A Fehérvár edzője: Az emberelőnyös játékunk kicsit a lelkiállapotunkat is tükrözte

– Kezdjük a végéről, a Salzburg 4–0-s összesítéssel búcsúztatta önöket a negyeddöntőben. Hogyan értékelné a szériát?
– A Salzburg továbbjutása abból a szempontból nem meglepő, hogy az utóbbi évek statisztikái mellette szólnak, nyilvánvalóan nem mi voltunk az esélyesek – mondta a Nemzeti Sportnak Kiss Dávid, a Hydro Fehérvár AV19 vezetőedzője. – Ugyanakkor fájó a söprés és a kiesés, ahogyan eljutottunk eddig, amilyen lelkiállapotban eljutottunk a párharcig, amiatt keserű nagyon a pirula. A két csapat keretét is figyelembe véve mindent megtettünk, az összes mérkőzést szorosan tartottuk, az utolsó meccsen egy üres kapus találat állította be a háromgólos különbséget. A támadópotenciálunk és az átütőerő az ellenfél harmadában sajnos hiányzott a mi oldalunkon. A keretünk is foghíjas volt, a két együttes technikai képzettségét nézve a Salzburg oldalára billen a mérleg nyelve, az egy az egy elleni párharcokból jobban jöttek ki.

– Az idényt két felé lehet bontani a Fehérvár formája alapján. November végéig, december elejéig látszólag minden működött, a tabella élén állt a csapat. Aztán jöttek a sérülések, meghatározó játékosok estek ki hónapokra, hullámvölgybe került az együttes. Ebből ki se tudott igazán jönni a Volán, de a rájátszáskvalifikációval sikerült bejutni a negyeddöntőbe. Mi történt?
– Nem mentségként használva, de ezek száraz tények, ritka, amikor a legjobb hat csatárod közül többen is kidőlnek, több hónapra, akadt olyan időszakunk, amikor három toptámadónk is hiányzott. Ez pedig nagyban befolyásolja az eredményességünket. Akkor sem kaptunk több gólt, de nem tudtunk lőni, ebből kifolyólag pedig kevesebb mérkőzést nyertünk. Az idény elején látszódott, ha mindenki egészséges, akkor ebben a csapatban megvan az a potenciál, hogy az első négy hely valamelyikén mozogjon. Miután belekerültünk ebbe a negatív spirálba, és ezt öltözőn belül kellett megoldanunk, bizonyos játékosoknak előre kellett lépni, így viszont valakik olyan szerepekbe kényszerültek, amelyek nem biztos, hogy számukra megfelelőek voltak. Ilyen helyzetekben az önbizalom elszáll, akikre pedig amúgy is nagy teher rakódik, azokra még nagyobb jut. Az öltözőn belül, illetve a FEHA19 fiataljaival próbáltuk megoldani ezt a szituációt. Amennyire lehetett, átvészeltük ezt az időszakot, de sajnos nem sikerült olyan helyen befejezni az alapszakaszt, ahol legalább a hazai pálya előnyét, vagy a választási lehetőséget élveztük volna.

– Amikor ilyen gödörbe kerül egy csapat, milyen eszközök állnak az edzői stáb rendelkezésére, amelyekkel kirángathatják ebből a helyzetből a keretet?
– Edzőként minden bevetsz ilyenkor. Megpróbálod motiválni a csapatot, megpróbálod először szépen, majd csúnyán mondani, tartasz olyan megbeszéléséket, ahol csak az erősségeket emeled ki, aztán olyanokat, ahol a gyengeségeket említed meg, hogy azokat javítani kell. Reméled, hogy ez segít, de ehhez sok mindenkinek partnernek kell lennie. Egyedül kirángatni 25 játékost a negatív lelkiállapotból nem egyszerű. Ezzel megküzdöttünk idén.

– Akadt, aki nem volt partner ebben?
– Általánosságban fogalmaztam. Nyilván valahol természetes, hogy ha nem megy a szekér, mindenki a másikban is keresi a hibát, ahelyett, hogy még jobban összetartana a brigád. Egy ideig működik az összetartás, de amikor túllendülsz egy ponton, és nehezen visszafordítható a folyamat, akkor valamilyen segítséget, vagy változásokat kell eszközölni. Mi nem tudtunk. Ilyenkor mindenki várná, hogy jön az edzőcsere, mert elveszítette a kapcsolatát a játékosokkal. Nálam ez nem fordult elő, jó a kapcsolatom a magyar és a külföldi játékosokkal is, az egész csapattal, viszont úgy érzem, némi erősítésre lett volna szükségünk. A sérültjeink listája hosszú volt, és tisztában voltunk vele, hogy lassabban térnek vissza. Ekkor még jó helyen álltunk, de érezni lehetett, hogy lefelé tartó ágba kerültünk. Ha ezt idejekorán megállíthattuk volna, lehet, másról beszélgetnénk most. Légióst tízet nevezhetünk, ám a keretben lehet több, Anze Kuralt kiesésénél a csapaton belüli légiósok mozgatásával nem tudtunk megoldani a hiányt Hári János mellett.

