen is részt vettek Felvidék megszállásában.

– Hogyhogy? Az már 1968. augusztus 20-a után volt, ön pedig már szinte úton a mexikóvárosi olimpiára.
– Az egységünk a korszak legvonalasabb, ahogyan akkoriban hívták, legmegbízhatóbb állományai közé tartozott, leszámítva engem. Történt, hogy egy eltávozás során már Szentendrén a katonaruhámat a sisakkal együtt egy papírzsákban húztam magam után, amikor egy tiszt megállított, hogy milyen fegyelemsértés ez, s onnantól kezdve minden voltam, csak megbízható nem. Azaz komoly feladatokat nem bízhatnak rám. Márpedig a csehszlovákiai bevonulás véresen komoly volt...

– Melyik volt az a verseny, amelyiken kiderült, önnel számolni kell?
– Az 1967-es esztendő elég jól sikerült, akkor hívtam fel magamra a figyelmet. A duisburgi világbajnokságra nem jutottam ki, mert Wichmann Tamás mögött második lettem a válogatón, de a Budapest-válogatottal elvittek egy magdeburgi versenyre, amelyen öt számban is az élen végeztem. Az ősszel pedig megnyertem az itthoni felkészülési versenyt.

– Már olimpiai aranyérmesként 1969 júliusában megjelent önről egy cikk a Képes Sportban az augusztusi, moszkvai világbajnokság jegyében, ebben azt nyilatkozta, nem az ismeretlenségből lépett Mexikóvárosban a dobogó közepére. A közvélemény azonban nem ismerte a nevét.
– Lehet, hogy a nagy átlag nem tudta, ki vagyok, de a szakma tisztában volt a képességeimmel. Más kérdés, sem az nem érdekelt, hogy mit írnak rólam az újságok, sem az, hogy ismernek-e, vagy sem. Víz mellett nőttem fel, apám hobbiszinten a Vasas Izzóban kajakozott, Duna-parti gyerekként természetes volt, hogy vízi sportot választok.

– Edzője, Molnár Lajos a BKV-ban nógatta, jó lenne, ha összejönne egy kiugró eredmény, mert el akarják venni az egyesület pünkösdfürdői csónakházát, erre majdnem legyőzte a korszak egyik legjobbját, a nyugatnémet Detlef Lewét…
– Pontosan ez úgy volt, hogy Molnár valóban tett ilyen kijelentést, de nem rögtön ezt követően szorongattam meg a világbajnokot. Ő egyébként kiemelkedett a mezőnyből. A snagovi verseny örökké emlékezetes marad számomra több okból is. Nem volt rajtgép, kiskatonák fogták a hajó végét, ők engedték el a mezőnyt, s nem tudom, hogy rossz szándékból vagy jópofaságból, de meglökték a hajómat. A rajt után majdnem hátraestem, másodpercekbe került, míg össze tudtam szedni magam. Próbáltam felzárkózni a román Patzaichin és Lewe mögé, s a német csak húzáskülönbséggel vert meg. Akkor tudatosult bennem, hogy talán nem verhetetlen.

– Igen ám, csakhogy egyáltalán nem volt biztos, hogy ön képviseli a magyar színeket Mexikóvárosban. Mentálisan mennyire viselte meg, hogy állandóan bizonyítania kellett? Először, hogy helye van a válogatottban, aztán hogy ön a legjobb magyar.
– Nem foglalkoztam ezzel. Azzal sem, hogy lépten-nyomon hangoztatták, milyen lassú vagyok. Több magyar bajnoki címet szereztem ötszázon, mint ezren. Más kérdés, hogy nem tudtam falkában készülni. Az Előrében is egyedül edzettem. A gyorsaságomat pedig a kajakosokkal teszteltem.

– Párosban azért nincsenek kiemel­kedő eredményei, mert magányos farkas volt?
– Tulajdonképpen igen, bár Soltész Árpáddal gyakran összeálltunk.

– Miután Snagovban megszorongatta Lewét, az NSZK kajakosa érdeklődött, hogy kicsoda ön, mire Granek István szövetségi kapitány állítólag azt válaszolta neki. „Vele nem kell törődni. Na de a bátyja, az sokkal jobb nála!”
– Így volt, poénnak szánta.