– Az alapszakasz utolsó fordulóiban helyenként a védekezés is bizonytalanabbá vált, viszont a Bécs elleni rájátszáskvalifikációtól fogva újra stabilabb lábakon állt a hátsó alakzat. Mit tudtak ott változtatni?
– Kicsit mentális dolog is volt, mindenki érezte, sok lehet ebben a csapatban. A Bécs elleni párharcot nem adtuk fel, a playoff mindig inkább a védekezésről szól. Sokat beszéltünk az egész alapszakaszban a védekezésről, ez látszódott is, hiszen a második legkevesebb gólt kaptuk az egész mezőnyben. Egy ponttal maradtunk le az első hatról, három ponttal az első négyről. Egy győzelem elég lett volna a legjobb négyhez, és ha az sikerült volna, teljesen más szájízzel beszélgetnénk az idényről. A védekezés az alapja mindennek, ez egy elhatározás, döntéshozatal, visszajössz, blokkolsz, véded a területed, ebben jók voltunk. A góllövés hiányzott az évad második felében, ami részben a sérülések miatt volt. Emellett a képességeink is korlátoztak minket abban, hogy az egy az egy elleni párharcokat jobban megnyerjük, hogy gyorsabbak legyünk, pontosabb átvétel, lövés, ezekből születnek helyzetek. Ez olyan dolog, amiben a nemzetközi szinthez képest még le van maradva a magyar jégkorong.

– Főleg a rájátszásban ütközött ki, hogy a speciális egységek nem igazán működtek. Az emberhátrányos védekezés még többnyire teljesítette a feladatot, de az emberelőny nem, a Bécs elleni rájátszáskvalifikációt is beleszámítva a playoffban 18 fórból egyet sem tudott értékesíteni a Fehérvár. Mitől nem állt össze ennyire az idény második felében az emberelőny?
– A sérült kulcsembereink emberelőnyös játékosok is voltak. Azért kell idő, mire egy egység begyakorol bizonyos játékokat, megszokják egymást, erre viszont nekünk nem volt lehetőségünk a hiányzók miatt. Az emberelőnyös játékunk kicsit a lelkiállapotunkat is tükrözte, az önbizalomvesztés megmutatkozott ebben is. Akadtak jó momentumaink, amikor szépen bevittük a pakkot, felálltunk, aztán amikor kellett volna kapásból lőni, akkor mi luftot ütöttünk, elestünk a saját lábunkban a kék vonalon, a korong átpattant az ütőkön. Ezek a szituációk elveszik az önbizalmat és a következő emberelőnyben még jobban meginogsz.

– Az edzői stáb együtt foglalkozik a speciális egységek játékával, vagy fel vannak osztva a feladatok?
– Az emberelőnyös játékért Tyler Dietrich felelt, az emberhátrányosért Samuli Nordman, én pedig minden másért. A speciális egységekkel ők tartották a megbeszéléseket és az edzésen a gyakorlásokat. Ezektől függetlenül közösen hoztunk döntéseket. Lehet, kicsit keményebbnek kellett volna lennem, jobban bele kellett volna folynom, a végső döntéseket lehet, hogy nekem kellett volna meghoznom. Ahogy a játékosokkal is, velük is megbeszéltem, ha valami nem tetszett, és adtam rá alkalmat, hogy javítsanak. Sajnos nem sikerült; ez nem azt jelenti, hogy nem végezték volna jól a munkájukat, de egy olyan lelkiállapotú csapatot kellett kihúzni a gödörből, amelyen az emberelőnyös játékunk csak rontott és elvette azokat a pillanatokat, amikor a speciális egységekkel megnyerhettük volna a meccset.

– Személy szerint milyen tanulságokat vont le az idénnyel kapcsolatban?
– Jövőre már hat éve leszek ezzel a csapattal. A klubnak vannak értékei, olyan játékosok, akikre hosszú távon építünk. Az ő véleményük mindig érdekelt, az ő képességeikhez formáltam a csapatot is. Talán ebben jövőre nem engedhetem ennyire lazára a gyeplőt, tisztán követelnem kell mindenkitől, legyen szó topjátékosról, vagy 13. csatárról.

– Ebben az évadban több magyar válogatott játékos is érkezett Fehérvárra, Sebők Balázs még a nyáron, illetve az idény közben Varga Balázs. Ön szerint lehetséges lenne-e, hogy középtávon még több magyar szerepeljen a keretben, és a tíz légióshelyet nem töltené fel a klub az idény elején?
– Ezt az utat még nem próbáltuk, az biztos, hogy magyar csapatként, magyar edzővel, magyar játékosokat játszatni nagyon jó lenne. Szükség esetén pedig idény közben, ha magyarokkal nem tudjuk hozni, amit kell, akkor lehetne légiósokkal kiegészíteni a keretet. Az biztos, hogy a magyar jégkorongnak jót tenne, hiszen még több hazai hokis játszhatna nemzetközi szinten és mutathatná meg magát.

– Jövőképről beszélve, a mostani idény tanulságait felhasználva, akár a játékrendszert tekintve elképzelhető-e komolyabb változás?
– Vannak terveim ezzel kapcsolatban, a letámadásunkon változtatnék, míg a védekezőharmadbeli játékunk talán nem igényel nagy változásokat, a második legkevesebb gólt kaptuk. Gyorsabb hokit várna el tőlünk Szélig Viktor, és személy szerint én is. Az utóbbi években mindig arra alapult a játékunk, hogy korongtartással cseréljünk, együtt mozogjunk. Úgy látom, hogy ez többnyire problémát okoz, sokkal inkább mennék előre és támadnék, ehhez nagyon sokat korcsolyázó, energiadús csapatra van szükség. A húzójátékosaink többsége harminc fölötti, szeretnénk faragni az átlagéletkoron.