– Gondolom, nem tudta, a magyaroktól ki veszi fel vele a versenyt. Igaz, akkor még nemhogy ő, senki sem tudta ezt. Milyen érzelmekkel állt oda a Wichmann elleni pótválogatóra?
– Mindketten tudtuk, hogy csak egyikünk indulhat. Válogatóversenyek sorozatán harcoltunk azért az egy helyért. Mexikó előtt én voltam jobb formában. S azt is éreztem, hogy Tamás inkább a hosszabb távokon képes kiemelkedő eredményekre. Sokan emlegetik és furcsállják, hogy kettőnk párharca Mexikóvárosban dőlt el. Granek korrekt volt: noha itthon én két válogatót nyertem meg, Tamás egyet, nem volt kiemelkedő nemzetközi eredményem, ezért még Magyarországon kijelentette, Wichmann-nal Xochimilcóban, az olimpiai kajak-kenu versenyek helyszínén lesz a pótválogató. Nekem logikus volt, hogy az indul az olimpián, aki kint jobb formában van. Csak hétszázötven méterig volt verseny, onnantól már ment minden, mint a karikacsapás.

– Akkoriban is divatban volt a szétlövés, ha két versenyző között dönteni kellett az indulásról?
– Igen, de nem annyira, mint manapság, amikor csűrnek-csavarnak a dolgokon, hogy bizonyos érdekek ne sérüljenek… De tény, Granek következetes volt, tartotta a szavát.

– Az olimpiai döntő milyen volt fél évszázados távlatból?
– Simán ment minden, annyit azért megjegyeznék, hogy amikor utólag megnéztem a finálét, Vitray Tamás Patzaichint látta sokáig az élen…

– Október 27-én többek között ezt írta a Népsport. „Tataitól emberi számítás szerint nem várhattuk az első helyet.” Önhöz is eljutott ez az értékelés?
– Nem foglalkoztam vele. Sok bértollnok dolgozott akkoriban.

– Elképzelhető, azért írtak ilyeneket – bár a Népsportban később egy korrekt Tatai-portré is megjelent –, mert Wichmann Tamást favorizálták?
– Erről nem szeretnék beszélni.

– Tudja, hogy Tamás beteg?
– Hogyne tudnám, találkoztunk is, pihennie kellene, kicsit visszafognia magát.

– Az olimpia után is folytatódott önök között a rivalizálás?
– Persze! Életem legjobb formájában érkeztem az 1969-es moszkvai Eb-re, a civilben megjelenő Lewe az előfutamok alapján mondta is, hogy nyugodtan adják nekem az aranyérmet, aztán a hullámos vízen harmadik lettem, Tamás nyert. Egy év múlva a koppenhágai világbajnokságon pedig enyém lett ezren az arany.

– A mexikóvárosi aranyérem után nem élvezett itthon elsőbbséget?
– Nem volt ilyen, sőt! Lewe mindig nevetett rajtam, ötezer márkát kapott havonta, nekem meg ezeregyszáz forint a kalóriapénzem. Ja, és olimpiai bajnokként is dolgoztam az Előrénél négyórás állásban mint esztergályos, majd gépésztechnikus.

– Mi az a tulajdonsága, amely leginkább segítette a jó eredmények elérésében?
– Összetett dolog ez, mindennek harmonizálnia kell. Nagy előnyöm volt, hogy általában nyugodt maradtam, nem volt rajtlázam. Jól tudtam koncentrálni, és nem pánikoltam, ha valamelyik ellenfelem megnövelte a csapásszámot.

– Igaz a történet, hogy amikor a BKV-nál a főnöke megkérdezte, ha éves szinten kifizeti egy világbajnoki cím jutalmát – akkoriban mintegy húszezer forintot –, akkor abbahagyja-e a kenuzást?
– Igaz, havi kétezer forinttal megemelte a fizetésemet.

– De nem ezért hagyta abba fiatalon, huszonhét évesen? Címvédőként miért nem vágott neki az 1972-es olimpiai esztendőnek?
– Az 1971-es belgrádi vébén ezer méteren elmerevedtem, de így is ezüstérmes lettem. Majd a kritikák hatására – így a stílusom, meg úgy a mentalitásom, és egyébként se legyek nagyra az olimpiai aranyérmemmel – kizökkentem a ritmusomból. Végül csak tartalékként utaztam Münchenbe.